Matula Magazin - The Fiery Furnaces: Blueberry Boat; The Hidden Cameras: Mississauga Goddam; Thomas Fehlmann - Lowflow; U2: How to Dismantle an Atomic Bomb; Zorn: All We Can Do Is Enjoy The Ride;

[The Fiery Furnaces | The Hidden Cameras | Thomas Fehlmann | U2 | Zorn]

The Fiery Furnaces: Blueberry Boat

Túlzás nélkül állítható, hogy 2004 egyik legszélsõségesebb megítélésû lemezét a Friedberger testvérek hozták össze, ezért mindenképpen itt a helye a Matulán még így 2005-ben is. A Fiery Furnaces amolyan hálószobai White Stripes, Eleanor és Matthew Friedberger projektje, ami sok minden mellett persze abban is különbözik a detroiti duótól, hogy õk tényleg testvérek. Mindent elmond idei lemezük fogadtatásáról az, hogy míg az egyre hülyébb NME 10-bõl 1-esre értékelte az albumot, addig a legjelentõsebb független zenei honlap, a Pitchfork majdnem a lehetõ legmagasabb osztályzatot adta a Blueberry Boatnak.

És valahol itt is van a kutya elásva. A Fiery Furnaces sosem lesz cool, pláne nem eladható, fõleg, hogy tényleg nem lehet sehova sem besorolni, ráadásul a lemezzel kapcsolatban az egyik legtöbbet emlegetett név James Joyce. Mindezek ellenére a Blueberry Boat jó. A debütáló Gallowsbird Barkhoz képest kísérletezõbb, és tényleg egy valószerûtlen hibrid - dob, zongora, gitár, szolid elektronikus puttyogások, bájos nõi és férfihang kaotikus elegye -, egy-egy számon belül többféle zenei stílus keveredik, a meseszerû szövegek meg végképp teljesen õrültek. Az egésznek mégis olyan bája van, hogy nehéz neki ellenállni. Még úgy is, hogy 76 perc nagyon hosszú idõ, és az is igaz, hogy ezt a lemezt nem fogjuk éjjel-nappal hallgatni, annyira hangulatfüggõ.

Megszeretni sem hagyja magát rögtön, elõször csak a relatíve egyszerû számok (Straight Street, I Lost My Dog), de az igazi titok az olyan többszörösen összetett mûvekben rejlik, mint a Chris Michaels vagy a Mason City, mindkettõ egy-egy valóságos mini-album. A lemez egyes bírálói amiatt is hibáztatják a Tüzes Kazánokat, hogy félkésznek hangzik az anyag, nem bontják eléggé ki az egyes témákat, és össze-vissza ugrálnak. Való igaz, van olyan rész, amibõl még többet el tudtam volna hallgatni, de helyette sokszor kárpótol a kapkodásért a következõ szakasz.

Egy biztos: 2004-be kevés olyan lemez volt, amely annyira egyénien vegyítene ennyiféle hatást, mint a Blueberry Boat. Friedbergerék amúgy épp a nagymamájukkal készítenek lemezt, kíváncsian várjuk azt is.

8,6 - Inkei

The Hidden Cameras: Mississauga Goddam

Képtelenség, hogy létezzen tökéletesebb példa a "szubverzív pop" kifejezésre a torontói Hidden Camerasnál. A saját meghatározásuk szerint gay-folk-church-popban utazó kollektíva az utóbbi évek egyik legszeretetreméltóbb zenekara, csodaszép, Assisi Szent Ferencet idézõ ártatlanságot sugalló zenéjével, valamint pisiszexrõl, beöntésrõl, vazelinnel teli szájról és a homoszexuális testi szerelem egyéb örömeirõl szóló szövegekkel.

A zenekar a kezdeti demók utáni elsõ igazi nagylemezét tavaly jelentette meg, és a The Smell Of Our Own a 2003-as év egyik legjobb bemutatkozó albuma lett, valahol a Belle & Sebastian romlatlan folkpopja, a Magnetic Fields tökéletes dallamvilága és persze a Polyphonic Spree kvázi-vallásos, nagyzenekari kórusmûvei között. Ezt a lemezt követte idén a Mississauga Goddam, nagyjából ugyanezt a receptet követve, bár túl sok újat nem téve hozzá az elsõ albumon már bevált panelekhez: perfekt pop a felszínen, Joel Gibb szövegeit meg inkább nem idézném, még mi, latens homokos, mocskosszájú matulások is belepirulnánk a fülünk tövéig.

Elképzelhetõ, hogy mindez sokak számára ellenszenvessé teszi a zenekart, de megpróbálom árnyalni a képet. Kezdjük ott, hogy tegye fel a kezét, aki végig figyeli a szövegeket is, amikor mondjuk angolszász együtteseket hallgat? Na ugye. Néha az ember felkapja a fejét egy-egy fordulatra, de jelen esetben inkább a kellemes zene a lényeg, és ez tényleg van olyan jó, hogy még az is tetszene, ha a földmûvelésügyi miniszter rendeleteit dalolnák el. Másrészt sem megszólalásban, sem megjelenésben nincs az a tolakodó, harsány buziság bennük, ami mondjuk a Scissor Sisterst, vagy pláne a hetvenes-nyolcvanas évek gaypopikonjait jellemzi.

A nyolcfõs zenekarként turnézó Hidden Camerast (öt fiú, három lány) kedves, jókedélyû fiatalok alkotják, akik decemberi bécsi koncertjüket is végigbohóckodták, vagy kezdetleges show-elemekkel gazdagították, és percek alatt felpörgették a tartózkodó osztrákokat is. Nem tudni, hogy Gibb (aki állítása szerint csak szerelmes dalokat akar írni, nem megbotránkoztatni) meddig bírja még patronnal, de a jobbnál jobb új kanadai zenekarok között jelenleg szilárdan tartják magukat, és nagyon nehéz õket nem szeretni.

7,9 - Inkei

Thomas Fehlmann - Lowflow

A 2002-ben a Kompaktnál megjelent Visions of Blah címû legutóbbi albuma és az aktuális Lowflow közti két évet Fehlmann nem töltötte tétlenül. Segítõ kezet nyújtott egy Orb-lemezen, és aktívan közremûködik a Gudrun´s Gut Oceanclub kollektívában is.

A Plug Research label alatt napvilágot látott Lowflow-n található tizenhárom track egyesíti a két év alatt összeszedett új, önálló és kollaboratív tapasztalatokat (emiatt pár darab az albumon kísértetiesen orbos is lett). Az albumon három számban is közremûködött a detroiti Dabrye, ebbõl következik, hogy az általában akár tánctérre is belõhetõ Fehlmann-produkciók most inkább az experimentálisabb techno felé tendálnak, a dubtechno és a hip-hop közti agresszió nélküli, nem csak a négynegyedrõl szóló, meleg vonalon.

Néhol felbukkannak a kézzel fogható hangszerek is, Fehlmann saját trombitája és egy steel gitár személyében. Minden track egymásba folyik, akár egy mixben, ez Fehlmann specialitása, hogy az alapvetõen teljesen visszás témák képesek a keze alatt úgy hangzani, mintha teljesen egymás mellé tartozóak lennének. Nem egyszerû album, több hallgatásra érik meg az agyban. Tipikus német hangzás, némi amerikai behatással, ez tán betudható Fehlmann többlakiságának. Szép, érett munka, anélkül, hogy rohadna, és beleragadt volna bármilyen skatulyába.

8,0 - Lednitzky

U2: How to Dismantle an Atomic Bomb

Nagy bajban voltam én mindig is a U2-val, elsõsorban azért, mert igazából fogalmam nincs, hogy akkor õk pontosan mik is. Rockegyüttes biztosan nem, mert a rockegyüttes kurvaként öltözködõ és kurvaként viselkedõ férfiakból áll, akik töménytelenül sok heroint használnak. Popegyüttes sem, mert akkor ontanák magukból a fülbemászó dallamokat, ilyet meg nekik a Sunday Bloody Sunday óta nem sikerült. Rapnek tutira nem rap... Felejtsük azonban ezt el, sõt, még Bonót is, pedig istenem, mennyire szeretném a hullájából kiszaggatott csíkokból a "Pave the rainforests!" feliratot kirakni Dublin fõutcáján.

Szörpríz-szörpríz, ennek az atombombás marhulásnak az elsõ száma rendben van. Ez a kislemezes Vertigo, amivel ugye az MTV-n már mindenki találkozott, csak videóklippel együtt rosszabb, mert akkor nézni kell az elõadó majmokat is. Így viszont korrekt középutas rockdal, az a típus, ami valami popslágerrel összerakva egészen élvezhetõ bootleget eredményez.

Az ígéretes kezdet után azon nyomban elkezdõdik a kegyetlen tortúra. Vannak együttesek, amelyekrõl legalább azt lehet kimondani, hogy mittudomén, köcsög negyvenesek vagy buta picsák rajonganak érte, ilyen a Pink Floyd vagy a Morcheeba. A U2 rajongóiról azonban semmilyen kép nem él bennem, aminek két oka lehet: vagy nem rajong értük senki, vagy csak senkik rajonganak értük. Meghallgatva a How to.. második tíz számát a második verzióra gyanakszom. Azok a senkik, akik semmit nem várnak az élettõl, akik szerint Hurghada úti cél, akik szerint az Il Treno étterem, na, azok szerint ez a robotpilótával elõállított, kiherélt "rockzene" a bugyuta szövegekkel zene. Van itt ballada, középtempós tinglitangli és kõkemény, õszinte gitárriffek is, és elmondani nem tudom, mennyivel rosszabb lehet az olyan embereknek, akiknek ez okoz katarzist, mint akinek mondjuk a Dupla Kávé.

Ínyenceknek külön ajánlom meghallgatásra a Love and Peace or Else címû számot, amelyben a U2 Radiohead, maga Bono pedig Thom Yorke próbál lenni. Hajmeresztõ, de tényleg.

1,2 - Bede

Zorn: All We Can Do Is Enjoy The Ride

Michael Zorn az elsõ, The City´s Collapsing (But Not Tonight) címre hallgató, a Lux Nigránál megjelentetett szólóalbumával igen magasra tette a mércét. Fokozta ezt olyan kollaborációkkal, mint amit Hans Möllerrel követett el a Boy Robotban, Thaddi Hermannal a No Sound No Memoriesben, vagy Mark Engelhardttal való közös munkája az Artificial Duck Flavourben. Tehát nyújtózkodnia kellett, nehogy leverje a lécet, és lám, ez sikerült is neki második önálló albumával.

A két év alatt elkészült, negyvenöt perc hosszú All We Can Do Is Enjoy The Ride-nak, szintén a Lux Nigra adott lehetõséget a megjelenésre. Abszolút tipikus Zorn produkció, talán túl közel esett az alma a fájához, bár precízebb és érzékenyebb dallamok és ritmusok találhatóak rajta, mint az elõdjében, amelynél jóval melankolikusabb is. Továbbra is itt van viszont a Zornra oly jellemzõ módszer, a sávok annak rendje szerinti egymásra építettsége a kész trackeken belül.

Meglepetés a City Of Industry címû darab, amely acides alapjából olyan morgó és masszás groove-ra vált, amilyen eddig megközelítõleg sem tûnt fel Zorn munkásságában. Ilyenkor csak annyit lehet tenni, hogy hátradõlünk és élvezzük a dubtechno sznobizmust. Melegen ajánlott az elõzõ album kedvelõinek, és Chain Reaction-rajongóknak. A dzsesszes fejek meg keseregjenek azon, hogy tényleg mekkora pöcsség ilyen néven futni, amikor már van egy John Zorn is.

8,3 - Lednitzky

[The Fiery Furnaces | The Hidden Cameras | Thomas Fehlmann | U2 | Zorn]