Már az elsõ kislemez ismeretében tavaly ilyenkor is lehetett sejteni, hogy nagy durranás lesz Franciék bemutatkozó albuma, de ekkora sikerre azért kevesen számítottak. Mára ott tartunk, hogy a Franz Ferdinand - túlzás nélkül - világszerte kedvelt zenekar, és még a brit együttesek számára sokszor elérhetetlen amerikai áttörés is megadatott számukra. Mindez tulajdonképpen teljesen érthetõ lenne, hiszen a lemezrõl már februárban megírtuk itt a Matulán, hogy jó, csak nem vagyunk hozzászokva, hogy a világ is ugyanezt gondolja...
"A Franz Ferdinand természetesen semmi újat nem talált fel (ez már régóta nem is követelmény), viszont övék az évtized eddigi legjobb zenekarneve, valamint debütáló brit rocklemeze, és minden esélyük megvan arra, hogy két lovat is megülhessenek egy fenékkel: úgy legyenek popsztárok, hogy közben megmaradjon az indie hitelességük is" - írtuk a lemez ismertetésekor, és ez maximálisan be is jött, sõt...
Mert ugye az elmúlt három évben más új indie zenekarok is befutottak az Egyesült Királyságban, közülük azonban egyikük sem ért el különösebb sikereket a szigetországon kívül: a Libertines túl angol (ráadásul permanensen esik szét), a Coral túl retrós, a The Music meg a Razorlight meg egész egyszerûen érdektelen ahhoz, hogy nagyobb számban kíváncsiak legyenek rájuk külföldön (túl azon, hogy nem is jók). Az eleve populárisabb vonalat képviselõ együttesek közül a Darkness és a Keane sem tudott ekkora sztárrá válni külföldön, így a Franz Ferdinand esete feltétlenül több egy szimpla jó lemeznél, amely talán egyedüliként minden egyes év végi összesítésen az élcsoportba kerül, legyen az populáris angol rockújság, vagy egy fõként obskúrus zenekarokat ajnározó, sznob internetes portál.
Bár tegyük hozzá rögtön, önmagában elismerésre méltó, hogy ennyire egyenletes színvonalú, töltelékszámok nélküli lemezzel debütáljon egy zenekar, de megpróbáljuk azért összeszedni, mi állhat még a glasgow-i artszkúl sikersztorijának hátterében.
Ott van mindjárt az imidzs: jópofa, tréfás kedvû, kicsit idétlen külsejû fiúk, akik nem veszik komolyan magukat, ugyanakkor mégis cool, amit és ahogyan csinálnak - ilyen a tíz évvel ezelõtti Blur óta nem volt az elsõ vonalba tartozó brit zenekarok között, és azóta Damon Albarnról is kiderült, hogy valójában egy pozõr köcsög. Fontos eleme a Franz Ferdinandnak továbbá a nemzetközi jelleg. Nemcsak arra gondolok, hogy Alex Kapranos frontember apja görög, vagy Nick McCarthy Németországban nõtt fel, hanem a kétségtelenül meglevõ brit hangzás ellenére nincs az embernek az az érzése, hogy "ez nagyon angol", amin sok más nagy brit zenekar bukott már el külföldön a Kinkstõl a Jamen át a Blurig. Már a név is nemzetköziséget sugall, és a német nyelvû idézetek, számcímek mindenképpen hozzájárultak a germán területen szerzett népszerûségükhöz.
Az is igaz, hogy éppen jó idõben voltak jó helyen, hiszen az elmúlt két év a posztpunk revivalrõl is szólt. Menõ lett idézni a Gang Of Fourt, a Joy Divisiont, a korai XTC-t, a Monochrome Set-et vagy éppen a Franz Ferdinand kapcsán legtöbbet emlegetett skót Orange Juice-t. Mindez azonban olyan könnyedséggel lett slágeres, táncolható és karakteres világgá gyúrva, hogy nem lehet õket plagizálással vádolni.
Szóba jöhet itt még sok minden, így az ironikus szövegek (mint például a melegtémát a vicces oldaláról megközelítõ Michael), meg a jól választott kislemezek és a hozzájuk készült klipek, de a legjobban azonban a zenekarral látványosan cimbizõ Morrissey tudta megfogni: a Franz Ferdinandban megvan az a valami (je ne sais quoi, vagy a dög, kinek mi tetszik), amitõl különleges, egyéni és jó lesz egy zenekar. Annyira, hogy számos, a brit indie poppal köszönõviszonyban sem levõ ismerõsöm szeretett bele a zenekarba, amely sikerrel turnézta végig az évet, bejárva a világot Aucklandtõl Prágáig, csak "Európa Legnagyobb Fesztiváljára" nem sikerült elrángatni õket. Bár most, hogy a Guano Apes már feloszlott, talán valamelyik illetékesnek eszükbe jut a Franz Ferdinand is. Az új lemez pedig már készül.
