A 2004 március 14-i spanyol parlamenti választásoknak ott van a helyük a történelemkönyvekben, mint az a pillanat a nyugati demokráciák történetében, amikor egy ország úgy ahogy volt megbolondult, és egy pillanatnyi ideggörcstõl vezérelve minden józan észt a sarokba hajított. A spanyolok hagyományosan jók a vérrel és verítékkel megszerzett javak ablakon kidobálásában - emlékezzünk csak Amerika teljes aranykincsének elherdálására - az idei teljesítményük azonban minden eddigi produkciójukat felülmúlta.
1996 és 2004 között, José María Aznar miniszterelnök és Néppártja vezetésével Spanyolországnak sikerült úgy-ahogy levakarnia magáról a világban róla évszázadok alatt kialakult képet. Tehát hogy nem egy rakás lusta barom lakta, csupán prosztó angol és német turisták alantas igényeinek kiszolgálására képes országról van szó, hanem az Európai Unió egyik vezetõ hatalmáról, melynek miniszterelnöke George W. Bush közeli jóbarátja. Ez elsõsorban Aznar példásan fegyelmezett gazdaságpolitikájának és e gazdaságpolitika levezénylõjének és elsõ számú ideológusának, Rodrigo Ratónak volt köszönhetõ. A Néppárt nyolc éves kormányzása alatt a munkanélküliségi rátát sikerült az elképesztõ 25 százalékról 10 körülire letornázni, a spanyol gazdaság pedig a tespedt nyugaton hallatlan évi négy százalékos ütemben fejlõdött.
A spanyolok egy ideig képesek voltak hálásak lenni azért, amit Aznarék tettek velük, a 2000-es választásokon a Néppárt annyira megverte a nyolcvanas éveket és a poszt-Franco rendezést meghatározó PSOE-t, a Spanyol Szocialista Munkáspártot, hogy szegény baloldaliaknak gyakorlatilag a nulláról kellett magukat újra felépíteni. A Néppárt lendülete még 2004-ben is bõven kitartott, az év eleji közvélemény-kutatások fölényes gyõzelmet jósoltak annak ellenére, hogy a visszavonuló Aznar helyett a teljesen sótlan és viccesen beszédhibás Mariano Rajoyt indították a miniszterelnöki posztért.
Március elejére ugyan kicsit csökkent a néppártiak elõnye, elsõsorban a spanyol lakosság által totálisan elutasított iraki szerepvállalás miatt, ám úgy tûnt a gyõzelmüket továbbra sem veszélyezteti semmi. Három nappal a választások elõtt azonban egy rakás bomba robbant fel különbözõ madridi vonatokon, és 191 ember meghalt a Spanyolországban valaha is véghez vitt legvéresebb terrortámadásban. A káosz csak percekig tartott, hiszen ezután minden spanyol tudta, mi a dolga: a lehetõ leggátlástalanabbul a saját pártja javára fordítani azt a sok hullát.
A Néppárt ekkor követte el nyolcéves kormányzása legcsúnyább hibáját: megpróbálta az egész balhét rákenni az ETA-ra. Tulajdonképpen logikusan gondolkodtak, õk a fél kampányukat arra építették, hogy ezekkel a baszk robbantgatós barmokkal nem lehet tárgyalni, a PSOE meg egybõl lefeküdne nekik, tessék kedves polgártársak, itt is van az eredmény. Az érvelésük ott bukott meg, hogy azt egyetlen épeszû spanyol sem hitte el, hogy a gyáva nímandokból álló ETA képes lenne ekkora volumenû és ennyire kegyetlen akcióra. Egy nappal a választás elõtt Rajoyék már próbálták menteni a menthetõt, õk is elismerték, hogy itt minden bizonnyal arabok voltak a tettesek, ahogy azt mindenki eleve sejtette.
A hálátlan spanyoloknak - egyúttal megerõsítve a közhelyt, miszerint ész nélkül cselekvõ, forróvérû barmok - két nap bizonytalanság és nyolc év után egy apró baklövés elég volt ahhoz, hogy többségük a Néppárt helyett a Szocialistákra szavazzon. Az újdonsült miniszterelnök, José Luís Rodriguez Zapatero biztos nagyon örül annak, hogy
a) ha mindent tökéletesen csinál a következõ négy évben, akkor sem fogják újra választani, ha löttyen egyet népének agya
b) Spanyolország lett az elsõ olyan ország a világon, amely hivatalosan is annyira hülye és gyáva, hogy néhány elborult terrorista kénye és kedve szerint szavaz jobbra vagy balra
c) általános választójog van a hazájában.
