Ezekkel az elõzményekkel látszólag roppant nehézségekbe ütközhet eldönteni, hogy ki érdemelte ki az idén az év sportolója címet, pedig dehogy. Hát adna épeszû ember bármilyen jutalmat egy ikszedszer világbajnok német Forma-1 pilótának? Vagy az ipszlonodszor Tour de France-gyõztes bunkófejû texasinak? Vagy a kontinenstornát nyerõ csapatnyi favágó kecskepásztornak? Ugyan már.
Az a helyzet, hogy a már említett sok sportcsatorna ellenére az igazi férfias sportok rajongóinak helyzete egyáltalán nem könnyû. És férfias sport alatt itt nem a jéghokit értjük, melyben teljesen mesterséges körülmények között, nyakatekert szabályokba szorítva játszadozik egymással néhány jóléti országból származó zsúrfiú. Ha jól végiggondoljuk, tulajdonképpen csak két sport létezik, amit egyáltalán annak lehet tekinteni: egymás elverése illetve az egymás elõl elszaladás. Sajnos a klasszikus verekedést ma már sehol nem engedik képernyõre, így aki atlétikus küzdelmet akar nézni, annak csak egy dolog marad: a futás.
Természetesen nem a hisztizõ, erõsen fuxozott, drogos amerikaiak által ûzött rövidtávú viccelõdésekre gondolunk, hanem az isteni közép- és hosszútáv-futásra. Egyáltalán nem meglepõ módon ebben a mûfajban az elpuhult nyugat nem is rúghat labdába. Az ezerötszáz a Maghreb-országoké, a háromezer akadály a kenyaiaké, a tízezer az etiópoké, az ötezerbe és a maratoniba mindenki beleszólhat.
Tehát mivel csakis a futás nevezhetõ sportnak, teljesen logikus, hogy 2004-ben az év sportolója a marokkói Hicham El-Guerrouj volt, akinek lehet valami magyarított megfelelõvel is leírni a nevét, de maradjunk csak a nemzetközi standardnál. El-Guerrouj már az idei szezon elõtt is minden idõk legnagyobb futója volt minden idõk legtöbbre tartott futótávján, az ezerötön, ami ugye az angolok által egykor forszírozott egy mérföldes hosszt váltotta ki a modern atlétikában. Nyolc éve gyakorlatilag verhetetlen ezen a távon és többször döntötte meg a saját világrekordját is. Elsõ olimpiáján, 1996-ban Atlantában azonban pechére az utolsó kör kezdetekor hasraesett, négy évvel késõbb Sidneyben pedig nevetségesen eltaktikázta magát. Így a nyáron Athénba úgy érkezett, hogy ha most nem sikerül nyernie, akkor már olimpiai arany nélkül fog meghalni.
Az olimpia elõtt El-Guerrouj szezonja a lehetõ legrosszabbul alakult, több versenyt is sikerült elveszítenie - elsõsorban a kenyai Bernard Lagattal szemben -, senki nem tudta mi a baj, viszont mindenrõl volt szó valami rejtélyes légúti megbetegedéstõl kezdve egészen addig, hogy szegény arab harminc évesen már túl öreg, és egyébként is már elõre parázik a feladattól. Minderre válaszul augusztus 24-én este El-Guerrouj lefutotta minden idõk egyik leglátványosabb ezerötszázát. Könnyedén ugyan nem ment a dolog, sõt: amikor olyan nyolcvan méterrel a cél elõtt a nagy rivális Lagat leelõzte, mindenki biztosra vette, hogy szegény marokkói megint szívni fog. Ez nem az a táv, ahol a padlóról, amikor az ember már hiába fut teljes erõbõl, alig halad elõre, fel lehet állni, El-Guerroujnak mégis sikerült, és visszaelõzte Lagatot. Örömkönnyek, térdreborulás, Lagat tisztelettudóan gratulál, Casablancában és Marrakechben felrobban a petárdagyár, van igazság a földön.
Athén elõtt ugyan már volt róla szó, ám olyan nagyon senki sem gondolta komolyan, hogy amennyiben kellõen formában érzi magát, El-Guerrouj elindul ötezren is. Athénban azonban már az volt a közvélekedés, hogy az teljesen mindegy, hogy is érzi magát a marokkói, az ég adta egy világon semennyi esélye sem lenne a hosszútávfutás idén beérett új zsenijével, az etióp Kenenisa Bekelével szemben. Bekele a tízezret meg is nyerte az olimpián, ezzel véglegesen leváltva a trónról honfitársát, Haile Gebreselassiét, tehetségét racionálisan fel nem lehet fogni, tõle várják az elsõ két órán belüli maratonit. Aki ezt nem érti, próbáljon meg negyvenkét kilométert lefutni, darabonként 2 perc 51 másodperc alatt.
Négy nappal ezerötszázas gyõzelme után tehát ott futott El-Guerrouj az ötezer mezõnyében, és outsiderhez méltóan hagyta, hogy a kenyaiak és az etiópok alakítsák a versenyt. Az utolsó körben Bekele elindította az addig mindannyiszor védhetetlen hajráját, ám El-Guerrouj a célegyenesben ki tudta használni, hogy a négerek addig túl lassú tempót futottak ahhoz, hogy az öregembert kifárasszák, és szépen ellépett az ifjú etióp mellett. Ezerötszázat és ötezret egy olimpián utoljára nyolcvan éve sikerült nyerni a finn Paavo Nurminak, El-Guerrouj ma már õvele, Zátopekkel, Gebreselassiável és Sebastian Coe-val versenyezhet a "minden idõk legnagyobb futója" választásokon.
Na és akkor térjünk vissza arra, hogy miért köcsög Michael Schumacher...