Elõször az elektronikus tánczenéket fogadták el a zenebuzik. Aphex Twintõl a Prodigy-ig hirtelen minden befért a kánonba. Ezzel nagyjából párhuzamosan, Amerikában egy kicsit korábban, Európában pár évvel késõbb jött a hiphop, hiszen már úgyis épp szégyellni kezdtük magunkat, hogy szeretett néger testvéreink kultúráját mindig csak kiröhögtük. Ezeket a stílusokat tulajdonképpen nem volt olyan nehéz elfogadni, elvégre mûvelõik és rajongóik egyaránt olyanok voltak, mint mi - a társadalom számkivetettjei, akiket nem érdekel az MTV, és cserébe az MTV sem foglalkozott velük. És. Akkor. Becsapott. A. Ménkû.
Elõször is mi kezdtük el érdekelni a mainstream zeneipart, meglátták bennünk a fizetõképes keresletet. Nehéz volt lenyelnünk, de végül valahogy csak sikerült, hogy a Nirvana meg a Radiohead nem kétszáz embernek játszik Seattle-ben és Oxfordban, és több lemezt adnak el, mint a Backstreet Boys. És. Akkor. Valami. Még. Durvább. Történt.
Nehezen tudnám pontosan megjelölni a dátumot, de nekem valamikor 2001-ben kezdett derengeni, hogy a popzenénél nincsen jobb. Jobbak a nõk, jobban dúdolhatóak a dallamok, és úgy egyáltalán, jobb érzés hallgatni, mint ezt a sok gitárt meg számítógépet nyüstölõ, antimuzikális barmot.
Vegyük például 2004 legjobb számát, a What You Waiting For-t Gwen Stefanitól. Elõször is, ahogy ezt egy kedves lányismerõsöm megfogalmazta, ha lenne neki mivel, még õ is megdöngetné a csajt. Ott van aztán a tökéletes videóklip, Alíz Csodaországban, a szem rágógumija a kifejezés lehetõ legjobb értelmében. Sok embernek - köztük nekem - ennyi már elég is lenne az elolvadáshoz, de a perfekcionisták kedvéért azért említsük meg, hogy maga a szám is olyan elektropop gyöngyszem, amilyet a mûfaj néhány éve tartó másodvirágzása alatt is keveset lehetett hallani.
A harmadrangú ska-pop-punk együttesbõl induló, szólókarrierrel elõször 35 éves korában próbálkozó Gwen Stefani olyan számot tett itt le az asztalra, ami "a legjobb Madonna-szám azóta, hogy Madonna nem képes Madonna lenni", ahogy valaki, aki nem én voltam halálpontosan megfogalmazta. Még a szövege is képes ironikus lenni, ahogy nem világos, itt a mûvésznõ önmagát kurvázza le, vagy a pályatársait. Három és fél perc önfeledt szórakozás, akár buliban, akár vezetés közben, akár valami rohadt irodában fejhallgatóval hallgatjuk.
A What You Waiting For-t egyébként Linda Perry írta, aki így név alapján nyilván csak az elvetemültebbeknek ugrik be, viszont a 4 Non Blondes énekesnõjeként vált híressé a What´s Going On címû számmal, Magyarországon pedig azzal, hogy Tandori Dezsõ költõ és kezdõ poprajongó teljesen rá volt indulva. Perry már évek óta a másoknak írt számaiból él, Pink karrierjét például konkrétan õ csinálta meg, ezzel a számmal pedig valószínûleg elért a karrierje csúcsára.
Egyetlen dolog maradt hátra, és akkor 2004-ben le is húzhatjuk a redõnyt popzeneileg. Befogadtuk az elektronikus tánczenét, a hiphopot és most a popot is. Ebben a pillanatban azonban azt mondjuk, hogy állj, ne tovább! A komolyzenét nem fogjuk a közelünkbe engedni SOHA.
