1. XTC - Meccanic Dancing (Oh We Go!)
Az indítószámnak látszólag semmi köze nincs 2004-hez, pedig dehogynem! Az idén legvagányabb együttesek a Franz Ferdinanddal az élen a fasorban sem lennének az acid-kultúra után meglehetõsen szerencsétlen nevû együttessel. A rockzenéjükbe minden áron funkot injekciózni próbáló fehérseggûek mintapéldája volt az XTC, ennél a számnál pedig talán egyszer sem sikerült jobban megvalósítani a missziójukat.
2. The Fall - Theme From Sparta FC
Elárulok egy mûhelytitkot: 2004 tulajdonképpen a Fall éve volt a Matula szerkesztõségében. Néhányunk odáig ment a rajongásban, hogy Bécsig képes volt utazni azért, hogy megnézze, hogyan tántorog a színpadon Mark E. Smith, a világ leggyûröttebb fejû embere, aki egyúttal - ahogy ezt mindig hangsúlyozzuk - a legnagyobb élõ brit költõ. A Fall életmûve annyira masszív, hogy a kezdõ azt sem tudja, hol kezdjen hozzá. Ez a szám mindenesetre jó rajtkõ, a refrén talán az együttes huszonöt éves történetében a leginkább fülbemászó, a szöveg pedig Smith-hez képest egyértelmû és világos. A focihuliganizmus meg szeretni való dolog, nem? És ahogy a Galatasaray-Chelsea balhéba belekeveri a szintén törökgyûlölõ görögök militáns Spártáját - mondom, hogy költõ.
3. The Streets featuring The Futureheads - Fit But You Know It
Olcsó trükk, ez azért következett, hogy megmaradjunk a nagyhangúan ordibáló, brit proli-huliganizmusnál, még ha itt csajról is van szó, nem fociról. Ennek a számnak az eredetije sem volt akármi, ahogy Mike Streets Skinner elmeséli az ibizai félrekúrás sztoriját, a brit ízt meg csak jobban kihangsúlyozza az Angliában az év egyik felfedezettjének számító Futureheads rocktempója. 2004 egyik legnagyobb könnyûzenei trükkje is Mike Skinner nevéhez fûzõdik, aki elõször ezt a bulizós kislemezt jelentette meg, hogy aztán vagy egymillióan megvegyék a véresen komoly és halálosan jó idei nagylemezét, az A Grand Don´t Come For Free-t.
4. Serge Gainsbourg - Titicaca
Na, elég az ordibáló britekbõl, elég a rockzenébõl! Ez a franciává lett ogyesszai zsidó úgyis veri szinte mindegyiküket. Serge Gainsbourg-on egyszerûen muszáj átesni mindenkinek, a baj csak az, hogy muszáj az egész életmûvön átrágni magunkat, mert annyira változatos, hogyha bármit kihagyunk, nem áll össze a valódi kép. Ez például csak laza kis viccelõdés a szar körül, de ugye volt nála konkrét élõ szex Brigitte Bardot-val meg a Marsellaise jamaikai lemészárlása is.
5. Morrissey - First Of The Gang To Die
Az egyik nagy dalnok után itt a következõ, konkrétan a vagy tizenöt éve cölibátusban élõ, és sok évnyi bénázás után idén végre teljes díszben visszatérõ Morrissey. Õt aztán tényleg nem könnyû megszeretni, az arrogáns önsajnálóját, úgyhogy most elárulom, mi a trükk: Moz a világ legviccesebb kabaréénekese. Hát milyen szövegek ezek? Csupa nagybetûs dráma, ambivalens férfibarátságok, patakzó vér, ilyesmi. Ezzel a Capellában kellene fellépni, akkor végre nem azokat az unalmas és tehetségtelen transzvesztitákat bámulná a közönség. És ez most elismerés.
6. Annie - Chewing Gum (Mylo Remix)
Ez alig csúszott le nálunk az "év száma" megtisztelõ díjról. Talán egyetlen egy negatívuma van, nevezetesen hogy túlságosan rájátszik a rózsaszín rágógumi popzenére, itt van ugye mindjárt a cím is. Annie mellesleg norvég, és egészen addig volt rejtély, hogy hogyan az istenben tudott valaki arrafelé egy ilyen tökéletes számot (és nagylemezt!) összehozni, amíg ki nem derült, hogy segített neki a komplett észak-európai elektronikus tánczenei krém, a Röyksopptól az Op:l Bastardsig, hogy arról a Richard X-rõl ne is beszéljünk, akitõl éppen ez a szám származik. És nem õ lesz az utolsó norvég ezen a cédén, most szólok.
7. Gwen Stefani - What You Waiting For (Jacques Lu Cont TWD Dub)
Annie ugye azért csúszott le, mert Gwen Stefani nyert ennek a számnak az eredeti verziójával. Ezért most a számot nem is tárgyalnám ki megint, inkább beszéljünk arról, mire jó egy remix. Arra például nem, hogy egy rossz számból jót csináljon. Itt az alapanyag eleve roppant erõs volt, és a Madonnától a Zoot Womanig mindenbe belenyúló (és valami évekkel ezelõtti Tilos partin is fellépõ!) Jacques Lu Cont javítani már nem is tudott rajta - egyszerûen csak teljesen megváltoztatta, miközben maradt a csúcsminõség. Az elektropop eredeti helyett itt már helyenként vokális house lesz a dologból, sõt, trance is, pedig az aztán tényleg soha nem szokott jól elsülni. És nyolc perc hosszú a végeredmény, ami így ötvenedszerre végighallgatva már kicsit azért unalmas.
8. Bloc Party - Banquet (Phone's Disco Edit)
A brit szaksajtó szerint õk lesznek 2005 Franz Ferdinandja a jövõ év elején megjelenõ nagylemezüknek köszönhetõen. Erre én nem vennék mérget, ez a kislemez viszont tényleg az idei év egyik legjobban táncoltató száma volt. Fogalmam nincs, ki csinálta belõle az ide felkerült remixet, mindenesetre még jobban kihangsúlyozta a basszust meg a dobokat, a gitár már csak helyenként szól bele, nehogy belezavarjon az össznépi bulizásba.
9. The Killers - Somebody Told Me
Folytatódik az indie-punk-elektro-diszkó, és most kapaszkodjon meg mindenki: a Killers a hangzása ellenére egyáltalán nem brit együttes. Egyenesen Las Vegasból, a lehetõ legamerikaibb városból próbálják utánozni a Disco 2000-t a Pulptól és a Girls & Boys-t a Blurtõl. A diszkóban azonban nem azzal foglalkozik normális ember, hogy most akkor aki ad magára, az táncolhat-e erre, hanem hogy az év egyik legpofátlanabbul fülbemászó refrénjét.
10. TV On The Radio - Staring at the Sun
Nyugodjunk meg, mindenki vegyen egy sört a pultnál, szívjunk el egy cigit. Aki valami drogot fogyasztott, az rohadtul el fog szállni, a TV On The Radio az egy direkte pszichedelikus együttes. Figyeljünk például arra, ahogy ezek az elnyújtott gitárhangok alatt megy majdnem végig egy ilyen ciripelés-szerû kattogás, ami csak kelti és kelti a feszültséget, de nem vezet sehova.
11. The Arcade Fire - Rebellion (Lies)
Ami két éve a Broken Social Scene, az volt idén az Arcade Fire. Ha valaki esetleg nem bújja naponta a pitchforkmedia.com kritikáit, annak elárulom, hogy ez azt jelenti, olyan együttesrõl van szó, amely a semmibõl elõtûnve tett le az asztalra egy teljesen lenyûgözõ nagylemezt, amely ugyan csak a megszokott alternatív rockzenei eszközöket használja, mégis elképesztõen eredeti. Az Arcade Fire bemutatkozó lemezén gyakorlatilag nincsen gyenge szám, mégis kiemelkedik ez a Rebellion (Lies). Az együttes biztos sok Pixiest hallgatott kiskorában, itt is színtiszta popzenével van dolgunk, összevegyülõ férfi- és nõi énekhanggal. A számot különösen ajánljuk a Matula nõnemû olvasóinak, reprezentatív kutatásaink alapján errõl a cédérõl ez a szám fog nekik a legjobban bejönni.
12. Interpol - Slow Hands
Az Interpol viszont az ég világon semmilyen meglepetést nem okozott az idén, hacsak az nem számít, hogy második nagylemezük még az elõzõnél is jobban sikerült. Nekem azonban õk megmaradnak kislemez-zenekarnak, ahogy szerintem két legfontosabb forrásuk, a Joy Division és a Cure is az volt. Az Interpol valószínûleg az egyetlen együttes, amit közösen szeret a Matula és az amerikai goth gimnazistalányok, ám erre kifejezetten büszkék vagyunk.
13. Franz Ferdinand - Michael
2004 a Franz Ferdinand éve volt, ezen gyakorlatilag senki nem fog vitatkozni, akinek mi adunk a véleményére. Nem kötelezõ azt gondolni, amit mi, tehát hogy õk készítették el az év lemezét, de aki szerint az elsõ tízben nincsenek benne, az felettébb gyanús. Sokat lehetne azon vitatkozni, hogy a Darts of Pleasure, a Take Me Out, a This Fire, az Auf Asche vagy a Jaqueline a legjobb számuk, mi azonban maradtunk a Michaelnél, mert egyrészt dídzsézéskor erre mindig megbolondul a közönség, másrészt meg a videóklipje is tökéletes.
14. Alter Ego - Rocker
Azt írja valaki az interneten, hogy ez a szám egyaránt volt sláger a Sónartól Ibizáig, és tényleg. Ez valószínûleg egyaránt mûködik a hipermenõ, kísérletezõs barcelonai fesztiválon és egy rakás benyomott angol meg német turista között. Ugyanaz, mint tavaly T. Raumschmiere Monstertruckerdriver száma, ugyanolyan játékos bár a Rocker sokkal acidosabb. Majdnem elkezdtem nyavalyogni, hogy túlságosan repetitív, de szerencsére eszembe jutott, hogy ebben a mûfajban épp az a menõ.
15. M.I.A. - Galang
Maradjunk csak a digitális kultúránál. 2004 nem a hiphop éve volt, elsõsorban mert az amerikaiakból mintha kifogyott volna a szusz, Jay-Z visszavonul Pharrell meg csak a pezsgõsüvegét rázza. Viszont a britek a topon vannak, még ha a Streetst ki is vesszük ebbõl a kategóriájából. Rakhattuk volna ide Dizzee Rascalt is, mi mégis inkább a legvagányabb Srí Lanka-i londoni emszí-lányt választottuk, egész egyszerûen mert õ cukibb.
16. Devendra Banhart - Rejoicing in the Hands
Devandra azért került ide, mert nála aztán semmi nem lehet különbözõbb egy ideges rappercsajtól. Meg azért is, mert ez a szakállas hippi a másfél perces dalaival, a törékeny hangjával és az elcseszett gitárjátékával úgy megütötte az érzékeny szívünket, mint senki az idén.
17. Wire - Three Girl Rhumba
Az igazi jolly joker, ezt bárhova rakhattuk volna a cédén. Ahogy az ember öregszik, és kevésbé akar punk lenni, õ is eljut oda, ahova a punkok: a poszt-punkhoz. Ezt most meghatározni nincs idõ, mindenesetre ebben a hetven másodpercben minden benne van.
18. New York Dolls - Personality Crisis
Húúúúúúúúúúúú! Már az elsõ pár másodperce dögösebb, mint az eddigi összes szám, amit végig kellett hallgatnunk. Mert hát nem 2004-ben készült, hanem 1973-ban, amikor a mocskos rockandroll még tényleg vérre ment, nem pedig olyan köcsögök uraltak mindent, mint a Franz Ferdinand. A New York Dolls egészen közel állt a tökéletes rockegyüttes fogalmához, keveset alkottak, idõben feloszlottak, és sokan meg is haltak. Viszont az idén a még életben lévõ tagok képesek voltak összeállni egy turnéra. Mindegy, a fütyülõs rész ebben a számban minden idõk egyik legjobb kiállása.
19. William Shatner - Common People
Itt most azzal kellene kezdenem, hogy pontosan ki is ez az öregember, de az a helyzet, hogy soha nem merültem igazán bele, hogy most akkor mit is csinált õ a Star Trekben. A lényeg úgyis az, hogy a Common People minden idõk egyik legnagyobb száma, és bár most hirtelen egyik másikat sem tudnék megnevezni, ez szerintem a legjobb feldolgozása. Most tûnik fel, hogy annak is utána kellene nézni, ki a másik éneklõ hang itt az ízes brit akcentussal.
20. Turbonegro - I Got Erection
Kedves hallgatók-olvasók, ez itten egy kategória a Satisfactionnel meg a Roll Over Beethovennel. Rockzene ennél jobb, nyersebb és lényegretörõbb egyszerûen nem tud lenni, hiszen ennek a mûfajnak a komplett ötven évének mondanivalója összefoglalható abban, hogy FELÁLL A FASZOM.
