Of Montreal: Satanic Panic In The Attic
Eddigi egyetlen találkozásom ezzel a zenekarral a kultikus The Gay Parade címû lemez volt, és akkor úgy gondoltam, ez az egy album bõven elég is az Of Montrealból. Szimpatikus zenekarnak tûnt, és az is nyilvánvaló volt, hogy Kevin Barnes (aki kis túlzással az Of Montreal maga) képes remek dallamokat írni, viszont az ötletes hangszerelés, klasszikusan kidolgozott vokálok és viccesen idétlen szövegek ellenére rettenetesen fárasztó zenét csinál. Erre idén meg kiad egy olyan lemezt, amit egyszerûen nem tudok megunni.
A zenekar onnét kapta a nevét, hogy Kevin Barnes-nak volt egy csaja Montrealból, amúgy amerikaiak, és a hatvanas évek pszichedelikus popzenéje iránt határozott szimpátiát mutató Elephant 6 kollektíva tagjaként szereztek nevet az indie pop világában. Átlag évente jelent meg lemezük, és bár szép fokozatosan fejlõdtek mindegyiken, mégis sikerült mindenkit meglepniük az új albummal. A Satanic Panic In The Attic ugyanis alig hasonlítható össze a korai Of Montreal amatõr fílingjével, bár a dallamvilág, a lehetetlen számcímek, a dalok vidám tónusa és Kevin Barnes énekhangja azért mutatja, hogy ugyanarról az együttesrõl van szó. Komoly különbség viszont, hogy a számok úgy szólnak, ahogyan egy mai popzenekartól elvárná az ember. Nem is arról van szó, hogy némi elektronika is fûszerezi a lemezt, hanem hangsúlyos szerepet kapnak olyan hangszerek, mint a basszusgitár vagy a dob, míg a régi Of Montrealnak mintha nem is lett volna ritmusszekciója.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a 45 percbe és 14 dalba mennyi ötletet, játékosságot és dallamot sûrítettek, pedig ez volna a lényeg. A hatvanas évek- és pszichedelikus hatásokat számos más egészíti ki (õk maguk új hullámról és afrobeatrõl beszélnek...), gyakran egy számon belül több is. Az albumnyitó retrofuturista Disconnect The Dots például rögtön egy csoda, de akkor mit mondjunk a Rapture Rapes The Muses újhullámos lüktetésérõl, a tökéletesen összerakott My British Tour Diary-ról, vagy az ellenállhatatlan nekrofil-himnusz Chrissie Kiss The Corpse-ról? Az albumzáró Vegan In Furs kórusa valóságos fináléként búcsúztatja az év egyik legkedvesebb és legjobban sikerült poplemezét, mi pedig kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy Kevin Barnes félõrült szobazsenibõl szép csendesen megkerülhetetlen dalszerzõvé vált. És ráadásul már nem is idegesítõ.
8,8 - Inkei
Sylvie Marks & Hal 9000: Krazeee
A remixek után itt az album, Németország egyik legelfogadhatóbb fiú-lány producerpárosától. Se szívlágyító marketingfogás karonülõ kisgyerekkel, mint a Station Rose-nál, se cseppfolyós rágógumizás, mint a 2Raumwohnungnál, sõt, még a "szerelmes vagyok, te vagy a pici szivárványom"-típusú atombombát sem vetik be, ahogy a Liebe ist Cool.
Hal 9000, a Gigolo Records-ot is megjáró rostocki fiatalember és a nem szép, de legalább szõke Sylvie Marks több, mint tíz éve DJ-zik és több-kevesebb rendszerességgel ad ki közös zenéket Hal 9000-el Ellen Allien Bpitch Control labelén, ahol ez az album is megjelent. Az évek alatt olyan közös EP-ket adtak ki, mint a Baby Take Me A Little Bit Higher, a We Electric, vagy a Bad Woman Meets Zen On The Street, amelyek kiváló termõtalajt adtak a néhol kissé off-beat, úszós, vagy inkább pop felé hajló nagylemeznek. A végtermék klubbéli táncgerjesztõ funkcionalitását tökéletesen betölti, habár kategorizálni igen nehéz, hemzseg a minimál-groove-októl és az acid bassline-októl, meg itt-ott ez elektrós csilingeléstõl.
Nincs rajta semmi meglepõ, meghallgatás, elfelejtés, de azért örülni lehet, ha megtaláláskor látni, hogy ilyen is van. Maximum azoknak extra, akik még mindig, és kiolthatatlanul égnek a Berlin-mitte lázában. Ellen Alliennek pedig fasz you, mert a néhány éve még iránymutató Bpitch Control sokak nagy sajnálatára egyre sablonosabb lesz, ahogy közeledik a századik megjelenése felé.
5,3 - Lednitzky
[Green Day | Joey Beltram | M.I.A./Diplo | Of Montreal | Sylvie Marks & Hal 9000]
Bármennyire is furán hangzik, de tíz éve még úgy tûnt, hogy a világ akár még normális is lehet a nem túl távoli jövõben. Amerikában például nem túlzottan érdekelt senkit, hogy éppen ki az elnök, és a magyar fiatalok sem a kórházprivatizációról vitatkoztak, hanem inkább arról, hogy most akkor punk-e a Green Day vagy sem. Az már más tészta, hogy elég hülye a kérdés, mert nem ez a lényeg. Amúgy sem lehet erre rendes választ adni, hiszen stílusjegyeit tekintve igenis punkzene, a szerepe és az ideológiája viszont nyilván össze sem hasonlítható a Sex Pistolséval.
Joey Beltram azon kevés kilencvenes évekbeli technoproducerek közé tartozik, akik alatt a pultban minden technós kislány szívesen meghúzódott volna egy esetleges nagy keggyel megengedett hand-job reményében. Ha másért nem is, de legalább az 1994-es Warp-os Caliber EP miatt, majd négy évvel késõbb azért, hogy ugyan játssza már a Ball Parkot. A New York-i legenda az Energy Flash, a Caliber, a Game Form, az Instant és egyéb mérföldkövek után egy újabbat tesz le idei, a Tresor égisze alatt kiadott Rising Sun albumával, ezúttal milliónyi alteregóját sutba dobva, a saját neve alatt.
Amikor hamarosan a 2004 végi év legjobb lemezei listám állítom össze, M.I.A. nem lesz az elsõ helyen, sõt, szerintem az elsõ tízben sem. Viszont ha 2004 legmodernebb lemezét kellene megjelölnöm, akkor egészen biztosan a Srí Lanka-i származású brit MC-csajra szavaznék.
