Mónika pezdergedett már az irodára. Útfélen eszibe jutott, hogy cinka korába' micsoda csapakölykök húzták őtet. Penyét bízott abba' hogy a jádok beszádolják a habarójukat. Hát nem. Kovártélyben hált akkor még Baján. Úgy, cinkaként, az oskolában. Aztán akkó' volt az a baleset, hogy vankujok csúfolódtak az ő havibaján, mert kibeszélték a jádok. Csak azé' jutott eszibe, mer' most is férfiak előtt alázkodik majd. Ma már persze nem vigyázkodna más lepcsegésén. Ha kücsüddég otthon megyézik, akkor sem. Hajdanán majd' belekákkadt, hogy a szomszédok miket mondanak. Most is mondanak róla mindenfélit. Penyét megnyerte a spartakiádát is laskasirittő hajításbó'. De ez most nem tere-tura terpelés. Úgy elküldhetik, hogy na. Girittyében dobogott a szíve.
Elhatározta, nem fog cérnázni. Bement a behemót irodaházba. Benyomta a lappancsot az ötödiken, és egyszer csak arra gondolt, lekapja a cipőjét. A nejlon strimflije feltöltődött a linólejumon. Hogy szinte szikrázott, míg a Csaba Útja a derűs éjjeli égbóton. Így nyitott a szobába.
Pista vót ott, egymagába még. Nézte, nézte csak a csurdé lábfejit. A busi alatt ottan piroslott a lábujján a körömlakk. Csurgyálva Mónika is lepillantott, de hát nem bulándra ő, vissza is kapta a szemit. Mert mintha állt vóna a Pistának a pipeherrgetője.
"Fontos dógot kell megb…" kezdett volna rá a Pista. No de el is hallgatott, mert Mónika olyan bogyánul kapott a busijához, hogy felfeslett neki. Merthogy egy früstükről maradt vizenkullogó morzsáját akarta lesöprögetni. De ahogy az éles körmivel odakápsált, hát rögvest felszaladt egy szem. A Pista meg guruzsmálta a csucsuját, ahogy kilátszott neki.
Mónika arra gondót, hogy a körömlakkal majd megbéreli a strimflit. Meg lebes is volt magára, hogy olyan netentók kapott oda. Szégyenlősen nekiherdült hát a nyitorára álló lidikűrének, hogy a kézbokája is eltűnt benne, ahogy ott pipizált. Előkapta a kis lakkos fiolát, aztán megkente vele azt a badircs binecet a strimflin. Pista meg csak kürüpölte a dógot. Mónika meg csibikolt egy csepleszt a condára, és máris jól volt a lik.
No hát ekkorra azt gondóta Mónika, hogy nem péstel tovább, megkérdi, hogy baj-e ha leveti a feslett strimflit. Pista meg olyan dímosan tabajdok mód mondta ki, hogy strimfli. "Mondjad még buba, mondjad, hogy strimfli" - kérte Mónika. Mire Pista se vót rest, mondta, mondta csak hogy "strimfli, strimfli, strimfli" azzal a fura pöszeségivel. Olyan lustos vót hallani.
Hát erre már Mónika is érezte, hogy focsos lett a pucája. Látszott is egy fót ott neki. Na Pista erre nem bírt magával és döröszölni kezdte a komagyűjtőjét. Csak úgy magának. Azt odatette Mónika tácsértos füttylikához, és ott sórikált. Mónika a szájprémét jól odaszorította, de mégis zsanálhattak, mert bényitott a Baja Feri. Hát ahogy Mónika riadtan figyelte, hogy mit telleget az ott, hirtelen girittyére ment a gyakfa endellős trutymója. Olyan kis sós szál folyingált kifele. De nem volt dancs, egyáltalán.
Hát erre a Feri odacsombolyodott, és cucálni kezdte a fonáját. Persze könnyen ment, nem volt az nagyon torha, épp hogy pihés csak. A gerbic Feri jól tartotta a Mónika farcsokát, parapásabb vót, mint ahogy a szupulyka ábrázata mutatta. Ahogy így elvannak bényitott a nanás is. A másik Feri. Hát az izibe odaszepletett hozzájok, és nem kellett sokat tanálgatni, hogy min pisolyog. Mónika egy káflit érzett a valagán, aztán már töcskölt is benn a tabajdok pet. Mónika minden minutumban megránkodott nagy hirikelve, ahogy így petelkóztak. Csak nehogy bélsikulása legyen ettől a nagy bozsogástól, gondóta.
De nem tudott ám hangosan rühölődni rajt', épp csak nyekegetett, mert már vacskolta a habarójába a magáét a Botka Laci. A vizikájára folyt megint a nyála. Tisztára pemmedt vót már az is. Gondolta, most mit merkeljen ezen, nem fog gamatolni, inkább megpenderedik. Kár ezen buftiskolni, még jó hogy ennyit acsongatta magát mamájnap pirkadatko'. Mert tudta aztat, hogy inde-unda, mire kanyvadnak a petek és nászolódnak végre, nem kételenkedik a nanás, hogy megtartsa őtet gubernátornak a milícijánál.
