A Kálvin téren a Pata Negrát nem könnyű megtalálni, a csajomnak például még úgy sem sikerült, hogy teljesen egyértelműen leszögeztem, a templommal ha szemben áll, a balkéz felé eső első helyre menjen be. Egy cégtábla sokat segítene, bár az is igaz, hogy maga a hely elég kicsi, és esténként általában tele is van.
A spanyol konyhához én kérem rohadtul értek, jobban mint bármelyik másikhoz, ezért a Pata Negrába az első alkalommal eleve a belekötés szándékával mentem, azóta többször meg azért, mert eddig nem nagyon sikerült fogást találni rajta. Az étlap spanyolsága is kifogástalan, egyetlen egy nyelvtani hiba tűnt csak fel, bár a zsűri később megváltoztatta a véleményét, és ma is lexikonokat bújva próbál rájönni az igazságra.
Hogy a negatívummal kezdjük, a Pata Negra legnagyobb baja, hogy étterem próbál lenni. Tapast pedig Spanyolországban direkt nem éttermekben, hanem olyan kocsmákban talál az ember, ahol az alkoholizálás és a nyugdíjas dominózók mellé lehet bekapni valami kis izéket. Az már persze a spanyol kocsmakultúra fejlettségének csodálatos vonzata, hogy ezek az ételek méterekkel állnak a tepertős pogácsa felett, valamint maguk a kocsmák sem az öngyilkosság esti alternatívájaként funkcionálnak, mint a nyomorult Kelet-Európában. Tehát erre az éttermesdire sincs semmi szükség, szívesen látnék itt valami egészséges lerohadtságot,. Például ha spanyol mintára fel lenne szórva a padló fűrészporral, és lehetne odaszemetelni, sőt, óvatlan pillanatokban oda is csulázni, az szerintem nagyot lendítene a hely hangulatán. Ebben az esetben talán kevesebb köcsög juppival kellene esténként közelharcot vívni a jobb helyekért, egyik látogatásom alkalmával a szomszéd asztalnál egy ilyen munka után is nyakkendőt hordó köcsög valami nagyon vagány kokainozós sztorit mesélt a partneréül szolgáló hülye marketinges hülye picsának. Mindegy, mellékszál.
A lényeg ugyanis a Pata Negrában az alapanyagokban rejlik. Manchego sajtot ugyanis még csak-csak be lehet szerezni Budapesten is, igazán jó jamón serrano-t (speckó szárított sonka, optimális esetben makkon tartott vaddisznóból) viszont nem. Az pedig, hogy még fuetjük, szerintem még Ausztriából is beszerezhetetlen katalán kolbászuk van, egyértelműen bizonyítja, hogy itt aztán képesek arra, amire sajnos nagyon kevés budapesti étterem: Európa másik végéből szállíttatni a szajrét. Ennek sajnálatos, ám elkerülhetetlen és éppen ezért megbocsátható következménye, hogy az étlapon szereplő fogásokból néhány éppen soha nincs a háznál, tiszta szerencse, hogy mindig másik.
A Pata Negrában az igazán bonyolult tapa-ételeken (értve itt például a Galíciában kedvenc, tengeri sziklákon növő körömszerű izéket, a percebe-t) kívül gyakorlatilag minden van. A csípős szószos sültkrumpli, a patatas bravastól kezdve a pacal, a calloson át egészen a vaslapon sült tintahal, a chipirones a la plancha-ig. Az adagok kicsik, személyenként négy öt fogást simán bevállalható, ha meg ez sem elég, akkor lehet nyugodtan utánrendelni, úgyis viszonylag gyors a kiszolgálás.
A spanyolrajongók a Pata Negra szinte minden részletével meg lehetnek elégedve, a tulaj tényleg még a legapróbb részletek kifogástalan autentikusságára is odafigyelt. A szalvéta az asztalon használhatatlanul vékony, és a jellegzetes dobozos adagolóban van, pont, mint Spanyolországban. A tejeskávét, a cortadót a teljes mértékben használhatatlan, fül nélküli üvegpohárkában hozzák ki, pont, mint Spanyolországban. A crema catalana, a fahéjas édesség az előírásszerű kerámiaedényben van, pont, mint Spanyolországban.
Egy jó étteremnél alapvető követelmény, hogy egyaránt lehessen ott viszonylag olcsón is jót enni, ugyanakkor fizetés utáni napon az étlapról direkt a legdrágább fogásokat kirendelve dőzsölni a saját sznobságunkban. Itt 5-6000 forintból, italként sörrel nagyon jót lehet enni, viszont ha sikerül kizárólag tengeri herkentyűket meg sonkából a legjobb minőségűt kiválasztani spanyol borral, akkor a végösszeg ennek simán lehet a kétszerese is. Ha igaz, amit a pincérek állítanak, és néhány héten belül még az étlapjukat is frissítik, akkor a Pata Negra végérvényesen felkerül a kedvenc budapesti éttermeim listájára.
A Matula Magazinban megjelenő étteremkritikák tárgyául szolgáló ételeket a szerző a saját, esetleg a közvetlen környezete pénzével kifizeti, nem pedig a kiadó állja a cehhet. A minősített vendéglátóipari egységet legalább háromszor keressük fel. Meggyőződésünk, hogy e két tényező együttállása jobb, szebb és valósabb kritikák megszületéséhez járul hozzá.
