Super Furry Animals: Songbook
Rögtön az elején szögezzük le, hogy ez a lemez csak azért nem tízes, mert az már valami földöntúlit, a popzene határain túlmutatót sejtet, egyszóval elõítéleteket generál, pedig ez csak hibátlan számok gyûjteménye, semmi több.
Ezen a lemezen az utóbbi tíz év legnagyobb együttesének legjobb számai - sõt, slágerei - hallhatók. Ez a zenekar a Super Furry Animals. Walesi zenekar, öt tagja van, és bár mindannyian teljesen hülyék, nagyon viccesek. Itt a Matulán többször is emlegettük már õket, és bátran ajánlható, hogy ha valaki még mindig nem hallott tõlük semmit, akkor szerezze be ezt a válogatást. Igazából nem lehet vitatkozni a válogatási elvvel sem, tényleg a majdnem tízéves pályafutás legsikerültebb számait tették rá a lemezre: az összes kislemez A-oldalát, és még egy-két fontosabb dalt. A legõrültebb dolgok ugyan értelemszerûen hiányoznak, mégis majdnem teljes képet kaphat a hallgató a szuperszõrösök életmûvérõl. Ha csak egy számban próbálnánk meg összegezni mindezt, akkor az az albumzáró Blerwytirhwng? lehetne. Ugyan a kisebbségben levõ, walesi nyelven énekelt dalok közé tartozik, és eredetileg csak kislemez B-oldal volt, mégis egy csoda a hosszú és elszállt, hangszeres bevezetõtõl kezdve a tökéletes vokálokon át az ipari zajokba fulladó befejezésig (arról nem is beszélve, hogy egy lemeznyi "hook" van belezsúfolva ebbe az egy ötperces számba).
Arról, hogy melyik is volt az SFA legjobb albuma, megoszlanak a vélemények: jómagam az elsõre szavazok (Fuzzy Logic), ellenállhatatlanul dallamos és ötletes lemez. Az ezt követõ Radiatorból nekem kicsit hiányzik ez a lendület, de nagy klasszikus az is. A harmadik Guerrilla a legeklektikusabb és kiszámíthatatlanabb, itt a legtöbb az elektronika, ennek ellenpontja volt a csendes, walesi nyelvû Mwng. Abban már inkább egyet szokás érteni, hogy a legutóbbi két lemez - a Rings Around The World és a tavalyi Phantom Power - már nem ugyanaz a kategória, mint az elsõ három (vagy a korai B-oldalakat összegyûjtõ OutSpaced). Persze simán vállalható mindkettõ, de már nem zseniálisak, "csak" jók.
És itt van a kutya elásva: a kilencvenes évek ún. nagy brit zenekarai közül egyetlen másik sem mondhatja el magáról (és amerikai sem nagyon), hogy hiba nélkül csinált végig egy évtizedet, hogy ezalatt egy percig sem vette magukat komolyan, és hogy fejlõdése ezalatt töretlen maradt.
9,9 - Inkei
[The Delgados | Michael Mayer | Ricardo Villalobos | Soft Pink Truth | Super Furry Animals]
A Napster és Soulseek elõtti idõkben még sokkal izgalmasabb volt minden. Öt éve sok jót olvastam például egy Delgados nevû glasgow-i zenekarról, és annyira kíváncsi lettem rájuk, hogy az Angliába utazó húgommal megvetettem az együttes Peloton címû lemezét. Mondani sem kell, teljesen másra számítottam, de aztán rá kellett jönnöm, hogy bizony egész jó kis együttes ez. Hozzá kell tenni, a cédé megrendelésében John Peel rajongása is komoly szerepet játszott.
Tíz év dídzsézés és a német minimal-kiadás és -disztribúció gyökerének elültetése után a DJ-pulton való fetrengés és az ujjatlan felsõbõl kilógó, csaholó hónaljkutyák kölni királya, Michael Mayer végre rávette magát, hogy kiadja elsõ önálló szerzõi albumát.
Sejthetõ volt számomra a dátum, és mégis, amikor meghozta a posta az albumot, melynek a nevét se mondtuk ki babonából, bármelyik izzadásgátló reklámjába behurcolhattak volna öntudatlanul aggódó, hidegrázásos-izzadó, kitágult pupillájú óvónõként.
Rövid sztori: A Soft Pink Truth második lemeze igazán kiváló, töltse le aki teheti.
