Outkast: Speakerboxxx/The Love Below
Túlzás nélkül ez az év egyik legjobban várt lemeze, fõleg mert tudtuk elõre, hogy mindjárt kettõ lesz: egyet Big Boi, egyet Andre 3000 jegyez. Mi történik, ha különválasztjuk az Outkast összetevõit? És fõleg: lehet-e überelni a neo-pszichedelikus-drum'n'bass-funk-rock-rap mestermûvet, ami a Stankonia volt?
Az elsõ kérdésre a válasz: ugyanaz, mint amikor a tojás fehérjét szétválasztjuk a sárgájától. A tojás sárgája jelen esetben Big Boi, a duó fajsúlyosabbik, földhözragadtabbik fele, õ a sztrít és õ a funk az Outkast földönkívüli Dirty South-hiphopjában. Ehhez mérten az õ albuma, a Speakerboxx egy hagyományos értelemben vett raplemez, a Big Boi produceri elszálltságára jellemzõ zsánerkavalkáddal és bulihangulattal, a déli rapperektõl megszokott pozitívan laza, belassult és betépett állapotban, minden élethelyzetre pozitívan reagáló attitûddel. A mondanivaló - szociális érzékenység, Busht ostorozó társadalomkritika, mûmájer rapperek disselése, seggrázás és csajozás - ugyan sablonos, de legalább nem demagóg és szájbarágós, továbbá meglepõen jó a humora, fõleg a közjátékokban. Amikor a még beszélni alig tudó kislányát rappelteti a stúdióban, az kifejezetten vicces. Viszont a zene annál zsírosabb és fûszeresebb: van itt electro-booty-techno (Ghetto Music), csípõs szószos rap-rock (Bust), ügetõ dili-funk (Church), gospelkórus (War), lustán buja r'n'b, meg ki tudja mi minden még: laktató, mégis könnyen fogyasztható. Csak egy valami hiányzik innét, igaz, azt megkapjuk külön szervírozva: Andre 3000 excentrikussága.
A rap dandyje, a hiphop bohémje nem hazudtolja meg önmagát, és egy egész lemezen át az - a tojás-hasonlat miatt muszáj - élet habos oldalát ecseteli: a nõket, na, és a hozzájuk fûzõdõ viszonyát-viszonyokat, méghozzá hol elviccelve, felületesen, hol túljátszott költõi felhanggal, esztétai magasröptûséggel (ami vagy szándékos vagy nem, lehetetlen eldönteni), hol igazi soul manként mélyenszántóan, mély érzésekkel. Ráadásul teszi mindezt olyan bizarr entertainer módban és zenei stílben, mintha Frank Sinatra, Prince és Squarepusher génjeibõl keresztezték volna: szving, drill and bass és P(rince)-funk adja a The Love Below zenei vadhajtását, megfejelve némi dzsesszrockos gitárnyûvéssel, nagyzenekari vonóskísérettel, és akusztikus gitáros poppal. Ebben az artisztikus csapongásban egyik véglet a Hey Ya tökéletes slágere, a másik a My Favourite Things dzsessz sztenderd drill and bassesítése áll, a kettõ között pedig egy igazi különc enyhén teátrális sziporkázása hallható.
Tizenegy együtt töltött évük és a fentiek alapján nyilvánvaló, hogy összehasonlításnak semmi értelme, de azért sommásan kijelenthetjük: együtt még jobbak. A második kérdésre a válasz pedig: igen.
8,5 - Forrai
[index: Basement Jaxx | Belle & Sebastian | Chicks On Speed | Knifehandchop |
Peaches | Outkast ]
Simon Ratcliffe és Felix Buxton duója a '99-es Remedy óta javítja saját csúcsát az oltári party-lemezek készítésében. House, amire pogózni lehet.
Kicsit kínos szeretni ezt a zenekart. Talán, mert a szüleimnek is tetszik? Hát ebbõl talán már kinõttünk. Vagy, mert a Smiths köpenyébe bújva õk lettek a kilencvenes évek tornából felmentett, lelki sérült nemecsek ernõinek utolsó mentsvára? Erre is csak azt tudom mondani, hogy az ismerõseim így vagy úgy, de nagyrészt mind defektesek, függetlenül attól, hogy hallgatnak-e Belle & Sebastiant vagy sem, de ha mégis igen, akkor az még tizedannyira sem ciki, mintha Coldplayt hallgatnának. Az egyetlen, ami tényleg gáz, az pont ez a píszís hozzáállás, nincs olyan téma, amivel ne foglalkoztak volna: nemi erõszak, munkahelyi zaklatás, leszbik, bevándorló buszsofõrök stb.
Bajban voltak a skatulyázni akarók, amikor 2000 tavaszán kijött a müncheni székhelyû, de ausztrál, amerikai és német csajokból álló trió elsõ lemeze (Chicks On Speed: Will Save Us All). Kínjukban az Atari Teenage Riot digitális hardcore-ját, vagy a Lolita Storm feminista tombolását hozták fel példaként, mások pedig a germán techno felé tapogatóztak - mindannyian rossz nyomon jártak. A Chicks On Speed ugyanis bájosan amatõr, és nem túlságosan bonyolult zenéjére talán az elektropunk meghatározás a legmegfelelõbb, de hangsúlyozandó, hogy a popzene határain bõven belül levõ együttesrõl van szó, amely leginkább a klasszikus punkkorszak hasonlóan amatõr szemléletû csajkollektíváival vállal lelki rokonságot (Raincoats, Delta 5, Kleenex). A három lelkes, de felettébb ronda lány a zenélésen kívül egy csomó más projektet is futtat, ruhákat készítenek bõrbõl és papírból, aztán lemezkiadót mûködtetnek, meg még a fene tudja mi mindent, lesz itt még szakácskönyv is kiadva.
Most hogy az elektronikus tánczeneként ismert gyûjtõfogalom már több éve halottan és összetörve fekszik a földön, a legkísérletezõbb kedvû pionyírok már megpróbálhatnak azbesztkesztyûben hozzányúlni a remélhetõleg már kihûlt darabokhoz. A tinédzseréveibõl alig kilépett torontói Billy Pollard alias Knifehandchop a részletes inspekció után úgy döntött, hogy õ a mûfaj legviccesebb darabjait, a gabbert, az oldschool jungle-t és a detroiti booty basst vinné haza, hogy azt otthon még egy adag jamaikai dancehallal összegyúrva készítsen aranyat.
Egyrészt a második albumnyi olcsó dobgép megfejelve egy ronda nõ üvöltözésével fárasztó. Másrészt viszont az is egy érv, hogy soha senki nem tett még annyit a nõk egyenjogúságért, mint Peaches, amikor az új lemezének Shake Yer Dix címû számában azt a rímet gügyögi, hogy Are the motherfuckers ready for the fatherfuckers? / Are the fatherfuckers ready for the motherfuckers? Mivel az elsõ álláspont csak félig igaz, a második viszont négyötödig, ezért ez a lemez 6,5 pontot kap a Matula matematikailag is jól képzett kritikusaitól.
