Adam ben Adam - A világ egyetlen országát találta csak ki egy magyar ember, és az is valami hihetetlenre sikeredett. Izraeli mesénk második részében náci zsidókról, gyilkológép arabokról, szemét brit gyarmatosítókról és négerekről lesz szó.

népesség: 6 199 008 fő; GDP:19 800 dollár/fő; internethasználók: 2 millió fő; forrás: CIA Factbook

Három hónap után megtudtam azt amirõl eddig fogalmam sem volt és sok fejtörést is okozott. Elképzelni nem tudtam ugyanis, hogy kik lehetnek azok a fekák, akiknek egy rakás kereszt van a homlokukra, arcukra, vagy a nyakukra tetoválva. Hát mi mások, mint zsidók, természetesen. Az etiópok története egyébként az egyik legérdekesebb dolog, amirõl eddig hallottam. Hogy a picsába kerülnek zsidók Afrika szívébe és mit csinálnak ott? Erre, abszolút autentikus etióp forrásaim szerint két lehetséges magyarázat létezik. Az egyik, hogy õk Sába királynõjének és Salamon királynak a gyermekei. Triviális, csak az az egy gond van vele, hogy a zsidó vallási örökösödési törvények szerint a kusi goj Sába királynõjének a gyermekei lehetnek akármik, csak éppen zsidók nem. Ekkor jön a másik magyarázat, hogy õk Sába királynõje személyi testõrségének a leszármazottai, akiket maga a bölcs Salamon király küldött, védelmezni szívének választottját. Ezek aztán ottmaradtak Afrikában, késõbb elhívták még a Sinaiban éldegélõ szegény rokonaikat Gad törzsébõl és idõvel tõsgyökeres afrikai fekákká lettek. Feketébbek a feketéknél is. És szépek, szépek, gyönyörû emberek.

Na de hogy hogy került az arcukra kereszt? Nagyon egyszerûen. Abere azt mondta erre a kérdésemre: nézd meg milyen az a kereszt! Szép az a kereszt? Szabályos? Mert, ha nem, akkor az etióp hadsereg katonáinak mûve, akik így próbálták meggyõzni zsidó honfitársaikat Jézus hitének szépségérõl. Ha pedig szép az a kereszt, szabályos, akkor az a zsidó egyszerûen úgy be volt szarva, hogy magának csinálta meg, megelõzve az etióp katonákat.

Egyre gyarapodó ismereteim errõl a furcsa országról lehetõvé teszik, hogy senkit nem kímélve átmenjek ilyen abszolút spektrumtévés ismeretterjesztõbe. Ha unalmas, kapd be.

Egy arsz például pont így fogalmazna. Ezt erre a legutolsó rövid kis mondatra értettem, ami valahogy úgy hangzana itt, hogy "lech tizzayel!", szóval, hogy menjél baszni. Visszaszólni értelmetlen, az arsz úgyis több káromkodást tud és jóval vehemensebben adja ezt elõ, mint te. Na kicsoda az az arsz? Nem, kezdjük elõbb a frechákkal.

Képzeljünk el egy mocskosszájú, romlott plázapicsát, olyan van otthon is. Képzeljük el, hogy õ keleti, nagy szemei barnák, bõre is sötétbarna, olajos, idomai kerekek, de mégse kövér. Képzeljük el azt, hogy szép. Õ a frecha. Képzeljük el, hogy ránézünk, mire õ beszól valami ocsmányságot. Olyat, amin még mi is meglepõdünk. És, ha ennek a meglepõdésnek hangot is adunk, akkor nyomban megjelenik az arsz. Mert az arsz, az az õ pasija. És akkor jobb, ha menekülõre fogjuk.

Veszedelmes hely ez. Lépten-nyomon újabb disznóságokba botlunk. Az hagyján, hogy a tanév kezdetétõl erõszakos kisfiúk és kislányok irányítják a gépkocsi-forgalmat az iskolák környékén, teljesen önkényesen, hosszú botokkal, melyeknek végén egy stoptábla van. De, mondjuk, mész az utcán, erre jön egy kemény csávó, a kilencmillis UZI pofátlanul dudorodik lazán lehajtott inge alól. Megállít, azt kérdezi: "ma´anyanim achi?" Hogy vagy, miújság testvérem. Csekkol téged. Hogy nem jelentesz-e problémát a közbiztonságra nézve. Hogy nem vagy-e véletlenül arab.

Rend a lelke mindennek (A szerző felvétele)

Aztán van az a típusú keménycsávó, aki, ha nem lenne rajta egy a vállára és a derekára pányvázott, lehetetlen alakú hipermodern kézifegyver, akkor egyáltalában nem is nézne ki kemény csávónak. Mert rövid kis görbe lábai vannak ennek a fickónak, kis görcs kezei markolják a fegyvert, arcán könyörtelennek szánt grimasz, nyilván nem kevésbé könyörtelen tekintetét a terminator-oakley napszemüveg krómszínû lencséje takarja. Szája egy kis csík, amit kinyitni még nem láttam soha, kétlem, hogy egyáltalán képesek rá ezek a hófehér lárvák. Õk civil biztonsági erõk. Két-három fõs járõreik fáradhatatlanul róják Kelet-Jeruzsálem utcácskáit. Kiváló célpontjai a palesztin film új generációjának. Még nem láttam olyan palesztin mozit, melyben ne figuráznák ki valahogy ezeket a szerencsétlen ûrlényeket.

További lárvákkal lehet találkozni a városból kivezetõ és a Ma´ale Adumim telepek, majd a Holt-Tenger irányába futó út mentén. Mélyen vallásos zsidók lakják ezt a környéket. Megy a sürgés-forgás, készülõdés mindenféle ünnepekre, csak néha akasztja meg a tempót valami figyelmetlenül otthagyott csomag. Ilyenkor megáll az élet az utcában, mindenki ki, rendõr lezár, katonák be, tûzszerész elõre, robot bekapcs, zzzzzzzzzzzzss, BUMM! Ha minden oké, akkor csak kicsi bumm, aztán az élet megy tovább. Sietnek a bóherek, az asszonyok tolják a három meg négyszemélyes babakocsikat, jiddis beszéd hallatszik a piszkos kapualjakból, lebben a pajesz, a szakáll, a cicesz. Jön a segély, dolgozni sem kell. Az ígéret földje.

Sokakat csábít az ígéret földje szlogen. Valahogy én is idekerültem, ugye. Elég sokféle út vezet ide egyébként. Például a franciáké, akik eredetileg Algériából, Tuniszból és Marokkóból menekültek az arabok elõl Franciaországba. Az arabok utánuk. Nincs menekvés. Irány a végállomás: Izrael. Ki tudja, lehet, hogy egyszer tényleg valamennyien itt leszünk.

Aztán vannak fickók, az Egyesült Államokból meg Angliából rendszerint, akik hagynak csapot-papot, nagyhatalmat, jóléti demokráciát meg mindent és eljönnek ide, õseik földjére, építeni az országot. De hát az ország már úgy nagyjából felépült. Felhõkarcolók, utak, buszok, légkondi, reptér, tiszta Amerika. De semmi vadnyugat, kell hát keresni valami izgiset, az sem árt, ha olcsó is. Miért is ne költözzünk a szépséges Hebronba, õsatyáink szent földjére, vagy a Gus Katif egyik kis falujába, gondolják ekkor. És lõn. Építenek egy szép kis házat állami támogatással, adókedvezménnyel, majd mikor kinéznek az ablakon, azt kérdezik:

"Juj. Kik ezek a csúnyák? Mit csinálnak ezek itt? Ez a mi kertünk, menjenek már innen."

A csúnyákkal amúgy is sok gond van, pláne az ilyen kis települések kertjei alatt, ezért hát nem árt kivezényelni pár katonát a telepesek védelmére. Tehát behívják, mittomén, Eyal gyereket, mint tartalékost három hétre. Eyalnak mondjuk épp fontos vizsgája van az egyetemen, de hát a hadsereg nem szarozik ilyen dolgokon. Így Eyalnak, aki már itt született, akinek már az apja is itt született, mennie kell figyelni a kis csúnyákra, akik szintén itt születtek. Nehogy már valami baj érje ezeket a rendes, tisztességes, ivritül ugyan még nem nagyon beszélõ drága embereket, akik tavaly jöttek Long Island-rõl és tényleg csudaszép házat építettek fel, mondjuk Gus Katifban, részben Eyal gyerek és papája adójából.

Mert Eyal és papája tudják, hogy itt dolgozni kell, megpróbálni normálisan élni és vigyázni Erecre. Eyalnak eszébe sem jutna megtagadni a szolgálatot, bármennyire is a fasza kivan már az egész kurva területesdibõl. Mert, ha õ nem megy el katonának, akkor ki?

Tarthatatlan ez a helyzet, ajajaj, fõ is a kormány feje rendesen. Kéne már valamit csinálni, mert nagy a balagan, a káosz és csak egyre nõ. Idõvel úgyis el kell hagyni a területeket, mit csináljunk hát. Adjunk még több pénzt a kedves long island-i barátainknak! Az állam tehát megveszi a házat, kárpótlást fizet és így a telepes család letelepedhet valahol máshol, mondjuk ahol még lehet. És ezt még el lehet játszani egypárszor...

Eyal gyerek persze azóta már nem játszik, nem fizet adót, meg az egyetemre sem jár már, mert fejbelõtték Kiriat Arba mellett a kis rohadtak.

Náci zsidó ornamentika (A szerző felvétele)

Izrael politikai életéhez képest Magyarországé csak vihar a biliben, ami otthon olyan kurva nagy felbõszülést váltott ki a közelmúltban, az itt mindennapos és megszokott, sõt, a robbantásos hírekhez képest egyenesen örvendetes. Ha a híradó elsõ két híre nem támadásról, vagy katonák haláláról szól, azzal már jó napot zárt ez az ország.

Ma van a totál õrület napja itt Jeruzsálemben. Ma tuti mindenki megõrült, nemtõl, fajtól, nemzetiségtõl és felekezettõl függetlenül. A nagyrabecsült ex-miniszterelnök halálának évfordulója, a kivonulást megszavazni hivatott parlamenti vita, az ezt megakadályozni illetve elõsegíteni hivatott tüntetések, a tanárok sztrájkja az iskolai erõszak ellen, valamint a ramadán muszlim böjt egyik legszentebb napja esik egybe csodálatosan. Ha mindez nem lenne elég, a hadsereg megnyitotta az ájtatos imádkozók elõtt az intifádában felégetett József-sírt a somroni területeken, és konvojokban vitték a datikat meg a kíváncsiskodókat a szent helyre. József mamájának, Ráchelnak is ma van az emléknapja ugyanis.

Mindez elsõ körben hatalmas forgalmi dugót jelentett reggel, aztán végletekig felfokozott biztonságot nappal, kollektív õrjöngést a parlament elõtt, majd este hangulatos ramadáni tûzijáték-puffogtatást és müezzin-imádságot, melybe csak néha fütyültek bele a könnygázgránátok és a mentõautók sípolói. Nézzük csak, mirõl is szól ez az egész. Kezdjük a könnyebbik témával, az izraeli aktuálpolitikával.

Ariel Saron azt mondja ki akar vonulni. Paradox a dolog, mert épp õ és pártja, a Likud volt az aki annyira szorgalmazta ezeknek a területeknek a benépesítését. De volt már példa ugyanerre ennek az országnak a történelmében, nem is egy, például, mikor Begin békét kötött az egyiptomi Anvar Szadattal, szóval, hogy az a Begin, akinek korábbi angol és arabellenes terrorszervezete nemhogy a majdnem Damaszkuszig terjedõ Izraelt tûzte zászlajára, de még délre is kiterjesztette volna azt a Sinaira, egészen Kairóig.

Az se furcsa, hogy a fél pártja kihátrált Arik mögül, képzeljük el ugyanezt mondjuk Viktorral, hogy a fél Fidesz azt mondja: te Viktor, nézd, mi ezt neeem, lécci, bocs. És még Saronról mondják, hogy egy bulldózer. Összerakott hár Ariel egy fasza kis koalíciót, amiben van mindenbõl: vallásosból, vallásellenesbõl, keletibõl, nyugatiból, kivonulósból, ottmaradósból, arabból, nem-arabból, jobbosból meg balosból. És most dõl el minden. Érthetõ, ugye?

Azon azonban elképedtem, amikor a védelmi miniszter Saul Mofaz a minap elment valami nagyon szakállas rabbikhoz, akik nagyítóval nézegetve igazítgatták a határokat, hogy végül áldásukat adhassák az egész cuccra.

Lássuk hát a másik kényes ügyet, amirõl eddig csak érintõleg szóltunk, szóval a Jordántól nyugatra, a Negevtõl északra és a Libanoni-hegységtõl délre élõ arab-ajkú népesség ügyét. Egyrészt elég sokan vannak és elég sokfélék. Nagyobb csoportjaikat tekintve drúzok, beduinok, izraeli arabok és palesztinok. Akadnak még kisebb csoportok is, mint például szamaritánusok, meg ilyesmik, de ezt most hagyjuk, mert ebbe bele lehet hülyülni és már így is kezdek, azt hiszem.

Na és ti mik szeretnétek lenni felnőttként? (A szerző felvétele)

Drúzok, azok röviden kétfélék lehetnek: drúz, aki szereti Izraelt, a belsõ területeken él, elmegy katonának, nem problémázik, vagy ha mégis, akkor a falu muhtárja jól az orrára koppint. Aztán van a drúz, aki nem szereti Izraelt, a Golán-fennsíkon él, nem megy el katonának, és ha problémázik, akkor a hadsereg vagy a határõrség koppint az orrára. Közös vonásuk, hogy vallásilag rendkívül zárkózottak, senkinek nem beszélnek errõl, annyit lehet tudni róluk, hogy Jetro-t követik. Ja, ki az a Jetro? Ha valaki olvasta volna a bibliát, Mózes öt könyvébõl a másodikban van az az arc, akihez Mózes elmenekül Egyiptomból, a nagybátyja, vagy ilyesmi. Na õ Jetro.

A beduinok már említve voltak az elõzõ részben, összevissza élnek, szeretik Izraelt, stílusukat tekintve kábé, mint száz éve a romák Európában. El is érkeztünk a legnagyobb falathoz, a hajdani török gyarmat szelíd fellahjainak leszármazottaihoz, "az arabokhoz", azaz a virtuális palesztin néphez.

Kezdetben vala a sötétség. De valami teljes. Nyugis élet a török birodalom kebelén, annak is egy elfeledett kis szegletében, a Szentföldön. Hol voltak akkor már a keresztesek és a világot rengetõ indulatok e kis földdarabon... Fellahok, arab parasztok túrták aszott kis dunamjaikat a domboldalakon, adóztak pár kurust a vilajetnek, termesztették az olajbogyót és esténként kávézgattak a tûz körül. Jó élet lehetett. És akkor jön egy magyar faszi és kitalál valamit, ahogy az már lenni szokott. Hogy a rothadó nyugati világ avas bajaira már megint valahol keleten van a gyógyír. Tivadar úgy gondolta, legyen itt a beszélt nyelv a német. Ez azért vicces, nem? Képzeljük csak el, hogy hangos grüsgott-tal köszönti egymást itt a jemeni meg a marokkói zsidó, a Cahal-t wehrmachtnak hívják, a szfaradiak meg németesítik spanyol meg arab neveiket, mert az a sikk. Juj, de borzasztó lenne. Még jó, hogy van saját nyelvünk is.

Szóval, a fellahok és az effendik eleinte teljesen hülyének nézték a cionistákat, hogy hát mi a túróért is akarnak ezen a nyamvadt kis földön megtelepedni. Itt csak a kóró nõ, meg az a pár kis növény meg jószág, aminek már száz éve helyet csináltak. Jó, jó, nyilván szar lehet Oroszországban, de miért pont Törökország? De azért jöttek, csak jöttek. Elszegõdtek az effendihez munkára és az effendi ekkor még sajnálta ezeket a szerencsétleneket, akik tizenkét órákat melóztak, aztán meg nyomorult barakkokban tértek nyugovóra. Ezek a szerencsétlenek viszont hamar megálltak a lábukon, saját gazdaságaik lettek és idõvel a fellahnak is jobban megérte elmenni napszámba a zsidókhoz, mint az effendihez. Ebbe a kis világba csöppent bele az új hódító, a Brit Birodalom. Akinek már jól begyakorolt taktikája volt a gyarmati ügyek rendezésére. Elégedetlenségek támadnak egy gyarmaton? Biztos találunk rá felelõst a mindenféle népségek közt, így a koronát baj nem érheti. A gazdasági (tehát még nem vallási) alapú elégedetlenség hamar ellenségességet szült, lássuk hát az arab-zsidó konfliktus kezdeteit és nagy alakjait. Fókuszban továbbra is Jeruzsálem, a Szent Város.

Tehát 1917, Sir Hyman Allenby bevonult a városba. Ekkor már itt voltak Jeruzsálem régi - új lakói, a zsidók is és így a szûk utcák és kis terek egyszerre adtak otthont a zsidó nemzet-álomnak és az épp születõben lévõ arab nacionalizmusnak. A sémita testvérháború és fõleg a "ki kezdte?"címû vita egyik jeles jeruzsálemi alakja a város muftija, Haddzs Amin el Husszeini. A fineszes mufti a török hadsereg kadétjaként kezdte, majd még az elsõ háború vége elõtt átigazolt az angolokhoz. Azonban bennük is csalódnia kellett, látván, hogy a korona egyformán ígérgetett araboknak meg zsidóknak. Husszeini, miután sikerült feltüzelnie az óváros lakóit az egyre csak szaporodó és gyarapodó jövevények ellen, élére állt az elsõ zsidóellenes zavargásoknak. Casus belliként az szolgált, hogy az istentelen zsidók paravánt emeltek a nyugati fal maradványai elõtt, ezzel nyilvánvalóan förtelmesen megsértve a moszlim szent helyek tisztaságát. Az elsõ forduló mindkét oldalon hat - hat halálos áldozattal zárult, a mérkõzés állását pedig azóta már nem számolja senki. És hogy a briteket mennyire nem zavarták zavargások, azt leginkább az mutatja, hogy egy évre rá tették meg Jeruzsálem fõmuftijának ezt a csibészt. El Husszeini nem mástól vehette át a megtisztelõ megbízatást, mint népének eme szégyenétõl, ettõl a póse jiszráél Sir Herbert Samueltól, a brit közigazgatás zsidó fõhivatalnokától. Azonban mikor a mufti már Anglia ellen szított lázadást a harmincas években, a birodalom besokallt és Haddzs Aminnak menekülnie kellett. Nõi ruhában szökött és futott egészen Teheránig, ahol egybõl a Harmadik Birodalom konzulátusát kereste fel. A második világháborút a Führer jóbarátjaként Berlinben vészelte át, szigorú franciapezsgõ - oroszkaviár diétán. Aztán a németek veresége láttán beült hatalmas fehér merdzsójába és meg sem állt Jeruzsálem városáig, ahol bevette magát szülõhelye, az óvárosi arab-negyed szûk sikátorai közé és elindította a fegyveres harcot a zsidók ellen.

A békés egymás mellett élés kedves mementója (A szerző felvétele)

1947 hideg telén többezer fegyveres önkéntes özönlött a Szent Város védelmére az arab világ minden szegletébõl. A feszültség a még itt állomásozó brit hadsereg jelenlétének ellenére is egyre nõtt és szabályos háború bontakozott ki a zsidó és arab fegyveresek között. Az angolok hol itt, hol ott avatkoztak bele, leginkább azonban sehol. A kivonuló brit haderõ jó üzleteket kötött mind a Haganával (zsidó védelmi szervezet), mind az arab modzsahedekkel, értékesítvén a leszerelendõ hadianyagot és így biztosítván az eljövendõ háború készleteit mindkét fél részére. A háború végére mind a mufti, mint pedig harcostársai már valahol egészen máshol voltak, Jeruzsálem óvárosát pedig bevette a transzjordániai Arab Légió, ezzel párhuzamosan a Jordán nyugati partját annektálta a Hasemita Királyság. Ennyit az eredetileg tervezett önálló arab államról.

Hát valahogy így kezdõdött. A folytatást mindenki ismeri: támadás, védekezés, háború, határ, elfoglal, ellenáll, megszáll, ellenõriz, megsemmisít, bosszút áll, visszavág, felrobban. A történet vége egy szétszabdalt ország, ami egyre élhetetlenebb mindenki számára.

Ha az ember Jeruzsálemben kérdezgeti a mindenféle arcokat az utcán, hogy mi van, lesz-e béke, szeretnél-e békét, haragszol-e az arabokra/zsidókra, a válasz az esetek többségében bíztató. Mindenki békét szeretne és a legtöbbjének még az is mindegy, hogyan. A probléma az lehet, hogy - mint az elõbbi kis történet is mutatja - itt a történelem és a világpolitika alakulása durván átnyúlt az emberek feje felett; és ily módon a megoldást is reménytelen a szomszédnál keresni.

A palesztin népet a Naqba, a palesztin szétszóratás tette néppé és eme szétszórattatásukat a cionisták mellett a környezõ arab államok is szorgalmazták, hogy ezzel nyerjenek egy állandóan mobilizálható kis tömeget, akiknek nyomorúságára hivatkozva bármikor el lehet indítani valami dzsihádot, vagy fenn lehet tartani valami jópofa kis érvet egy nagyobb nemzetközi vita esetére. Nehogymá azt gondolja valaki, hogy az eddig a Hamaszra, Al Aqsza Mártírokra fordított szaudi olaj-pénzbõl ne lehetett volna Hollywoodot csinálni Ramallahból, vagy tengerparti turistaparadicsomot Gázából. Drága a terror, de még így is a legolcsóbb.

Mélázzunk el még egy pillanatra a fellahokon. A fellah a természettel élt együtt, a datolya, az olajfa, a napsütés és az esõ örök körforgása már szinte saját természetévé vált. Amikor a történelem beszólt, a fellah azt csinálta amit mondtak neki. Ahogy minden egyszerû paraszt azt csinálná. Bizonyos határig, persze. A fellah nem igazán robbantaná fel magát. Erre csak a városokba és nyomornegyedekbe zsúfolt, elidegenített tömegek legõrültebbjei képesek.

Ez a téma érezhetõen megérintett, pedig elég lett volna csak annyit leszögezni, hogy van arab a területeken, van arab az ország belsejében, egyik se megy el katonának és mindenképpen az orrára koppintanak, akármit is csinál. Mert megérdemli.

2004-10-27 Jeruzsálem