Kazincbarcikát a megye egyik apró csodájának szánták a kommunisták, és alig pár év alatt várost csináltak az egyesített bányászfalvakból. Az ilyen mesterséges nagyvárosok ugyebár a tervezõasztal mellett születtek, és ilyenkor az utcaneveket is egymás után adogatják az illetékesek. Kazincbarcikán sem alakult másként, így születtek a Május 1. utcák és a Móricz Zsigmond terek. Azonban már a hatvanas években akadt valaki, aki úgy gondolta, hogy kicsit fantáziadúsabbak is lehetnének ezek az utcanevek, de nem sokan osztották a véleményét.
Ez az ember - nevezzük csak Csikós Ferencnek - a városi tanácsnál dolgozott, már ha nevezhetjük tisztességes munkának a kávézgatással, újságolvasással és munkahelyi intrikákkal töltött hétköznapokat. Csikós elvtárs azonban mindezt megtehette, hiszen bírta a párt bizalmát, és rövid idõ alatt egész magas pozícióba jutott. Addig-addig mesterkedett, taktikázott és kilincselt, amíg aztán sikerült beletennie a városi párttitkár meg a tanácselnök fülébe is a bogarat, és végül megbízták az utcanév-reformmal, illetve az épülõ lakótelepek utcaneveivel foglalkozó bizottság vezetésével.
Csikós elvtárs boldogan és nagy lelkesedéssel látott munkához. Elõször is összetrombitálta a bizottságot, amely rajta kívül még két emberbõl állt: Kecskeméti elvtársból a Várostervezési Ügyosztályról és egy miskolci pártbizalmiból, Szemán elvtársból. Mindhárman felelõsségteljes munkát végezve dolgoztak ki újabb és újabb javaslatokat a kazincbarcikai utcanevek reformjára. Kecskeméti elvtárs beterjesztett egy koncepciót virágnevekre, mint például Rezeda, Tulipán vagy Vadrózsa utca, míg Szemán elvtárs a bányászok és a Borsodi Vegyi Kombinát munkatevékenységeire utaló nevekbõl állított össze egy "utcanév-bokrot": Aknász, Vájár vagy Vegyész utca. S hogy mit csinált Csikós elvtárs? Nos, õ sem volt rest, szorgalmasan gyûjtötte az ötleteket, mert bár a meglevõ utcák is tartalmaztak utalásokat a szocialista ünnepek vagy a magyar-szovjet barátság iránt, de õ még újakat is írt hozzájuk: ilyen volt a Gagarin utca vagy az Ifjúmunkás tér.
Haladt tehát minden a legnagyobb rendben, gyûltek a nevek, gyarapodott a lista, ahogy kell. Nem beszéltünk azonban eddig egy fontos dologról. Csikós elvtárs ugyanis agglegény volt, és mit szépítsük, bizony a kelleténél többször nézett a pohár fenekére. Bizony nem volt szívbajos, amikor a munkahelyen való italozásra került sor. Kecskeméti elvtárs és Szemán elvtárs is megtapasztalták, hogy rendre ott lapul a demizson az asztal alatt, pontosan Csikós elvtárs lába mellé állítva.
Egyik alkalommal, amikor már a végéhez közeledett a listaállítási idõszak, Csikós elvtárs váratlanul megszakította a csendet, amelyben a bizottság a papírjait bámulta.
"Mit szólnátok hozzá, elvtársak, ha becsempésznénk egy-két vicces nevet is az utcaneveink közé?" - kérdezte, és gyanúsan csillogtak a szemei.
Kecskeméti elvtárs és Szemán elvtárs elõbb egymásra néztek, majd Csikós elvtársra.
"Mégis mire gondolsz, Csikós elvtárs?" - kérdezte végül Szemán elvtárs, aki már fészkelõdött egy kicsit, hiszen nemsokára indult vissza a vonata Miskolcra.
"Hát arra, hogy kitalálhatnánk néhány olyan nevet, amilyen csak Kazincbarcikán lesz az országban, sehol másutt! Lehetne például Linóleum utca, Grabanc út vagy éppen Szag tér. Nos, nem jó ötlet?" - kérdezte nevetve, de a másik két bizottsági tag nem találta viccesnek az ötletet.
Csikós urat azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy el lehessen tántorítani az ötletétõl. A következõ bizottsági ülésen gondoskodott róla, hogy Kecskeméti elvtárs és Szemán elvtárs lábához is kerüljön egy-egy demizson, és a kezdeti félszegség után bizony már a bizottság mindhárom tagja szaporán töltögetett a poharába. Mit tesz Isten, az ülés végére egyikõjük sem zárkózott el a vicces utcanevek ötletétõl.
Eljött aztán a várva várt nap: a bizottság az utolsó ülését tartotta, és véglegesítette az utcanév tervezeteket, hogy aztán benyújthassa a városi pártbizottságnak jóváhagyásra. Az elvtársak meglehetõsen oldott hangulatban döntöttek a nevekrõl, és az idõ elõrehaladtával egyre merészebb javaslatokat tettek, illetve fogadtak el.
"Mit szólnátok hozzá, ha csinálnánk egy Hónalj utcát?" - kérdezte Kecskeméti elvtárs, mire mindhárman úgy nevettek, mint a gyerekek. De elfogadták, elvégre kinek van szüksége egy Tompa Mihály utcára, nem igaz? Sokkal jobban hangzik a Hónalj utca.
Aztán Szemán elvtárs kért szót, és a Muskátli utca helyett a sokkal mulatságosabb Suhanc utca elnevezést ajánlotta, amit a bizottság röhögve el is fogadott. Egymás után jöttek a vadabbnál vadabb utcanevek, és csak arra vigyáztak, hogy a fontosabb utcáknak hagyják meg a hagyományos neveket, a többire úgysem fog odafigyelni a kutya sem. Az ülés végére annyira eláztak, hogy alig tudtak kitántorogni a tanácsterembõl, majd Csikós elvtárs letette a kész listát az íróasztalára. Hangosan nótázva és nagyokat nevetve indultak haza, a mûszakukat éppen elkezdõ takarítónõk nagy csodálkozására.
"Minek örülnek ezek ennyire?" - kérdezte Palágyiné Szente Olga, és társa, Bruckner Julika is csak csóválta a fejét. Nem sokkal késõbb megtalálták Csikós asztalán a hatalmas térképet és a ceruzával berajzolt utcaneveket.
"Jézusom!" - kiáltott fel hirtelen Olga. "Ezek szerint én a Tirpák utcában fogok lakni?"
Julika is gyorsan megkereste a házukat, és szörnyülködve vette észre, hogy ezek a rettenetes emberek az Ondó utcába számûzték a szép Galagonya utcából. Felháborodásukban nem jutottak szóhoz, amikor Olgának egyszer csak eszébe jutott a nagy terv: felcserélni a neveket! Az utcanévjegyzékhez nyilván nem nyúlhattak, hiszen véglegesítve volt, de az elosztáson még változtathatnak, gondolták, ezek a részeg disznók úgysem fognak emlékezni másnapra az összes névre, arra meg fõleg nem, hogy melyik nevet melyik utcának adták. Úgyhogy a két takarítónõ bõszen radírozott, majd írt, és egyre jobban érezték, hogy nagy tettet visznek véghez, de legalábbis megfricskázzák a kommunisták orrát. Fél tizenkettõ lett, mire végeztek, és akkor még az egész emeletet fel kellett mosniuk, de örömmel tették.
Másnap reggel fél nyolckor már ott gyülekeztek a városi illetékesek a tanácsteremben, hogy döntsenek az utcanevekrõl. Csikós elvtárs is megjelent, jókora karikákkal a szeme körül és zúgó fejjel. Rá sem nézett a hatalmas térképre, csak a hóna alá csapta, majd odaadta a párttitkárnak, Siklósi elvtársnak, az utcanévjegyzékkel együtt.
Komoly arccal nézegették az elvtársak az asztalra kiterített térképet. A bányász szakszervezet titkára, Gulyás Pista volt a legfürgébb:
"Gyerekek, biztosak vagytok benne, hogy a szakszervezet városi székházának a Sarlatán utcában kell lennie?"
A kombinátot képviselõ Prantner Pali is csatlakozott az értetlenkedéshez:
"Az csak hagyján, Pistám, de egészen biztos, hogy rossz ötlet a város büszkeségének, a Borsodi Vegyi Kombinátnak a fõbejáratát a Ripõk utcába tenni!"
Innentõl kezdve elszabadult a pokol, egymás szavába vágva mondta mindenki a magáét, teljes volt a káosz. Hogy miért a Zabigyerek utcában van a pártbizottság épülete, mit keres a városi tanács a Húgyvezeték téren, és hogyan került a városi színház a Ragya utcába? És így tovább, perceken keresztül csak nõtt a panaszáradat. Csikós elvtárs majdnem elájult, amikor szembesült a tegnap esti munkájuk végeredményével. Halványan emlékezett csak, hogy nem pont így tervezték, de... a fene tudja, annyit ittak tegnap...
Így aztán szembesülnie kellett azzal, hogy a saját otthona került az Ondó utcába, hogy az Erõmû lakótelepet átnevezték Pléhpofa lakótelepre, és hogy az Alsóvárosi körútból Buzeráns körút lett. Hálát adhatott a sorsnak, hogy csak lefokozták lakásügyi elõadónak, és nem küldték el valami faluba vezekelni.
Siklósi elvtárs természetesen nem akart nagy feneket keríteni a dolognak, így aztán nem lett nagy botrány az ügybõl. Sõt, Kecskeméti és Szemán elvtárs olyan ügyesen terelték a felelõsséget Csikós elvtárs demizsonjaira, hogy maradhattak a bizottságban, csak az elnökséget vette át Csukovics elvtárs a Közlekedési Ügyosztályról. És így rendes utcanevei lettek Kazincbarcikának: Berkenye utca, Rákóczi tér, Sallai köz.
A város lakói persze minderrõl semmit nem tudtak. Azt sem, hogy csak két bátor takarítónõnek köszönhetõen nem kellett évekig az Öcsi utcában lakniuk, nem kellett a gyereket a Tapír utcába járatni iskolába, és nem kellett hétvégenként a Szatyor téren sétáltatni a kutyát. Mert bizony, egyeseknek semmi sem volt szent, még a saját városuk békéje és jóhíre sem.
