A Budakeszi úti Remíz ott van a város emblematikus éttermei között (utoljára lesz leírva ez a szó, ígérjük), mindenki evett már itt, aki számít valakinek. Minél többnek számít, annál régebben, ugyanis az étterem talán az összes budapesti társánál látványosabban mutatja be, hogy milyen az, amikor egy hely totálisan elveszti a lába alól a talajt és egy szerencsésen túllépett kor nevetséges utolsó mohikánjává válik.
A Remíz a kilencvenes évek közepének étterme. Nyáron például arra vág fel, hogy lávaköveken grillezõs idénykonyhája van. Annyira passé ez, hogy már nevetni sem lehet nagyon rajta. A székeket, az asztalokon álló kis lámpák papírernyõit talán tíz éve nem cserélték, némelyik annyira foltos, hogy egyenesen mintásnak tûnik. A vendégkör is szép lassan hozzászürkült a környezethez, nyári hétvégéken délben egyre rosszabbul öltözött családok tartják itt az esküvõi bankettet, esténként pedig alsó kategóriás osztályvezetõk próbálják egymással elhitetni, hogy értenek a konyakhoz. Istenem, amikor még Andy Vajnával lehetett itt összefutni... Az utolsó celebrity, aki kitart a hely mellett az a lassan száz éves Szepesi Gyuri bácsi, meg természetesen a tulajdonos, a szakállas csávó az Apostolból.
A pusztuló külsõségeket romantikus dekadenciának nevezném, ha jó lenne a konyha. Sajnos azonban borzasztó. Ma már hihetetlen szerencse kell ahhoz, hogy az étlapról valami olyasmit szúrjon ki az ember, ami nem az, hogy jó, de legalább nem kifejezetten rossz ízû. Az elõételként kifogott sáfrányos-rókagombás akármi legalább ebbe az utóbbi kategóriába esett.
Két étel van, amit csak nagy-nagy odafigyeléssel lehet elrontani: pattogatott kukorica és a bélszín. A Remíz szakácsának ez utóbbit egészen elképesztõ módon sikerült. Elõször is a kifejezetten véresen kért húst majdnem teljesen kisütötte. Ezután rárakott egy darab szárazra égetett olasz sonkát, valamilyen azonosíthatatlan kék sajttal megszórva. Az étlapon még jól hangzó három alkatrész valami olyan szinten borzalmas egésszé állt össze, hogy ha választanom kellene, akkor legközelebb inkább forró csokiba mártogatott kovászos uborkát kérnék helyette. Én tényleg tiszta szívbõl támogatom a kísérletezést a fazekaknál, viszont nem tudom elhinni, hogy ezt az izét a megkóstolása után képes legyen valaki felvenni az étlapra.
A Remíz étlapja egyébként is kiváló dokumentuma a konyhafõnök teljes fogalmatlanságának és stílustalanságának. Az alapvetõ vezérelv, hogy minden étel tartalmazzon valamilyen hat éve divatos összetevõt, amitõl elájul az a sok mûveletlen bunkó az asztaloknál. Nem véletlenül van minden második ételben ruccola, függetlenül attól, hogy illek-e bele, vagy sem. A pofátlanságukat talán a legjobban a már említett grillkonyha specialitása, a lazacnyárs reprezentálja. Az egyébként a halak között meglehetõsen alacsony presztízsû lazacot számtalan módon lehet elkészíteni, kockára vágva és nyárson sütve viszont soha. Az az étteremtulajdonos, aki ezt nem képes belátni, és vendégei sznobizmusára játszva képes ilyesmit a menün tartani, attól az ÁNTSZ-nek kellene megvonnia a melegkonyha engedélyét.
Természetemnél fogva gyanakvással tekintek az olyan éttermekre, ahol túl sok figyelmet fordítanak az ételek vizuális prezentációjára, a Remíz igénytelensége azonban még engem is idegpályára helyezett. Az asztaltársaságunknál valami egyszerû pulykát kérõ vendég elé úgy volt - elnézést a Matulához méltatlan kifejezésért - odabaszva egy adag szétkent rizsen a hús, hogy azt jobb céges menzákon is szégyellték volna.
A körülbelül tíz éve még megbízható étteremnek számító Remízt ma már tanácsos minél messzebbrõl elkerülni. Talán az ész nélküli terjeszkedés vágta tönkre a helyet, kétszáz asztalra egyszerûen lehetetlen színvonalasan fõzni. Az egyetlen kifogás arra, hogy valaki még mindig beteszi ide a lábát, ha kétszáz méteres körzetben lakik. És még õ is jobban járna, ha a szomszédos Szépilonában enne alig több, mint fele ilyen árakon valami normális magyaros levest meg egy birkapörköltet somlói galuskával.
Remíz Kávéház és Sörözõ
Budapest II., Budakeszi út 5.
275-13-96
