Razorlight: Up All Night
Mielõtt úgy tûnne, hogy mi itt a Matulánál minden brit gitárzenekartól el lennénk ájulva, hát megmutatjuk, hogy csakazértsem. A négytagú londoni Razorlight nem azért nem jó, mert van két svéd tagja is, hanem azért nem, mert legjobb esetben is átlagos zenét csinálnak. Pedig a zenekar vezetõje, Johnny Borrell egy interjúban még Bob Dylannél is jobb dalszerzõnek titulálta magát, de ettõl csak ellenszenves lett, jó nem. Igaz, a nagypofájúsággal önmagában nem lenne gond, a rockzene zsenijei nagy általánosságban antipatikus, nagyképû bunkók voltak, és mi ezért is szerettük õket. Johnny Borrell viszont nem fog közéjük tartozni, akárhogy igyekszik is.
A Razorlight eleve nehéz feladattal próbálkozik, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a Strokes indította New York-nekrofília megjelenése után három évvel még mindig van bõr a Television, a korai Talking Heads vagy Patti Smith fémjelezte CBGB-vonal hagyatékán. Fõleg úgy nem, hogy Borrell vélhetõen abba a dalszerzõ-iskolába járt, ahol azt tanították, "ha nem tudsz egy rendes refrént írni, akkor üvölts, ahogy a torkodon kifér!", és õ be is tartja a szabályt. Ez valakinek jól áll, de ez a fajta rekedt ordibálás rettenetesen idegesít, és ez egyben azt is jelenti, hogy Bruce Springsteen utánzása sem feltétlenül jó pont.
A lemez pozitívumairól szólva, vannak azért jó számok is, például a mézesmadzag Golden Touch, és a két gitár is többször egész tetszetõs dolgokat produkál, kimentve egy-két dalt a klisék szorításából, de ettõl még ugyanúgy üres pózok (Rock´n´Roll Lies, jaj!) és már egyre kevésbé izgalmas utalások uralják a lemezt. Kicsit olyan, mintha a Libertinest hallanánk, az angolságától és minden jópofaságától megfosztva.
Már itt is kifejtettük nemegyszer, hogy az eredetiség nem feltétlenül alapfeltétel a jó popzenéhez, így aztán az "áthallások" miatt nem is hibáztatnám a Razorlight-ot. Gond inkább azzal van, hogy egyszerûen túl sok ilyen zenekar jött, látott és gyõzött az elmúlt pár évben, túl sokan gondolják úgy, hogy szimplán a rock´n´roll életforma dicsõítésével, továbbá egy jó lemezgyûjtemény és egy ügyes stylist segítségével bankot lehet robbantani, és ha azt vesszük, hogy még mindig a brit Top 10-ben van a Razorlight nyáron megjelent bemutatkozó lemeze, akkor sikerült is nekik. Nekünk meg marad az elégtétel, hogy a 15 percük leteltével nem sokan fognak emlékezni rájuk.
5,5 - Inkei
[Sickratman | Johannes Heil | Kiki | Libertines | Razorlight]