1995-2006, 11. évf. #021 

zine
Zenebuzik 19.

Matula Magazin - Sickratman: Buzi-e vagy?; Johannes Heil: The World; Kiki: Run With Me; The Libertines: The Libertines; Razorlight: Up All Night;

[Sickratman | Johannes Heil | Kiki | Libertines | Razorlight]

Sickratman: Buzi-e vagy?

Bajban vagyunk Paizs Miklós alias Sickratman lemezével, mivel tudtunkkal ezen fordul elõ a világtörténelemben elõször, hogy egy számot név szerint a Matula egyik szerzõjének ajánljanak, nevezetesen a lánglelkû papnak, Kocsis atyának. Ez még a kisebbik baj, hiszen tudunk mi egészen közeli haverokkal is mérhetetlenül gecik lenni. A nagyobb az, hogy az erõs messiás-komplexussal megáldott mûvész alkotása körüli balhék, a Tilos rádiós kavarásai és elsõsorban a Belgával való szakítása és hosszan tartó háborúzása alól nehéz kikaparni a lényeget. Legszívesebben hagytuk is volna ezt az egész kritikázást a picsába, de annyi olvasó kérte, mint még soha, úgyhogy beadtuk a derekunkat.

A lényeg itt a szöveg, a zenét akárcsak a Belgának, a Buzievagyon is Titusz rakta össze, és csak ismételni tudjuk magunkat azzal, amit már a Gólem kapcsán is elmondtunk - bármennyire is õ az egyik kedvenc magyar dídzsénk, producernek hót fantáziátlan. Sickratman viszont éppen a másik véglet, akkora nekije a fantáziája, amekkora csak futóbolondoknak, illetve nagyon betépett embereknek szokott lenni, és bizony belõle sem dõl más, mint ebbõl a két csoportból - tömény hülyeség. Ez popzenészek esetében nem feltétlenül gond, Captain Beefheartnak és Kool Keithnek is lólépésben cikázott az agya, mégis egészen kiváló terméket tudtak elõállítani.

A Buzievagyon is vannak ellenállhatatlanul zseniális pillanatok, például mindjárt a címadó dal, vagy személyes kedvencem, a Gyönyürûm, a merdzsós bûnözõk csajaihoz írt óda. Ezek annyira jók, hogy akár az általunk már többször az egekig magasztalt elsõ Belga-lemezre is felkerülhettek volna, aminél többre a magyar humoros pop kategóriában nem lehet pályázni.

A lemez egésze viszont rendkívül fárasztó, egyszer még csak-csak végighallgatja az ember kíváncsiságból, azt viszont nehéz elképzelni, hogy valaki mondjuk harmadszorra is képes elviselni a Szocialista életünk I. és -II. címû szövegkollázsokat. És ha már választani kell, akkor még tényleg inkább ezeket, mint a mûvész úrnak a szarhoz való vonzódását taglaló darabokat. Az igazi mélypont pedig a Trubadúr és az UFO évõdése a magyar jobboldal búvalbaszott nacionalizmusán - épeszû ember ilyesmin utoljára 1993-ban röhögött.

Az angol novelty record kifejezés az olyan lemezeket jelöli, amelyek elejüktõl a végükig viccesek próbálnak lenni, és néhány röhögés után örökre valami fiók mélyén végzik, hiszen még a legjobb viccet sem lehet százszor egymás után kibírni. A Buzievagy is ilyen novelty record, ráadásul nem is a jobbik fajtából. A második Belga-lemeznél jobb, de akiben egy csöpp önbecsülés van, annál azért csak magasabbra rakja a mércét.

4,2 - Bede

Johannes Heil: The World

Johannes Heil, a kaméleon, a német techno tévedhetetlen atyaúristene ezúttal valami olyan lecsóba csapott, amibe állítása szerint még soha (és nem is kellett volna): Anthony Rother friss labelén, a Datapunkon adta ki legújabb, szerinte kissé elektroid területeket hódító albumát július közepén. Tudni kell, hogy az album teljes mértékben gépileg lett kivitelezve, semmiféle természetes sample nem található benne. Mivel ezúttal a vinyl verzió van a kezemben, senki ne essen kétségbe, hogy a CD-n szereplõ tizenkét szám helyett csak az LP-n levõ kilencbõl kerül pár darab górcsõ alá.

Már az elsõ track, a Confidence is egy határozottabban reszelõs összecsapás techno alapokkal, elektro snare-rel és tipikus "heilige" hi-hatekkel. Az Energize-on érzõdik kissé Rother popkiller hatása, ugyanúgy a Step Into The Light-on is, ez némileg visszaveti a bizalmam az album önállóságában, ami azért nagy pofánrúgás lenne Heiltól. Technopartira leginkább a Now Is The Time ajánlható, amelynek co-producere Arvid Roloff (Arvidium), a Perspective pedig súlyos streetfighter elektroként kezdõdik, amit agytrancsírozó felpörgetés követ. A Remote Control a legmegszokottabb talán a tipikus kiállással, amihez hozzánõtt már az Illuminate The Planeten nevelkedett Heil-rajongásom.

A vokálokat egyébként végig a clevelandi néger Marcellus Nealy követte el, bár a torzítás miatt erre maga a producer is képes lehetett volna. Jónak jó album, de gyakorlati haszna szinte egyáltalán nincs. Nem érezhetõ az a jellemzõ heiles force, ámbátor lehet, hogy csak leragadtam a kilencvenes években készült munkáinál.

5,9 - Lednitzky

Kiki: Run With Me

Kiki, a BPitch Control szõke hercege, a berlini finn, hova, illetve hova nem tartozása miatt szenved valószínûleg olyan szintû identitászavarban, aminek segítségével a legjobb zenéket képes elrontani a leginkább oda nem illõ vokálokkal. Debütáló albuma, a Run With Me mintegy tisztelgés bizonyos new wave gyökerek elõtt, és hasonló egy szûzlányban tomboló hatalmas összevisszasághoz.

A kezdõ track, a This is the End of the World fõ motívuma a garázsbanda-minõségû halk sávban odadobott vokál, mintegy gyengélkedõ David Bowie-hoz hasonlatosan, aki mintha már évek óta nem kapott volna fényt. Még szerencse, hogy Bowie sosem volt ennyire erõltetett. Zeneileg egyébként teljesen helyénvaló kiadvány, Kiki jól elleste a detroitiaktól a magukkal ragadó bassline-ok technikáját, amit a So Easy To Forgetben hasznosít is, persze a visszhang-pittyegés-kényszervokál koktélja mellett. A harmadik számon, amely egyben a címadó darab is, szerencsére nincs túlzásba énekelve semmi, sõt, helyes kis szétpitchelt kiállás is található benne. A The Big Picture vészdallama egészen el lett találva atmoszferikus magasakkal társítva, hasonlóképp az Intimacy. A Classix Nouveau-ban sikerült kifogni egy szép hegedûs-távolbatekintõs dallamvilágot, a Drawing Circles pedig egy ´80s ismeretterjesztõ mûsor bevezetõ szignálja is lehetne.

A kezdeti káröröm, hogy ismét egy sárga földig lehúzható albummal állok szemben, valóban oszolni látszik a groovy On The 140th Day-nél, ezt csak erõsíti a zárószám, a Luv Sikk Again, az eredetileg rémisztõen lapos és semmilyen Luv Sikk diszkógömbös remake-je.

Mivel a BPitch Control label célja a rendhagyó techno istápolása, bizonyos szempontból érthetõ ez a kis wannabe goth/melting pot baki, de nem ártana eldönteni, hogy akkor most house-techno határmezsgye, vagy Sisters of Mercy. Kiki elfuthatna, és csinálhatna már valami eredetit is akár.

(Ebben a kritikában egy vicces utalás sem volt az Elsõ Emelet és a Csütörtök 12 együttesekre)

3,7 - Lednitzky

The Libertines: The Libertines

Nem tõlünk származik az ötlet, de tényleg nem hülyeség, hogy most a Franz Ferdinand tölti be azt a szerepet az Egyesült Királyságban, mint tíz éve a Blur. Ha keresünk mellé egy Oasist, az bizony csakis a Libertines lehet. Tudom, több helyen sántít a hasonlat, de hát változik a világ. Most nem a proli Északról jön a botrányzenekar, hanem a trendi Londonból, de a Gallagher fivéreket a crack-függõ Pete Doherty egyedül is pótolja, õt tavaly 2 hónapra le is ültették, amiért betört a Libertines másik, szintén nem szentéletû gitáros-énekese, Carl Barat lakásába. Doherty már többször sikertelenül próbált szabadulni függõségétõl, és már követhetetlen, hogy épp mikor tagja a zenekarnak, és mikor rúgják ki megint (tudtunkkal most éppen nem az). Az sem mellékes, hogy megvan bennük az az ösztönös rock´n´roll bunkóság, ami a korai Oasis báját kölcsönözte tíz éve.

Ha meghallgatjuk a Libertines zenéjét, akkor már nyilván kevésbé jutna eszünkbe ez a párhuzam - középtempójú Beatles-utánérzések helyett punkos, tipikusan angol rockzenét hallunk, legalábbis a két évvel ezelõtti bemutatkozó lemez, az Up The Bracket ilyen volt. Nem véletlenül lett Mick Jones (ex-Clash) a producer, de a korai Jam-re és az Only Ones-ra is emlékeztetett az album. Kicsit túlzottan is, hiszen néha az énekhang megszólalásig a 18 éves Paul Wellert idézte, és pár kétségtelenül briliáns dal ellenére érzõdött még, hogy keresik a saját hangjukat.

A sok nehézség közepette felvett második lemezen közelebb vannak hozzá, de ez nem feltétlenül jó. A korábbi hatások mellé ugyan észlelhetõen betársult a Kinks és a Smiths, de most már tényleg beszélhetünk Libertines-hangzásról. A kiemelkedõ, slágeres szám kevesebb, az elsõ lemezhez képest egy lassabban ható anyagról van szó, de ha megbarátkozunk a lazább, könnyedebb hangzással, ez is nagyot üt. Még nagyobbat üthetne, ha nem lenne néhány számnak erõsen félkész jellege, és ha nem céltalan szólózgatásba menekülnének a meg nem írt további versszakok elõl. Biztos szándékosan ilyen a keverés, de most talán jót tett volna egy kicsit feszesebb, összeszedettebb hangzás. Gyenge szám mindezek ellenére sem igen hallható a lemezen (talán a közepe fele ül le egy kicsit), inkább csak a hiányérzet bosszantó, hogy mi lehetett volna, ha. De talán még lesz a jövõben is Doherty és Barat olyan jó viszonyban, mint itt a borítón vannak. Csak a crack ne lenne...

7,6 - Inkei

Razorlight: Up All Night

Mielõtt úgy tûnne, hogy mi itt a Matulánál minden brit gitárzenekartól el lennénk ájulva, hát megmutatjuk, hogy csakazértsem. A négytagú londoni Razorlight nem azért nem jó, mert van két svéd tagja is, hanem azért nem, mert legjobb esetben is átlagos zenét csinálnak. Pedig a zenekar vezetõje, Johnny Borrell egy interjúban még Bob Dylannél is jobb dalszerzõnek titulálta magát, de ettõl csak ellenszenves lett, jó nem. Igaz, a nagypofájúsággal önmagában nem lenne gond, a rockzene zsenijei nagy általánosságban antipatikus, nagyképû bunkók voltak, és mi ezért is szerettük õket. Johnny Borrell viszont nem fog közéjük tartozni, akárhogy igyekszik is.

A Razorlight eleve nehéz feladattal próbálkozik, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a Strokes indította New York-nekrofília megjelenése után három évvel még mindig van bõr a Television, a korai Talking Heads vagy Patti Smith fémjelezte CBGB-vonal hagyatékán. Fõleg úgy nem, hogy Borrell vélhetõen abba a dalszerzõ-iskolába járt, ahol azt tanították, "ha nem tudsz egy rendes refrént írni, akkor üvölts, ahogy a torkodon kifér!", és õ be is tartja a szabályt. Ez valakinek jól áll, de ez a fajta rekedt ordibálás rettenetesen idegesít, és ez egyben azt is jelenti, hogy Bruce Springsteen utánzása sem feltétlenül jó pont.

A lemez pozitívumairól szólva, vannak azért jó számok is, például a mézesmadzag Golden Touch, és a két gitár is többször egész tetszetõs dolgokat produkál, kimentve egy-két dalt a klisék szorításából, de ettõl még ugyanúgy üres pózok (Rock´n´Roll Lies, jaj!) és már egyre kevésbé izgalmas utalások uralják a lemezt. Kicsit olyan, mintha a Libertinest hallanánk, az angolságától és minden jópofaságától megfosztva.

Már itt is kifejtettük nemegyszer, hogy az eredetiség nem feltétlenül alapfeltétel a jó popzenéhez, így aztán az "áthallások" miatt nem is hibáztatnám a Razorlight-ot. Gond inkább azzal van, hogy egyszerûen túl sok ilyen zenekar jött, látott és gyõzött az elmúlt pár évben, túl sokan gondolják úgy, hogy szimplán a rock´n´roll életforma dicsõítésével, továbbá egy jó lemezgyûjtemény és egy ügyes stylist segítségével bankot lehet robbantani, és ha azt vesszük, hogy még mindig a brit Top 10-ben van a Razorlight nyáron megjelent bemutatkozó lemeze, akkor sikerült is nekik. Nekünk meg marad az elégtétel, hogy a 15 percük leteltével nem sokan fognak emlékezni rájuk.

5,5 - Inkei

[Sickratman | Johannes Heil | Kiki | Libertines | Razorlight]










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum