A kisvárdai polgárok izgatottan várták már az áprilist, annak is a legvégét. A hagyomány szerint ugyanis április utolsó napján minden évben megválasztják a város legellenszenvesebb emberét. Már hetekkel elõtte szabályosan megõrült mindenki, és igyekezett magát a lehetõ legrosszabb színben feltüntetni. Tolnay polgármester például ocsmányságokat ordítozott ki az ablakon munkaidõben, és aki visszaszólt, arra ráküldte a zsandárokat. Az alpolgármester, Rocsmány Pali sem akart mögötte elmaradni, ezért éjszakánként macskaürüléket hajigált be legbékésebb álmukat alvó földijei ablakán, kárörvendõen kacagva, ha sikerült felébreszteni õket.
De nehogy azt higgyük, hogy csak a hatalmasok kellemetlenkedtek! Nem kellett ám félteni a többieket sem. Privigyey órásmester, mindenki kedvenc Frici bácsija egy hónapig csak olajos halat evett, és aki betért hozzá, annak undorító szardíniaszagút böfögött az arcába. Szatmári úr, ez a kifogástalan úriember, akinek csak tudta, ellopta a postáját, míg a neje, Szatmáriné Kokas Enikõ, aki unitárius volt, most minden vasárnap elment a szentmisére, és fülsértõen hamisan énekelte a zsoltárokat.
Külön eset volt a városi jéggyár kapusa, Kerepesi bácsi. Ez a szegény ember a fél lábát vesztette el a Bruszilov-offenzívában, de igyekezett ezzel nem sokat törõdni. Áprilisban azonban nem lehetett vele bírni, naphosszat csak ült a jéggyár kapujában, bakaindulókat énekelt, csóválta a csonkját és be volt rúgva. Amikor valaki kérdezett tõle valamit, annak a legkevesebb semmit nem válaszolt, de inkább az orra alá dörgölte valami régi sérelmét, míg a hölgyeket mocskos ajánlatokkal bombázta, és fennhangon hõsködött az ágybeli képességeivel. Kerepesi bácsi olyan messze ment, hogy a jegyzõnek, Matuz úrnak kellett figyelmeztetnie, azért ne vegye ennyire komolyan a versengést. Ekkor Kerepesi bácsi vissza is fogta magát egy kicsit, lévén Matuz uram tagja volt a zsûrinek is, amely a legellenszenvesebb embert választja.
Így készültek tehát a kisvárdai polgárok a nagy megmérettetésre, és a gyerekek már számolták, mennyit kell aludni a nagy napig. Nem lennénk persze Magyarországon, ha nem keveredett volna ebbe is bele a politika és az a fránya panamázás. Bõ egy héttel a verseny elõtt rosszindulatú pletykák indultak, és még Fehérgyarmaton is azt beszélték, hogy bizony, a zsûri tagjait mind megvették, méghozzá a jéggyár tulajdonosa, Sefcsik Franci. A Franci elõbb csendben tûrt, majd tagadott, végül olyan pörrel fenyegette meg a rágalmazóit, hogy abbamaradtak a suttogások. Soha senki nem tudta meg az igazat, viszont az kétségtelen, hogy a Franci ettõl tényleg ellenszenvesebb lett. A zsûritagok viszont, csakazért sem szerették volna õt megválasztani, mert akkor egy életre nem tudják lemosni magukról a csalás bélyegét.
Hazudnánk is, ha azt mondanánk, Matuz úrnak nyugodt éjszakái voltak. Óraszámra forgolódott álmatlanul, míg máskor lidérces álmok gyötörték. Egyik éjjel aztán az volt a határozott érzése, hogy rajta és a békésen alvó feleségén kívül valaki volt még a szobában. Felkelt, belebújt hálóköntösébe, lámpát gyújtott, de persze nem talált senkit. Fejcsóválva bújt vissza a dunyhák közé, és továbbra sem volt nyugodt. Hát még másnap reggel, amikor egy borítékot talált az ajtóban. Címzést vagy feladót hiába keresett rajta, így aztán feltépte. Egy szállodai levélpapír volt benne, rajta csak két szó: PAPRIKÁS PARASZT.
Remegni kezdett, és eszébe jutott a régi hiedelem: úgy tartják a városban, hogy aki paprikával, vagy más fûszerrel ízesített parasztra utaló jelet talál a házában, annak rövidesen tragikus fordulatot vesz az élete. Éveken át rettegett a gyerekkori mendemonda miatt, amely a Dudás patkolókovács öngyilkossága után terjedt a vidéken: állítólag néhány nappal azelõtt, mielõtt felkötötte volna magát, egy sáfrányillatú földmûvest talált a tornácon, amint békésen szalonnázott. És most ez a levél...
Egyetlen támpontja maradt: a szállodai fejléces papír. Szaladt a szállóba, ahol készséggel fogadták, bár a portás egyszer sem mulasztott el a lábára lépni, sõt, még tintával is lelocsolta. Matuz úr már a pokolba kívánta ezt az ostoba vetélkedõt, de a polgárokkal nem lehetett bírni, még Gupta úr, a szállodaigazgató is letolta a nadrágját, amikor négyszemközt maradtak az irodában. Matuz uram nagy nehezen kiderítette, hogy egy ismeretlen lakójuk volt, aki csak egy éjszakára jött, és már kora reggel tovább is állt. A könyvbõl valaki kitörölte az adatokat, amin még Gupta úr is meglepõdött. Szerencsére a portás tisztán emlékezett rá, hogy valami idegen hangzású nevû, középkorú férfi volt, aki a lakhelyének Mátészalkát adta meg.
Hogy utána mi történt, arról bizony mást mond mindenki. Amiben megegyeznek a vélemények, az az, hogy Matuz úr napokig feldúlt volt, és alig állt szóba valakivel. Állítólag átbuszozott Mátészalkára is, ahonnét dolgavégezetlenül tért haza. Aztán eljött a döntés napja, ott gyülekezett az egész város a fõtéren. Mindenki, aki számított a díjra, az emelvény elõtt sorakozott, és igyekezett minél mogorvább képet vágni, hátha ez is nyom még valamit a latban. A zsûri is készen állt már a megmérettetésre, csak egy hely volt még üres: a Matuz jegyzõé...
A szervezõk tanakodtak, és már éppen azon voltak, hogy futárt küldjenek érte, amikor hirtelen vérfagyasztó sikoly rázta meg a fõteret: Matuz úr jelent meg a városháza erkélyén, mellette szép, fekete felesége, akinek egy kést tartott a torkához. A máskor mindig nyugodt, sõt, szenvtelen jegyzõre most nem lehetett ráismerni: szeme kigúvadt, haja az égnek állt, és gyanúsan kidagadtak a zsebei (mint utóbb kiderült: borsikafû volt bennük). A fõtéren álló tömeg elhallgatott, szinte mindenki lebénult az ijedtségtõl.
"No! Várdaiak! Így már elég ellenszenves vagyok nektek?" - kérdezte Matuz uram. Ezt a kérdést még háromszor elismételte, majd, mivel nem kapott választ, hidegvérrel elvágta a neje torkát. Ekkor jelent meg a kakastoll az erkélyen: a csendõrök lebirkózták a jegyzõt, de a szerencsétlen asszonyon már nem tudtak segíteni.
Matuzt a nyíregyházi tébolydába szállították, míg a versenyt lefújták, és két nappal késõbb Szabolcs vármegye fõispánja be is tiltotta a "Kisvárda legellenszenvesebb embere" versenyt. A rákövetkezõ vasárnap Urbán atya is arról szónokolt a templomban: "Nem elég egész évben keresztbe tenni a másiknak? Hát miért kell még jobban erõszakolni ezt a buta vetélkedõt? Legyünk egymáshoz pont, hogy minél kedvesebbek!"
Onnantól kezdve a várdai polgárok nem gyõztek egymáshoz kedvesek lenni, és ez egészen odáig tartott, amíg hatalomra nem kerültek a városban a kommunisták, akik kiirtották ezt a - szerintük - kispolgári csökevényt. Azóta ott is utál mindenki mindenkit. Egy valamit azonban még a kommunisták sem tudtak megváltoztatni: a városban azóta is mindenki meg van gyõzõdve róla, hogy a Sátán Mátészalkán lakik.
