 |
népesség: 3 777 218 fõ; GDP: 4800 dollár/fõ; internethasználók: 400 000 fõ; (forrás: CIA Factbook) |
Sok dolog képes annyira elromlani, hogy teljesen felesleges a megjavításával vacakolni. Egyszerűbb kidobni az egészet a szemétbe, és venni helyette egy újat. Nincsen ez máshogy egy komplett országgal sem: ha működésképtelenné válik, porig kell rombolni és valami egészen mással próbálkozni.
Képzeljünk el valakit, aki éppen húsz évvel ezelőtt nézett utoljára híradót. 198-akárhányban este egészen biztosan sok szó esett a tévében Libanonról, ahol valamelyik milícia sikeresen gyilkolta meg egy másik milícia anyját. Képzeletbeli emberünk - amelyik húsz éve nem nézett híradót, baszki - meg mit lát ma a Tényekben? Egy büdös semmit sem Libanonról. Le is vonja az egyetlen logikus tanulságot, miszerint Libanon minden bizonnyal valamikor időközben egyszerűen megszűnt létezni, az utolsó élő állampolgár unalmában az egyik heréjével üzentetett hadat a másiknak, majd a béketárgyalásokon levágta mindkettőt. Ez nem így van. Ezt gondolni tévedés lenne. Félreértés. Baklövés. Hiba. Libanon talán az egyetlen hely a világon, amely egész biztosan és minden egyes állampolgára szerint sokkal jobb hely, mint húsz évvel ezelőtt.
Libanon olyan, mint az összes többi ország, amely nem egyetlen szigetből áll - teljesen mesterséges képződmény, amelyet csak a világ többi része rajzolt meg ilyenre. Szemben azonban a többi résszel, Libanon területén már akkor is kőfalak mögött laktak, amikor a magyaroknál még a lovaik is okosabbak voltak. Itt szökkentek szárba például a föníciaiak, akik többek közt a modern pénzt és az ábécét is feltalálták, tehát tulajdonképpen még a zsidóknál is lényegesen zsidóbbak voltak. Ennek megfelelően az egyébként még a kiválasztott néppel is rendkívül szemét Ószövetség is néhányszor pozitívan nyilatkozik róluk.
Sajnos a föníciaiak mínusz kilencszáz körül hanyatlásnak indultak, és innentől kezdve erre söpört át a történelem valamennyi hódítója, az asszíroktól kezdve a perzsákon, Nagy Sándoron, a rómaiakon, az arabokon, a kereszteseken és a törökökön keresztül egészen a franciákig, akik az első világháború után tették magukévá Szíriát és Libanon. Valamennyien hoztak magukkal pusztulást és erőszakot, az értelmesebbje pedig borkultúrát, úthálózatot és bankrendszert, valamint a rómaiak egész birodalmuk legnagyobb templomát is itt emelték, egészen pontosan Baalbeknél.
Szemben a Közel-Kelet többi részével, ahol a világos vallási vagy etnikai megosztottság mentén viszonylag könnyen meg lehetett húzni a gyarmatosítók távozása utáni határokat, Libanonban ilyesmiről szó sem lehetett. Az még hagyján, hogy vannak itt síita és szunnita muszlimok, az igazi bajt a maronita keresztények jelentették. A Jézus többi bárányától a hetedik században elhatárolódó egyház hívei évszázadokon át csak a Libanon hegység magaslatain érezték magukat biztonságban, és innét is indíthatták rendszeres mészárlásaikat a lejjebb lakó muszlimok ellen. Ezeket általában kamatostul kapták vissza. A társadalmi sokszínűséget és az állandóan változó felállású vérfürdőket még a maroknyi, ám ebből kifolyólag a végletekig elszánt drúz kisebbség biztosította. Bár ők magukat muszlimnak tekintik, mivel az iszlám olyan alapvető szabályait sem tisztelik, mint a mekkai zarándoklat, ezt rajtuk kívül senki nem hajlandó elismerni.
 |
Néhány drúz öregember, akik buddhista fiatalok között próbálnak elbújni. |
A húszas években a franciák már érezték, hogy őket a libanoni keresztényeken kívül valamennyi gyarmatuk utálja, ezért a korábban összefüggő közel-keleti gyarmati területeikből lekanyarintották azt a Libanonnyi darabot, amelyet maronita szövetségeseik ősi jussuknak éreztek. A frissen sült ország továbbra is francia fennhatóság alatt maradt, ám a hatalmat mérsékelten a maroniták is gyakorolhatták - a terület lakosságának nagyjából felét adó muszlimok viszont semmibe nem szólhattak bele. Meglepő módon azonban a második világháború alatt a keresztények rájöttek, egy imperialista-mentes Libanonért mindent hajlandóak megtenni, még az ördöggel, nevezetesen a muszlimokkal is szövetségre lépni.
A világtörténelemben addig teljesen egyedülálló módon - és ahogy a következményekből mindjárt látni fogjuk, nem valószínű, hogy ilyesmivel bárki újra próbálkozna - Libanon különböző vallási csoportjai szépen kiegyeztek egymással az államhatalom megosztását illetően. Az 1943-ban elfogadott alkotmány szerint az elnöki poszt mindörökké a maronitáké, a miniszterelnöki a szunnitáké, síita legyen a parlament elnöke, a vezérkari főnök pedig drúz. A buliból kihagyott franciák kétségbeesésükben 1946-ban inkább végleg kivonultak, és a történelem során először működésbe lépett egy Libanon néven futó ország.
 |
Palesztin család elmenekül Izraelből... |
Soha nem fogjuk megtudni, hogy ez a furcsa szerzet mire vitte volna legalább közepesen nyugodt körülmények közt, hiszen Libanon második születésnapjára megkapta a létező legrosszabb déli szomszédot, Izraelt. Maga a zsidó állam még nem lett volna akkora baj, az viszont már igen, hogy a szülőföldjüktől megfosztott palesztinok százezrei menekültek át Libanonba. A maroniták egyből rettegni kezdtek az ország vallási egyensúlyát felborító bevándorlóktól, és a libanoni muszlimok sem örültek öt percnél tovább a hozzájuk képest fanatikusan vallásos palesztinoknak. A Hatnapos háború után a menekülők újabb hulláma érkezett Libanonba, ahol állampolgárságot nem kaptak, szinte minden őslakos utálta őket, és paneltömbökből álló menekülttáborokban kellett tengetni a mindennapjaikat.
A palesztinok az egyetlen dolgot tették, amit teljesen reménytelen helyzetben lehet: fegyverkeztek és szervezkedtek. Először Izrael kezdett idegeskedni a hatvanas évek végén, minden adandó alkalommal átlőtt a Libanonban lévő menekülttáborokba. A libanoni kormány menteni próbálva a menthetőt egyre több engedményt tett a közben szépen szárba szökkenő palesztin terrorszervezeteknek a PFSZ-től a Hezbollahon át a Hamaszig. Ez érthetően nem esett jól a hatalmukat féltő maronitáknak, akik közül egyre többen csatlakoztak a szélsőjobboldali Falange párthoz, amely elsődleges feladatának szintén a fegyverkezést és a szervezkedést tekintette.
1975-ben már teljesen egyértelmű volt, hogy az egyre gyakrabban előforduló lövöldözések és robbantgatások hamarosan szabályos (van ilyen egyáltalán?) polgárháborúhoz fognak vezetni. Hát hogy máshogy lehetne elrendezni a konfliktusokat egy olyan országban, ahol több, mint 300 jól felfegyverzett lakos jut egy négyzetkilométerre? A kezdő sípszó április 13-án hangzott el, amikor Bejrútban néhány falangista lemészárolt egy busznyi palesztint.
A következő tizenöt évben Libanonban zajlott minden idők egyik legkaotikusabb polgárháborúja, amilyenhez foghatót maximum Afrikában szokás rendezni, de ekkora munkakedvvel valamennyi küzdő fél részéről még ott sem. Az, hogy ki kivel volt a háború különböző fázisaiban, szinte kibogozhatatlan, ezért segítségünkre hívjuk a legegzaktabb tudományt, a matematikát.
1. Falange <> Palesztinok
2. Falange <> Minden libanoni muszlim
3. Falange <> Minden libanoni muszlim + Szíriai hadsereg
4. Falange + Szíriai hadsereg <> Minden libanoni muszlim (Igen, a szírek tényleg képesek voltak átállni)
5. Falange + Szíriai hadsereg <> Minden libanoni muszlim + Drúzok
6. Falange + Izrael <> Minden libanoni muszlim + Drúzok + Szíriai hadsereg (akik megint átálltak)
7. Falange + Izrael + Dél-Libanoni hadsereg (Izrael-barát milícia) <> Minden libanoni muszlim + Szíriai hadsereg (Nagyjából ebben a szakaszban történt a hírhedt sabrai és satilai mészárlás, amelynek keretében falangisták mészároltak le és erőszakoltak meg két komplett palesztin menekülttábort, az Ariel Saron által vezetett izraeli hadsereg hathatós segítségével).
Rövid szünet: nemzetközi békefenntartók jelennek meg az országban, elsősorban amerikaiak, akiknek határozott elképzelésük volt arról, hogy ki itt a rossz, és ki a jó fiú.
8. Falange + Izrael + Dél-Libanoni hadsereg + Amerikai békefenntartók <> Minden libanoni muszlim + Drúzok + Szíriai hadsereg + Iráni titkosügynökök (elsősorban a Hezbollah harcosainak kiképzőiként)
9. Mindenki <> Mindenki. A nyolcvanas évek végén már szinte csak az látszott tisztán, hogy Izrael és az amerikaiak összetartanak, az összes többi csoport véletlenszerűen gyilkolta egymást. Volt például olyan eset, amikor a Falange egyik vezető klánja az éjszaka leple alatt lemészárolta a vele egy zászló alatt harcoló másik klánt, csak mert úgy gondolták, hogy ha már úgyis polgárháború van, akkor rendezni lehetne valami évszázadok óta húzódó birkalopási ügyet is. Máskor a síita Amal csoport esett neki a szintén síita Hezbollahnak, európai ember számára kibogozhatatlan indokkal.
 |
...hogy aztán a sabrai menekülttáborban a maroniták Saron segtségével végezzenek velük. |
1989-ben hirtelen csoda történt. Amerika, Szaúd-Arábia és Marokkó közvetítésével a küzdő felek végre hajlandóak voltak tárgyalóasztalhoz ülni, és a világ általános megdöbbenésére a Szaúd-Arábiai Taifban gyorsan alá is írtak egy békeszerződést. Néhány hónapos lövöldözés után a Taifi egyezményt az országban mindenki elfogadta, azzal a két apró szépséghibával, hogy több tízezer szíriai katona továbbra is Libanonban maradt, Izrael pedig továbbra is megszállva tartotta a déli országrészt. Néhány hónap alatt a földi pokol olyannyira az ígéret földjévé változott, mintha Mózes annak idején elnézte volna a házszámot, és egy országgal délebbre tévedt volna a tejjel-mézzel folyó igazi Kánaántól.
A polgárháború vége óta Libanon a világ egyik leggyorsabban fejlődő országává vált. Az itt bevezetett gazdasági rendszerre biztos van valami szakszó a közgazdaságtanban, mi azonban nevezzük csak közérthetően kapitalizmusnak. A modell nagyon egyszerű: az egész országot tokkal-vonóval egy szűk érdekcsoport kezébe kell adni, akik nem sokat vacakolnak a demokratikus játékszabályokkal, viszont mivel Libanont a saját cégüknek tekintik, igyekeznek azt a lehető leggyümölcsözőbbé tenni.
 |
Bejrút belvárosa a polgárháború után... |
A Libanon kft. feje Rafik Hariri, egy libanoni származású szaúdi milliárdos, aki 1992 óta kisebb megszakítással egyben az ország miniszterelnöke is. Hariri és kormánya nem vacakol mindenféle tenderekkel és egyéb bohócságokkal, az ország újjáépítését saját hatáskörben oldják meg, a többnyire általuk tulajdonolt cégeken keresztül. A háború által legjobban sújtott bejrúti városközpont újjáélesztése például a Solidére nevű cég feladata, amely papíron az állam tulajdona, valójában azonban ezer szálon kötődik Hariri saját vállalat-birodalmához. A Solidére első körben valós értéküknek töredékével kárpótolta a belváros telkeinek háború előtti tulajdonosait, majd hatalmas építkezésbe kezdett a területen, hogy aztán a kész irodákat és miegyebet hihetetlenül magas árakon adhassa bérbe. Korrupciónak korrupció, viszont cserébe egy rommá lőtt városból tíz év alatt olyan metropolisz nőtt ki, amilyet a Közel-keleten maximum az öböl-menti apró arab emirátusokban találni.
Na, mit gondol a kedves olvasó, mit csinál Libanon népe most? Vajon sír a kormány korrupciós ügyei miatt? Vajon tiltakozik a szír megszálló hadsereg ellen? Vajon idegeskedik az ország déli részében álló nyomorúságos palesztin menekülttáborok és a néha azokat bombázó izraeli vadászgépek láttán? Vajon retteg, hogy a Bekaa-völgyben, Libanon keleti részén a Hezbollah még mindig olyan erős, hogy ellenőrző pontokat állt fel az utakon, és terroristákat képez ki? Naná, hogy mindegyiket. Viszont elsősorban építi-szépíti szülőföldjét, reklámfilmekkel látja el az egész arab-nyelvű világot, dizájner-ruhaboltokat indít be meg hajnalig nyitva tartó szórakozóhelyeket, a lehető legdrágább autókat vásárolja meg és összességében úgy viselkedik, ahogy egy mediterrán néphez illik, szemben a sok eleurópaiasodott olasszal, spanyollal meg göröggel. Ráadásul pedig minden felekezetnek van saját kereskedelmi tévéje, amelyeken egymástól független Megasztár-szerű vetélkedők futnak egyszerre, az adott vallás előírásainak éppen csak megfelelő lenge öltözetben.
 |
...és nagyjából ugyanaz az utca, 15 évvel később. |
A Matula tippje: Tíz évre még garantáljuk a békét, nem leszünk hülyék, hogy a Közel-keleten ennél hosszabb távra jósoljunk.
