Minden normális ember tudja, hogy az amerikai kultúra magasabb rendû, mint a brit, ezért én Amerikába mentem nyaralni, egész pontosan Chicagóba. Chicago nagyon szép varos, tiszta és rendezett, ami errõl az országról úgy általában nem mondható el. Fogalmam sincs, mit vannak úgy oda ezzel a vízum/illegális bevándorló dologgal, aki egy középnyugati készszerkezetes családi házban akarja a tányérokat mosogatni hat szaros keresztény amerikai gyerek után, az nyilvánvalóan túl ostoba a túléléshez, különösen ebben az országban, és felesleges vele foglalkozni. Én majdnem lekéstem a csatlakozásomat pár Sierra Leone-i politikai menekült miatt, akik gondolom nem tudtak normálisan válaszolni az afféle kérdésekre, hogy van-e náluk veszélyes baktériumkultúra, meg hogy kémkedtek-e mar nemzetközi szervezetek számára. (Én a veszélyes baktériumkultúra miatt kicsit zavarba jöttem, de hát már hazudtam nagyobb dolgokat is életem során).
Csütörtökön érkeztem meg, Rachel és Nick nagyon örültek nekem. Õk egy kedves no wave popzenekarban játszanak, és nagyon szeretik egymást. Liammal, a basszusgitáros-énekessel laknak egy házban. Liam rendes amerikai fiatalember, senkit ne tévesszen meg a neve. Nagyon szép kis házuk van közel a belvároshoz, nagy tv, sok mexikói kaja a hûtõben, videokazetták ilyesféle filctollas feliratokkal hogy "amikor a Cheer Accident salátának öltözött és a Black Dice-szal léptek fel", európai útikönyvek, kábelek és bakelitek. Én a tetõtérben lévõ hálószobában alszom, ahonnan pont rálátni egy lámpagyárra és a belváros felhõkarcolóira.
Igazan családias a hangulat, mindig amikor valaki berúg rendelnek valamit az internetrõl. Tegnapelõtt Liam berúgott és rendelt egy salátástálat, ezért Nick metroszexuálisnak nevezte, és ebbõl volt egy kis összezördülés, de ilyesmi a legjobb helyeken is elõfordul. Igazán
vidáman telnek a napok, csütörtökön aludtam, pénteken aludtam, aztán péntek este, amikor felkeltem, a ház elõtt állt egy fiatal pár, akik megvették Rachel régi futópadját, amit R. a saját állítása szerint kábé. hat alkalommal használt. A vevõk Los Angeles-iek voltak, és büszkén dicsekedtek el vele, hogy már van két kanapéjuk, most meg futópadjuk is lesz. Az együttes turnébusza természetesen a ház elõtt parkol (azzal szedtek össze a reptéren) ezért el tudták szállítani a futópadot a vigyorgós Los Angeles-iek lakására.
Szombaton le kellett nyírni a gyepet, és én segítettem Rachelnek. Gondoltam, most nagyon amerikai vagyok, és ez tetszett is. Szombat este megbeszéltem Indianapolisban egy sráccal, hogy meglátogatom. Õ Derek, és mostanában nem megy valami jól neki, ezért kénytelen dolgozni az együttese mellett, mit dolgozni, reggel ötkor kelni, hogy dolgozni menjen. A buszon én voltam az egyetlen fehér ember, két szõke lányon kívül, akik mögém ültek le, és egész úton isten szeretetérõl beszéltek, utána meg a körmeikrõl. Nagyon örültem, hogy végre Wal-Martot és wafflehouse-t fogok látni, és újra találkozhatok Derekkel. Derek most végez fizika szakon, és nagyon megkedveltem azalatt a három nap alatt, amíg nálunk voltak Pesten a zenekarával. Kijött értem kocsival a buszpályaudvarra, és tettünk egy kört Indianapolis belvárosában.
Indianapolis egy azon metropoliszok sorában, ahol vegyi üzem van a belvárosban, csak itt valahogy jobban beolvad a felhõkarcolók közé. Körülbelül negyed órát tartott az út a városon át, majd végre megláthattam az igazi elõvárosi Amerikát- deszkával burkolt házak, kerítés nélküli gyepek, parkoló Chevroletek... Mindenki látta mar ezerszer a tévében, nincs rajta mit leírni, viszont egyszer meg kell nézni. Derek közben boldogan mutatta a Get Hustle live kazettáját, és panaszkodott, hogy mindössze negyven ember volt az indianapolisi Get Hustle koncerten. Ezen mind a ketten elszomorodtunk, és én leginkább unalmas középkorú embereket képzeltem a kivilágított ablakok mögé.
Szóval ami a kaját illeti, Derek megígérte, hogy elvisz Wal-Martba és egy wafflehouse-ba. A Wal-Mart már afféle turistalátványosság lett. Nem is érdemes szót vesztegetni rá, kábé mint a Tesco, csak királyabb játékokat lehet kapni, én vettem is volna egy félig kenguru, félig ember GI Joe-t, de sajnáltam rá 20 dolcsit. A wafflehouse már eredetibb egy hely, megint mi voltunk az egyetlen fehér emberek, ami friss transzatlanti tapasztalataim szerint remek kis mókát jelez. A waffle olyan, mint a goffri, csak meg annál is gusztustalanabb. Derek afféle "örülök, hogy örülsz" arckifejezéssel kente a juharszirupot a maga mutálódott goffrijára, de engem nagyon megijesztett a szag, ezért rendeltem még egy pirítóst és egy kis szalonnát hogy idõt nyerjek. Ez rossz húzás volt, mert így meg kellett ennem azokat is. A következõ napon kihánytam az egészet.
Tegnap a barátaim zenekara egy roppant eredeti mini-fesztiválon lépett fel, amit anti-Bush aktivisták szerveztek. A helyszínen derült ki, mirõl van szó, és jól fel is húztuk magunkat. Öt pop-punk zenekar és egy no wave, ez a tuti buli receptje! Sajnos az ilyen helyeken általában szarabb alakok gyûlnek össze, mint akármelyik republikánus dzsemborin, kertésznadrágos leszbikusok, deszkáspunkok nyelvpiercinggel, patetikus bloggerek többszínûre festett hajjal, Alternatív Amerika minden mocska Illinois államból abba a szerencsétlen kis külvárosi padlószõnyeges színházba zsúfolódott be. Az ilyenfajta visszataszító népségnek szokása bazárokat felállítani, ahol pólókat meg kitûzõket árulnak. Ezt hívják úgy, hogy merch table, és egy ilyen mellett gubbasztottam egész este, árulván az együttes egyébként nagyon bájos cédéit, bakelitjeit, pólóit.
Jobb oldalon mellettem egy kövér lány ült, akit elõször fiúnak néztem. Hat piercing az arcban és a NOFX-póló árt a szépségnek, ez van. Õ hála istennek nem akart velem beszélni, viszont a bal oldalamon ülõ nagyon csúnya lány (még csúnyább tetoválásokkal, amik egyszer majd lógni fognak a ráncaival együtt) annál inkább. A táskája ugyanolyan anyagból volt. mint a nadrágja, ami különösen tudálékos külsõt kölcsönzött neki. Ahányszor balra fordítottam a fejem, rám mosolygott, de nekem nem volt kedvem beszélgetni vele, mert fájt a hasam az indianapolisi goffritól, és a fejem is fájt, mert minden embernek megfájdul a feje, ha két órán belül ötvenszer hallja a "fuck you" és a "George W. Bush" kifejezéseket, kierõsítve ráadásul. "Hi, I´m a virgin to Europe" - rebegtette meg végül a szempilláit, én meg mondtam neki, hogy ha egyszer eljut oda, akkor Európa elég mélyre tud hatolni az emberekbe. A pop punk bandákban csak fiúk játszottak.
Most el kell hogy búcsúzzak tõletek, mert megyek a Fireside Bowl nevû helyre Low Skies koncertre, amit bizonyára nagyon fogok élvezni, hiányoztok meg minden, akkor is, ha szar brit zenéket hallgattok, és mindig kinevetitek az UFO-mániámat. Tudnék még mesélni, mert rengeteg dolog történt, ettem például olajban sült sajtos makaróni tallérokat, láttam Nicket medvejelmezben táncolni a tévében a US Maple tagjaival, és egy patkány bábfigurával, voltunk Pattivel és Thomassal (gitáros és német barátja) a tóparton - úgy értem a Michigan-tó partján - ami olyan, mintha tengerpart lenne a belvárosban, bicikliztem, voltam lemez- és képregényboltban... rengeteg mesélnivaló!
Hja, és olvastam az olvasói leveleket, jókat röhögtünk rajtuk, szinte ez volt az elsõ vidám dolog az idei évben. Roppantul tehetségesnek tartom magam, és csak azért nem írok többet, mert mostanában minden idõm a fanzinom, a VÉR negyedik száma és egy bábszínház készítésére fordítom. Köszönöm szépen szerencsétlen olvasók, szeretnétek ti is ide írni, mi?
Itt a toplistám, sokkal jobb, mint a Matuláéké:
1, Angel Hair
2. Racebannon
3. Arab on Radar
4. My Name is Rar Rar
5. Neon Hunk
6. Phantom Limbs
