A house eljövetele óta (vagy a Kraftwerk, vagy Stockhausen, vagy bárki más, teljesen mindegy) a nem hagyományos hangszerekkel előadott könnyűzene kemény munkával kivívta a helyét a sok popműfaj között. Már majdnem olyan szinten van, mint a rockandroll, ha elhanyagoljuk azt a tényt, hogy egyszerűen képtelenség annyira vagányul kinézni egy laptop mögött, mint terpeszállásban elektromos gitárral egy rakás erősítő tetején. Igazán kár, hogy ezt a kulturális forradalmat kihasználva néhány vállon átvetett lemeztáskás haszonleső is elárasztotta a föld majd minden zugát
Kezdjük is a lényeggel: a dídzsézésben az égvilágon semmi izgalmas nincs. Képet festeni igazi varázslat, akárcsak zongorázni meg hidat tervezni. Azon viszont ki gondolkodik el, hogy húbazmeg, hogy lett ez a két lemez így összehegesztve? Senki. Mert ezt minden köcsög meg tudja csinálni. Meg egyébként is: mi a vérveres fasz van, ha valaki nem hegeszt össze légmentesen két lemezt, hanem csak úgy lejátssza egyiket a másik után? Valakiben csökken a jóérzés foka ettől? Ugye, ugye, ugye, hogy nem. Ezt mára a világ dídzsé-maffiája is megérezhette, és két lépcsõs stratégiát dolgozott ki a védekezésre, nehogy kicsússzon kezeik közül a sok pénzt tejelő bárányka.
1. Két lemezt tényleg minden köcsög össze tud hegeszteni, de nem úgy, ahogy én. Hát basszatok fejbe egy teli doboz Dreherrel és dugjatok fel az orromon két komplett lemezjátszót, bazmeg. MINDENKI, kivétel nélkül MINDENKI, aki a könnyűzene történetében technikai képességeire hivatkozva igyekezett kiválóságát bizonyítani, egy utolsó szélhámos volt. Az ilyesmivel olyan maszturbatív gitárhős seggfejek szoktak érvelni, mint Steve Vai meg Joe Satriani, akik ugyan tényleg olyan gyorsan tudják mozgatni az ujjaikat, hogy nők csak a látványtól képesek elélvezni, ám tudományukat inkább valami szövőszék mellett kellene kamatoztatni, hiszen úgynevezett művészetük súlyos és komor teher mindannyiunk számára. Jimi Hendrix tudott gitározni. Lemmy a Motörheadből nem. És akkor mi van?
2. Nem adom oda a lemezem. Ez az, amit dubplate-kultúrának szokás nevezni, és még az előző pontnál is hányingerkeltőbb. Most ne menjünk bele a gyakorlat történelmi hátterébe visszanyúlva az ötvenes évek Jamaikájáig, maradjunk csak szigorúan a jelennél. Először is tehetségtelen barmok - ne fukarkodjunk a jelzőkkel, hiszen a dubplate-eken megjelenõ zenék bár eltérõ stílusúak, egyaránt kritikán alulian szarok - egyszerű zenéket írnak, ám ezeket nem kereskedelmi forgalomba kerülő lemezeken jelentetik meg, hanem az úgynevezett dubplate-lemezekre préselik limitált példányszámban, majd néhány csókosuknak szétosztogatják. Itt kezdődik az igazán gonosz rész, mivel ezek a csókosok mind dídzsék, akik abból élnek, hogy ezekkel a dubplate-ekkel járják a világot, és olyan helyeken játsszák le azokat, ahol van biztonsági őr és beengedőrendszer. Tehát belépőjegyet lehet szedni azoktól a fogalmatlan seggfejektõl, akik vevők az ilyesmire.
Kurva szemétség. FUCKING szemétség. Mi itt a Matulánál eddig soha nem ragadtattuk magunkat kommunista színezetű, erõsen hippi-hatásokat mutató kijelentésekre, de hát tényleg, bazmeg, a zene mindenkié. Az elektronikus tánczene néhány válfaja - elsősorban a Magyarországon Hungarian Depeche Mode Fan Club méretű idiotizmusra duzzadt drum´n´bass - már kizárólag a dubplate-kultúrának köszönhetően létezik, és kizárólag a dubplate-kultúráért él. A dolog odáig ment, hogy a másodosztályú német futballcsapatok húsz évvel ezelőtti melegítőfelsőire építkező szubkultúra megvetése sújtja például azt, aki a csókosok köréből kimaradva, mondjuk rádióból felvéve, majd cédére írva tesz fel egy buliban olyan zenét, amelyet készítője arra szánt, hogy azt üzletfelei dubplate-ként a világon körbehordva egy kis pénzmaghoz jussanak. Fasza. Pont, mint az a dán seggfej a Metallicából, aki szerint a zeneletöltés olyan, mint a felebarát legyilkolása.
Minden dídzsé szemét, ám közülük is kidudorodik szemétségben egy részhalmaz - a magyar dídzsé. Sokan tettek itt sokat azért, hogy könnyűzeneileg se legyünk sehol, ám most már tényleg unalmas Erdős Péterre kenni mindent. Amit az utóbbi tíz és egy kevés évben a mi dídzsé fiaink a közízlés ellen tettek, azért nyugodtan fel lehetne koncolni mindannyiukat. Elkeserítő, hogy még egy ennyire egyszerű, tényleg anyatejen élő csecsemők által is elsajátítható szakmát sem sikerült gyakorlatilag egyetlen magyar embernek sem a magáévá tennie.
Amíg nem volt internet, meg ugye azért a gitározáshoz igenis szükség volt minimális szakmai képzettségre (bármit is mondott ezzel szemben Steve Jones a Sex Pistolsból), legalább volt valamiféle kifogásunk arra, hogy miért is készül ennyi borzasztó lemez ebben az országban, és miért nem tesz itt senki semmit a közízlésért. Amióta viszont az információ korlátlan, és a könnyûzenei kultúra leghatékonyabb terjesztéséhez (a dídzsézéshez, mi máshoz), a tökéletes botfül is elég, azóta tényleg megbocsáthatatlanul cikik vagyunk.
Ha egy rockegyüttes csak a maga két akkordját játssza, plusz néhány feldolgozást, nincs semmi baj - az nekik a repertoárjuk. De ha valaki választhat ezerbillió lemez közül, akkor ki az isten kötheti meg a kezét? Senki, és éppen hogy ez a lényege a dídzsék tizenöt éve tartó diadalmenetének. A magyarok teljesítményét figyelve azonban egészen az a kép alakulhat ki bárkiben, hogy a lényeg ebben a szakmában inkább két egyébként is teljesen egyforma lemez összepasszintása. Magyarországon hihetetlen hagyománya van a világ könnyűzenéjének totális félreértésének, gondoljunk csak olyan együttesek felfoghatatlan mértékű itthoni népszerűségére, mint a jobb helyeken maximum egy lábjegyzetet érdemlő Depeche Mode vagy Red Hot Chilli Peppers. Így talán kevésbé meglepő, ám ennek ellenére megbocsájthatatlan dídzsé fiaink borzasztó fogalmatlansága.
Ami gyakorlatilag minden magyar dídzsében közös, és ami alapjaiban mond ellent a dídzsézés lényegének, az a totálisan beszűkült stílusfasizmus. Van, amelyik drum´n´basst játszik, van, amelyik minimál technót, van amelyik nu-progressive electro-garage-goát - de csak és kizárólag azt. Ott van ugye az az ezerbillió lemez, amelyik közül bármikor bármelyiket felrakhatnák, de ők mégis úgy döntenek, hogy elég lesz csak mindig ugyanabból a szeletbõl tíz lemezt cserélgetni. Fogalmam sincs, hogy ez szakmai igénytelenség, vagy éjsötét butaság. Még az értelmesebbje is arra képes csak, hogy pénteken népdalt, szombaton meg magyar nótát játsszon, az istenért sem összekeverve a kettőt.
El lehet-e képzelni valakit, aki abból él, hogy nyilvános helyen berúgott vagy bedrogozott embereknek szolgáltat zenét, és pályafutása során soha nem játszott le a mulatni vágyóknak egyetlen egy Rolling Stones számot sem? Vagy valamit a Specialstõl? Vagy a Ramonestól? (Úristen bazmeg, mindjárt rosszul leszek, ez tényleg kész, nem játszani le mondjuk táncoló embereknek soha a Sheena is a Punk Rockert.) Szerintem nem lehet, de hallottam én már elég magyar dídzsét Sterbinszkytől Palotaiig. Ezek a rohadékok a világ legundorítóbb, legegysíkúbb, legstílusfasisztább bagázsa. Milyen ember az, aki évekig csak goa vagy drum´n´bass vagy lakodalmas breakbeat bulikban lép fel, és tényleg mindig csak goát, drum´n´basst meg vidámparki breakbeatet játszik? Hogy nem is motoszkál benne, esetleg jó lenne meglepni valamivel a sok kedves vendéget? Csoda-e, hogy ezután a sok kedves vendégből lusta és buta disznó válik, akinek igénye sincs arra, hogy a megszokott két ütemen kívül valaha is bármi mást hallgasson?
A világ legjobb dídzséje sem pályázhat többre, mint egy közepes méretű embertömeg szórakoztatására izgalmas és - az isten szerelmére - egymástól különböző lemezekkel. Azok meg, akik a fantasztikus keverési technikájukra, a csak általuk elérhetõ lemezekre vagy valami még nagyobb csodára, mint például a mixük mondanivalója hivatkoznak, pusztuljanak már el. Lehetõleg mindenkivel együtt, akik képesek a mutatványaikért pénzt is fizetni. Ja, és helló seggfejek! MÁSOK lemezeit játsszátok.
