Matula Magazin - Dizzee Rascal: Showtime; The Futureheads: The Futureheads; The Polyphonic Spree: Together We´re Heavy; The Prodigy: Always Outnumbered, Never Outgunned

[Dizzee Rascal | The Futureheads | The Polyphonic Spree | The Prodigy]

Dizzee Rascal: Showtime

Néhány hónappal a brit énekbeszéd másik nagy alakja, Mike Skinner aka The Streets után a még mindig tinédzser Dylan Mills aka Dizzee Rascal is piacra dobta második albumát. Skinnernek sikerült még lenyûgözõ bemutatkozásnál is nagyobbat dobnia, Dizzeenek tehát alaposan fel lett adva a lecke. Ráadásul az új Streets lemez alaposan eltávolodott a hiphoptól (sõt, sokak szerint úgy általában a zenétõl is), így a Showtime feladata volt megmutatni, hogy igenis megszületett végre az igazi brit hiphop, nem csak alaposan be lettünk csapva egy éve.

A bemutatkozó Boy in da Corner egy totálisan elveszett, lepukkant tinédzser dühöngésével és nyavalygásával volt tele, és szerencsére Dizzee nem követte el azt a hibát, hogy Anglia ünnepelt utcai költõjeként és egy rakás pénzzel a zsebében továbbra is az élet reménytelenségérõl papoljon. Ilyen hülyeséget csak amerikai négerek követnek el, a britek nem. A Showtime-on inkább a csajokról és elsõsorban a hitelesség megõrzésérõl van szó, ám szerencsére az érzelgõsség is el lett kerülve, ahogy a Respect Me-ben Dizzee követeli a tiszteletet, az van olyan fenyegetõ, mintha még mindig az a kelet-londoni utcagyerek lenne, aki ellentmondás esetén bárki lábáról lelopja a tornacipõt is.

Hõsünk ellen a leggyakrabban felhozott érv, hogy kurva idegesítõen rappel, ezt a nazális ugatást nehéz elviselni. Nos, kedves fehér barátaim, ez sajnos nem Q-Tip bársonyos orgánuma, sem a Jurassic 5 eleve wiggereknek írt játszótéri szövegelése. Ez van, ezek a pofátlan négerek néha már a saját fejük után mennek. Ez teszi õket izgalmassá, és ezért több bennük a punk, mint a legtöbb rockzenekarban.

A Showtime-on a produceri munka ismét kizárólag Dizzee reszortja volt, és bár most nyilván komolyabb stúdióban dolgozhatott, az amerikai kollégákat is sok helyen megszégyenítõ ritkás ütemek és fémes csattogás megmaradt. Vegyük például a Knock Knock címû opuszt - ez alatt egyáltalán zene szól, vagy csak valami aszfalton szétolvadó robot utolsó kattogásai? Dizzee Rascal megteremtette és most már konszolidálta is a brit hiphopot, ha lehet egy kívánságom, szívesen meghallgatnék néhány közös munkát a tengerentúli kollégákkal is.

8,6 - Bede

The Futureheads: The Futureheads

Hát megtörtént, amit az NME a megszokott túlzásai mellett jövendölt a Franz Ferdinand lemez megjelenésekor: egész pofás új zenekarok jöttek elõ az elmúlt pár hónapban az Egyesült Királyságban. Közös bennük, hogy legfõbb inspirációt a ´77-81 közötti punk, new wave és posztpunk jelenti számukra, és ha valaki, akkor én örülök neki, nekem is ez a kedvenc korszakom. A nyáron jelent meg a Dogs Die In Hot Cars, az Ordinary Boys és a Futureheads bemutatkozó albuma, hogy csak a legjelentõsebbek említsem. (És ne feledjük, nemsokára jön az ajtót két éve berúgó Libertines második lemeze is!) Az újoncok közül a Futureheads-é a legnagyobb kritikai és a legkisebb közönségsiker, ahogy ez már lenni szokott. A sunderlandi négyes már néhány hónapja feltûnt a színtéren, a legtöbben pedig a Fit But You Know It címû Streets sláger rockos verziójából ismerhetik a nevüket.

Ami a saját lemezüket illeti: ez több, mint ígéretes bemutatkozás. Két konkrét hatás érzõdik nagyon: az egyik a Jam energikus, dühös, de ugyanakkor dallamos pop-punkja, a másik pedig az XTC neurotikus, hiperaktív, izgága korai korszaka. Ezt a hibridet nyakon öntik egy adag bájos észak-angol faragatlansággal és egy kis amerikai indie rockkal, igencsak hatásos keveréket alkotva. A felismerhetõ elõdök ellenére mégis beszélhetünk Futureheads-hangzásról, errõl a pofás és ötletes vokálok, valamint a szokatlan váltások gondoskodnak a leginkább. A gitárt, dobot nélkülözõ Danger Of The Water kivételével a dalok zúznak és általában dühösek is, de ez nem jelenti azt, hogy a szövegek nélkülöznék az iróniát, legjobb példa erre a First Day. Sok számot lehetne még kiemelni, de a vicces Kate Bush-feldolgozás mellett (Hounds Of Love) egy dal van, amirõl igazán érdemes beszélni, és ez a Carnival Kids. Legalább három, önmagában is tökéletes részbõl tevõdik össze, elsöprõ lendülettel - kevés jobb számot írtak ennél az idén. És persze nincs három perc, mint ahogy a lemez is rövid, hiszen 15 számot zavarnak le 36 perc alatt, ahogy azt kell.

Furcsa, de a Jamrõl és az XTC-rõl is elmondható, hogy csak a harmadik lemezükkel értek fel a kreatív csúcsra, addigra sikerült megtalálni az igazi hangjukat. Ha a Futureheads ebben is követi õket, és nem veszik ki belõlük a lendület, akkor mondjuk 2007-ben simán az évtized lemezét fogják megcsinálni.

8,2 - Inkei

The Polyphonic Spree: Together We´re Heavy

Világéletemben idegesített a monumentalitás és a fellengzõsség, legyen szó az élet bármelyik területérõl, de a popzenében aztán különösen. Ugyancsak ritkán viselem el az öt percnél hosszabb számokat, és általában gyanakvással fordulok a drogfüggõségbõl megtért emberek felé is, különösen akkor, ha azok fehér tógát viselnek. Mindezek alapján utálnom kéne a Polyphonic Spree-t, de nagyon. Ehhez képest a Two Thousand Places címû szám második percének vége felé megszólaló kórust hallva azon gondolkodom, hogy ha valami csoda folytán egyszer a mennybe kerülnék, akkor biztosan ez fog szólni a háttérben.

A Polyphonic Spree egy majdnem harminctagú dallasi kollektíva, és az ember elsõre jó eséllyel nézi õket valami buta amerikai szektának, fõleg, ha a gyakran vallásos optimizmustól átitatott szövegeiket is hallja közben. Mindannyian tógákban járnak, eleinte csak fehérben, de az új lemez borítóján már színezik is a göncöket. A frontember Tim DeLaughter a kilencvenes években a Tripping Daisy nevû zenekarban nyomult, melyrõl mindennél többet árul el a neve, meg hogy a másik tag túladagolásban purcant ki. Aztán váltott egy elég éleset, és ennek az eredménye ez a hippigaleri, melyet a "szimfonikus zenekar énekkarral" mûfajba sorolt be. 2002-ben meg is jelent az elsõ lemezük, igen nagy sikert aratva, és nem véletlenül, nagyon hatásos, igazi pszichedelikus remekmû volt ez, ötvözve a Beatles-tõl a Beach Boys-on át a Flaming Lipsig mindenkit, akit a mûfajból érdemes volt. Még egy kisebb sláger is akadt rajta, az elmúlt évek egyik legbájosabb dala, a Soldier Girl.

Azt a lemezt két nap alatt rántották össze, míg a mostanival egy éven keresztül pöcsöltek. Jelezve a folytonosságot, továbbvitték az elsõ lemez "tízszekciós" beosztását, és most 11-tõl 20-ig jutnak. Soldier Girl szintû slágerek nem nagyon vannak ezen a lemezen, viszont kidolgozottabb, koherensebb az album, tehát nem volt felesleges a stúdióban aszalódni ennyit. Változatos a hangszerelés (ennyi zenésszel mondjuk ez nem akkora kunszt), de gitárszólókat itt se várjon senki, hallhatunk cserébe zongorát, theremint, hárfát, fúvósokat, vonósokat rogyásig, és hát persze itt van a kórus, ami csak elsõre tûnik annyira abszurdnak egy popzenekarban. És igaz ez a zenekarra is: minden bizarr és exhibicionista külsõség és nagyzási hóbort ellenére ez nem csak teljesen vállalható produkció, de lélekemelõen szép zene is. Még akkor is, ha nem gondolják komolyan.

8,0 - Inkei

The Prodigy: Always Outnumbered, Never Outgunned

Mertem remélni annak idején, 2002-ben a Baby´s Got A Temper önparodikus aktualitása alatt, hogy mihelyt lecseng az egész, ott és akkor a Prodigy végre eltûnik a Föld színérõl. Senki sem vette figyelembe fohászomat, nem így történt. Az erõltetett visszatérések csodafrontembere, Liam Howlett (hiszen õszintén szólva a többiek csak a teret töltik) negyedik albumként is csak egy ráncfelvarrást volt képes produkálni, hozzányúlva az agyoncsépelt comeback-elemekhez: breakek (melyeket hallgatva hosszú fekete kabátban menõnek érzed magad, ahogy sétálsz át a Bajcsy-Alkotmány saroknál a zebrán), keverve némi öregsulis hiphoppal, acid house-szal és hatásvadász punkrock-kal.

Már rögtön a Spitfire-rel belecsap a levesbe Liam, minden kertelés nélkül, némi Smack My Bitch Up ízt hagyva a szánkban, curryvel keverve az indiai vokál miatt. A Girlsben is megtámad minket a jó öreg prodidzsis keménység, pedig ez legalább vicces nyolcvanasévek breakdance-szel kezdõdik. A Get Up Get Off feat. Twista a rosszemlékû amerikai rocksztárbanda kontra lejártrapper - kombókra emlékeztet. A soron következõ Hotride viszont a legjobban eltalált track Juliette Lewis érzelmes vokáljával, ez az, amikor az asszony meglovagolja a partvis nyelét, és torkaszakadtából rocksztárnak képzeli magát a vizes konyhapadló közepén. A Medusa´s Path a rajongók kedvence lehet, ahogy a You Will Be Under My Wheels agresszivitása is. A The Way It Goes Down még egy figyelemreméltó darab, Michael Jackson Thriller-mintájával. A zárószám Shoot Down kissé a Firestarter utószelében rendelkezik egy kellemetlen háttérdallammal és kiállással, viszont a vokálja nagyon jó.

Maxim és Keith Flint ezúttal hanyagolódtak, helyettesítve õket a fentebb említett mellékszereplõkkel és az örök megbánó Liam Gallagherrel. Az Always Outnumbered... inkább a Fat Of The Landhez, mint a Jilted Generationhöz hasonlítható, ez egy Howlett-album, semmi kétség.

Hiába ciki, tuti duplázódik a Prodigy rajongótábora. Hogy hagyták volna abba a Fat of the Landnél. Sõt, a Jilted Generationnél. Sõt, az Experience-nél.

3,2 - Lednitzky

[Dizzee Rascal | The Futureheads | The Polyphonic Spree | The Prodigy]