Matula Magazin - Arovane: Lilies; Badly Drawn Boy: One Plus One Is One; Felix Da Housecat: Devin Dazzle & The Neon Fever; The Hives: Tyrannosaurus Hives; Kompakt 100

[Arovane | Badly Drawn Boy | Felix Da Housecat | The Hives | Kompakt 100]

Arovane: Lilies

Az egyik legjobb dolog, amit Németország tehetett az utóbbi években az elektronikus zenéért, az Uwe Zahn, vagyis Arovane kilökése a penzlauerbergi odújából. Elsõ szerzõi albuma, a Tides, négy éve ugyanekkor, nyár közepén jelent meg a City Centre Offices égisze alatt, a label elsõ LP-jeként.. A DIN Recordsnál tett kitérõ után most újra a City Centre Offices-nél bukkant fel új albumával, az elegáns Lilies-szel, amit gyakorlatilag a Tides konkrét folytatásaként könyvelhetünk el Berlin - Tokió vonalon.

Érzelmektõl vezérelt, rövid dallamok és csillámló textúrák, komplex ütemek, melankólikus zongorafutamok néhol majdhogynem a nyálasságig érzelgõsítve, amin igazság szerint nem csodálkozhatunk, hiszen Arovane tokiói kirándulása után hazaesve rögtön elkészítette az útinaplónak szánt albumot, még a város hatása alatt állva. Félnapos repülõút, shinto templom látogatása, utazás a Shinkansenen, ezek a motívumok mind követhetõek rögtön az elsõ három tracken. Szûrt angol-japán vokális minimalizmus a Pink Lilies-ben, tágabb keretek a Lilies-ben, lágy kontrasztok mindenütt, semmi infarktus

Annyira jó albumot csinált Zahn, hogy elég is lett neki a zenélésbõl egy idõre, bedobozolta zenei felszereléseit, és elpakolta õket jó mélyre, ki tudja, meddig. Az ötödik hallgatás után azért nem hinném, hogy az ember tudna már magával mit kezdeni azon kívül, hogy liliomokba fullasztja magát. ha épp nem szerelmes, és még egy japánkert sincs elérhetõ közelségben.

8,4 - Lednitzky

Badly Drawn Boy: One Plus One Is One

Nem gondoltam volna régen, hogy egyszer vonósbetétekrõl fogok lelkendezni, vagy mondjuk pozitív elõjellel említem meg a komponista kifejezést egy popzenei kritikában, de ez már nem az elsõ eset. Ha ez így megy tovább, pár év múlva tényleg komolyzenei kritikák lesznek olvashatók a Matulán.

Igaz, Damon Gough aka Badly Drawn Boy még a Zeneakadémia nézõterére is hiába próbálna bejutni, olyan igénytelenül néz ki: csapzott szakáll és haj, béna sapka, feltehetõen állott szagú ruhák - erre mégis õ korunk többtucat Schubertjének egyike. Igen, remek zene- és dalszerzõ, bár eddig még nem sikerült igazán nagyot dobnia. A Mercury-díjas bemutatkozó lemez, a The Hour Of Bewilderbeast sok, popzenéhez értõ okos ember szerint az elmúlt évek egyik klasszikusa. Valóban az lehetett volna, ha Gough-nak van szíve úgy negyedórát kivágni a 63 percbõl, így azonban kicsit unalmasra sikeredett. A hõsünkkel sokak számára egyedüli találkozást jelentõ Egy fiúról címû soundtrack volt a következõ 2002-ben, ami korrekt filmzene, de mégsem igazi album, ezt a funkciót ugyanabban az évben a Have You Fed The Fish töltötte be. Ez ugyan hagyományosabb, rockosabb hangszerelésû lemez volt, mint az akusztikus debüt, de itt is kitûnt, hogy a Rosszul Megrajzolt Fiú lazán ír kifogástalan popdalokat, de valahogy mégsem tudja, hogyan kell egy rendes nagylemezt összeállítani belõlük, és az egész elmegy az ember füle mellett, mint amikor társaságban valaki túl hosszan ad elõ - egy amúgy érdekes - történetet.

Így jutottunk el a One Plus One Is One-hoz, ami eddig Gough legjobb próbálkozásának tûnik, legalábbis ebben a hõségben nagyon kellemes. Újra visszanyúl a korai folkos, kamarapopos hangzásvilághoz, és tényleg ez áll jól neki. Felfedezi a fuvolát, a gyermekkórust (bár ez egy kicsit gáz...), és meglepõen sokat zongorázik. Mintha kezdene egyre jobban bánni a zenekari betétekkel, pár számot is kimondottan ezek mentenek meg, és az instrumentális darabok is többek már puszta átkötésnél - jó komponista, na. A legfõbb gond megint a hosszúsággal van, úgy látszik, ebbõl a személyes hangvételû, túl okos zenébõl elég lenne 45 perc. Talán erõsebb fókuszt is eredményezne, és akkor nyertünk, így viszont lehet reménykedni, hogy egyszer leszállítja az igazi remekmûvet. Érjük hát be addig ezzel - volt már ennél nagyobb bajunk is.

8,1 - Inkei

Felix Da Housecat: Devin Dazzle & The Neon Fever

Felix Da Housecat ránézésre sokkal inkább tûnik nyugati parti hiphop elõadónak, mintsem annak a mûkedvelõ DJ-nek, aki fellépései és mixalbumai között meghatározó jelentõségû poplemezeket csinál. 3 évvel ezelõtti albuma, a Kittenz And Thee Glitz például az évtized egyik legjobb tánclemeze idáig, ráadásul iránymutatásul is szolgált a hónapokkal a megjelenés után kivirágzó electroclash színtérnek, rajta olyan slágerek, mint a What Does It Feel Like?, illetve a közremûködõ Miss Kittin kapcsán már említett Madame Hollywood vagy a Silver Screen (Shower Scene) .

A lemez sztárt csinált az addig fõképp house-ban utazó Felixbõl, és még egy mobiltelefon reklámban is feltûnt nemrég, meg remixeket csinált a fél világnak. Végül azért csak volt annyi ideje, hogy összehozzon egy új anyagot. Az már rögtön nyilvánvaló volt, hogy nem lesz még egy Kittenz..., legalábbis a jelentõségét tekintve nem. Ugyan nem mondhatni, hogy Felix 2001-ben ragadt volna, erre a legjobb példa az LCD Soundsystem agyával, James Murphyvel (DFA) készített posztpunk-funk ihletésû What She Wants. A szintipop helyett rockos gitárhangzással durvító Rocket Ride és Everyone Is Someone In LA is mutatja, hogy lépést tud tartani a korral, de már többen is utolérték. Sõt, talán pont a jolly joker Murphy bevonásával ismeri el, hogy az új tánczenei klasszikus inkább az LCD Soundsystem õszre ígért lemezétõl várható.

Mindezektõl függetlenül egy jópofa és nagyrészt élvezetes album ez, ráadásul konceptlemez: Devin Dazzle nájtlájfos kalandjait meséli el, no meg találkozását a Neon Fever nevû szintén fiktív csajbandával. Az elõzõ lemezhez hasonlóan itt is annyi a közremûködõ, hogy Felix inkább olyan háttérproducernek tûnik, de ez mégis érezhetõen az õ gyermeke, a koncepciótól kezdve a néha már bosszantóan béna szintihangokig minden rá vall.

Akárcsak a most hiányzó Miss Kittin, Felix is több, mint szimpla DJ, igaz, õ nem az elõadói karizmája miatt, hanem - furcsa ezt itt leírni - szerzõi kvalitásai okán. Épp ezért kár, hogy a Szigeten valami tánczenei sátorban nyomja majd a döngölõs technót, amikor a Nagyszínpadon lenne a helye. Nem lehetne cserélni a Faithless-szel?

7,6 - Inkei

The Hives: Tyrannosaurus Hives

Vannak zenei stílusok, amelyekkel szemben egyszerûen nem fair, hogy bele vannak kényszerítve ebbe az ósdi nagylemez-bizniszbe. Ez általában az elektronikus tánczenék különbözõ válfajainál a legegyértelmûbb, ám meglepõ módon ugyanez a helyzet a garázspunkkal. Itt ugyanis nem negyvenöt perces összefüggõ mûveket kell produkálni, hanem két és fél perces stompereket, ütõs gitárral és vonyító énekhanggal. Vegyük például a mûfaj legnagyobbjait, a Sonicsot, akik a hatvanas évek közepén igyekeztek annyira hangosan játszani, hogy ne verjék meg õket az oregoni favágók. Nagylemezük trágya, viszont két klasszikus számuk, a Witch és a Psycho a rockandroll egyetemes örökségéhez tartozik.

A svéd Hives a Strokes mellett a három-négy évvel ezelõtti újrock-forradalom legtehetségesebb együttese volt, a sikert meghozó második albumuk, a Veni, Vidi, Vicious tele is volt fülbemászó-ordítható slágerekkel. A folytatással alaposan megváratták a világot, az eredmény pedig igencsak felemás lett. Nagylemeznek természetesen gyenge, és ezúttal sajnos a slágergyanú is csak néhány dalban fedezhetõ fel. Elsõsorban a Dead Quote Olympics-ben - sajnos szövegkönyv nélkül nehéz kivenni, mirõl is van itt szó, de hát kit érdekel, ha dobog közben a láb és magától bangel a head?

A lemez nagy része azonban egyszerûen uncsi. A jó számok hiányát az énekes, Howlin´ Pelle Almquist nagy pofája sem pótolja, a Turbonegrotól kölcsönzött magabiztos kinyilatkozások itt egszerûen nem elég ütõsek. Hogy valami igazán nagy baromság is jusson ide a végére, ha a Veni Vidi Vicious volt a forradalom, a Tyrannosaurus Hives maximum a kronstadti felkelés.

5,2 - Bede

Kompakt 100

Megvan a századik vinylmegjelenés. Tüdõbõl felszakadó sóhaj, "láttam felnõni ezt a labelt". Igazság szerint, amennyire Michael Mayer és a Kompakt kompánia felhype-olta a századik release-t, ahhoz képest kurvára nem ezt vártam én, akinek a ´Kompakt´ szóra is eleve remeg a fülcimpája. Hanem mondjuk egy dupla Totalt, legalább húsz vadiúj trackkel. Ehelyett mit kapunk: duplacédén huszonegy remixet, agyonjátszott eredetikbõl. Oké, nem akármilyen remixeket.

Végül is nem annyira rossz ötlet a kiadó munkásságát átölelõ, renovált duplacédé-enciklopédia. Mert mit is adott nekünk e kiadó? Tény, hogy a Kompakt újraértelmezte a technót, mint olyat. Rövid pórázon tartott bonyolult, ámde konzervatív négynegyedeket ("cologne sound / shuffletech") kaptunk a nehezen, de a saját útját járó labeltõl.

A válogatáson kapunk az arcunkba két Superpitcher - Tomorrow remixet, SCSI-9-tól és Kaitotól, a konstans vokállal, de egyébként teljesen másba ágyazva. Az ambientizmus az Ulf Lohmann féle Because Before Orb remix-szel kezdõdik, majd folytatódik is a szintén Lohnmann Because Thomas/Mayer bugijával. Sascha Funke Thomas Fehlmann Radelnjét mikroházasítja, mint ahogy ezt Jonas Bering teszi Olaf Dettinger Intershopjával.

Az egyik legjobban eltalált átirat SCSI-9-tól Lawrence Teaserje, az egyébként kedves eredetibõl egy alattomos basslinenal rendelkezõ temetõmicrohouse sejtelem lett. Hasonló mûvelet alá került az überbuzi Justus Köhncke és Meloboy jóvoltából a Freiland Frei, át is lett keresztelve Frei/Hot Love-vá. Csakhogy ebbõl mocskos europop lett Oasis-gyanús vokállal. "Well, he ain´t no bitch and I love the way he twitch".

Hála az égnek, hogy nem folyamatos mixet fabrikáltak ebbõl a celebrity remixmatchbõl. Felnõtt a Kompakt, könnycsepp hintázik a szempillámon.

7,5 - Lednitzky

[Arovane | Badly Drawn Boy | Felix Da Housecat | The Hives | Kompakt 100]