Király, akkor kezdjük a borsodi síbajnoksággal. A haverok noszogatására írom le ezt a történet, mert párszor már részegen elmeséltem nekik, és újra akarják mindig hallani. Tudom, pl. a "nejlonsztárok Magyarországról", illetve a "hogyan vegyünk el budai milliomosokat" vagy az "ördögbot a barátod" címû kötetek is hasonló ihlet hatására születtek meg, de oda se neki. Tehát, a tél miskolci királyai.
12 éves lehettem, amikor mélyen gyûlölt gimnáziumomban kitalálták, hogy õk "sportsuli" lesznek. Egy jóléti ország virágzó városának gyermekközpontú kis sportsulija. Ha jól emlékszem, akkor még mindig kellett a köpenyt meg a jelvényt hordani, viszont sok osztálytársnõm sminkelte magát. Én nem, mert béna voltam hozzá. Egy ronda napon éppen irodalomórán magyarázta a tanár, hogy amiben nincs szimbólum, mélyebb értelem, az a mû nem ér semmit (ezt minden irodalomórán elmagyarázta), amikor tíz perccel a szokásos idõ elõtt megszólalt a hangszóró, és bejelentették, hogy "gimnáziumunk tanulóinak egészségéért új programot indítunk". Már rosszul kezdõdött. Nem nagyon tudtam semmiért sem lelkesedni azokban az idõkben. Minden füzetlapom feketére színeztem, ezzel telt az idõ. Lesz egészségfelmérés, egy jógatanár elõadást fog tartani minden osztály osztályfõnöki óráján, és válogatott sportversenyeken mérhetjük össze lelkesedésünk. Az osztályfõnökünk a szünetben egy papírlappal tért vissza, amit kifüggesztett az ajtóra: Megyei sportnap, a "fitt január".
"Kedves kisdiák! Gondolkoztál-e már azon, hogy télen is lehet mozogni? Hogy pár óra egy havas mezõn, egy vidám jégpályán, egy fûtött csarnokban, és jobban megy a tanulás? Síverseny, táncverseny, korcsolyaverseny, csak a ti örömötökre! Mindenki ki a TV elõl, ez a január szlogenje!"
- Arra gondoltam az osztály nevezni fog a mozgásversenyre, és elõadjuk a boszorkatáncot, amit tavaly novemberben tanultunk be! Remélem még nem alakíttattátok át a bosziruhát a mamátokkal utcai viseletté!
Én... elmegyek síelni - jelentkeztem unottan. Fogalmam sincs honnan jött az ötlet. Nem volt kedvem a boszitánchoz, mint akármelyik normális embernek. 12 évesen is jófej voltam.
- Akkor mehetek síelni?
- Te?
A boszitáncon is abba a boszicsoportba tettek, amelyiknek minden dolga, hogy seprûn lovagolva egy edény körül futkosson. Az edény egy osztálytársam mamájának mûanyag lavórja volt. Boszidili, ahogy a lányok poénkodtak az osztályban.
Mindenki nagyon zavarban volt a rákövetkezõ pár napban, mert nem tudtuk ki fog minket, engem és egy másik lányt, aki jelentkezett elvinni Bánkútra egy hónap múlva. Bánkút a síparadicsom, ahol a verseny megrendezésre került. Végül egy keresztény szellemiségû tornatanár vállalta a fuvart. A részletekkel nem fárasztanék senkit.
A síverseny miatt lezárták a Nemzeti Park területén található parkolót, ezért körülbelül 200 métert gyalogolnunk kellett. Síelhettünk is volna, mivel lejtett az út, de a tanárunk nem engedte, "még nem melegítettünk be"
"Gyülekezõ a Fehér Sas fogadóban makikák!" A Fehér Sas fogadó elõtt egy náci külsejû turulmadár szobor üdvözölte a bátor kis versenyzõket. Akkor már évek óta nem voltam Bánkúton, de nem maradtam le semmirõl, mert mindössze egy új bekötõút épült a bájos kisvendéglõ felé. Jól emlékszem Bánkútra, mert ott tanultam meg síelni, és kisebb koromban minden hétvégén síeltünk a szüleimmel. Azokban az idõkben a Fehér Sas egy kiégett laktanya volt, nem pedig a bakancsos turisták olcsó középkategóriás találkozóhelye. Örültem, hogy kiszállhattam a kisbuszból, de a hely leoltotta minden lelkesedésem. Különbözõ méretû és korú emberek álltak csoportokban összevissza, dzsekiben és számmal a hátukon. A tanárunk befizette a nevezési díjat (az iskola kasszájából), golyóstollal felírták a nevünk egy rácsos papírra, és mind a ketten, én és egy tizedikes, magas lány kaptunk egy rajtszámot.
Körülbelül egy órán át a fogadó elõtt ültünk egy padon, majd a hangosbemondó bemondta, hogy az egyes korcsoportba tartozóknak fel kell menni a hármas pályán. A többire nem figyeltem, mert nem tudtam melyik a hármas pálya. Azt hittem Bánkúton csak két felvonó van, az egyik, amin a jegyeket kell lyukasztani, meg a másik, amin a szánkósok szokták magukat húzatni.
A tornatanárom elkezdte a rajtszámot felkötözni a ruhámra. "A hármas pálya a síházzal szemközti domb hátoldalán van". Nagyot néztem, nem tudtam, hogy ott is van sípálya. "Az egyes csoport öt perc múlva gyülekezzen a síház elõtt!" A cipõm lecseréltem síbakancsra, kikerestem a léceim meg a botjaim a többieké közül, és a rajtszámmal a hátamon elsétáltam a síházig. Enyém volt a négyes rajtszám, volt még értelemszerûen egy egyes, kettes, hármas, egy ötös, és egy hatos. Az ötös volt az a lány, aki velünk jött. A kettes korcsoport versenye már elkezdõdött a tányéros felvonó pályán. Egy középkorú nõ szaladt felénk, bundás cipõben, és szõrös homlokpánttal.
- Sziasztok, én vagyok Julcsa néni, a Vörösmarty Ált. Iskolából, mindenki rendesen fel van öltözve? Hideg van ám, és sokat kell gyalogolni!
- És ki viszi fel a léceinket? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Hát ti! - nevetett - Három korcsoport van, két felvonó!
Akkor sem értettem, most sem értem mi volt ezen a vicces.
Kelletlenül megindultam az emelkedõn a kis csoporttal a domb tetejére.
- A gimnáziumunkban új program van igaz, az egészséges életért?
- "Hát a tiétek, nem az én gimnáziumom" - gondoltam, és szerettem volna, ha az agyam kifolyik a fülemen át, és ragacsos kis labdácskákban legurul a havon át. Mindenre vágytam, csak arra nem, hogy bárkinek is dicsõséget szerezzek, se magamnak, se a gimnáziumomnak.
- Nem tom.
- Olyan jó nektek, hogy már gimnáziumba jártok! - lihegte mellettem egy copfos kislány, akinek kesztyûs kis kezére már ráfagyott a kóla, amit a jelentkezési helyen borított ki.
A hidegben elmerevedett a bakancsom mûanyagja, és féltem, hogy el fog törni valamelyik csat. Úgy terveztem, hogy karácsonyra új bakancsot kérek. A barna hajú fiúnak, aki mögöttünk jött, az izzadság már a hajáról az arcába folyt. Láthatóan egy nagyobb testvér adta kölcsön a sídzsekit, mert fel kellett tûrni az ujjait, és így is rálógott a kézfejére.
- Segíteni kellene ma otthon a mamának a nagymosásban, de elengedett síelni! - nevetett ránk boldogan.
- Igaz az, hogy vannak olyan sípályák, ahol nem kell mindig lyukasztani a jegyet?
- Hát, az hogyan lehetséges?
- Biztos ilyen csip van benne? - kérdeztem kislányosan tétován.
- Szerinted van ilyen?- néztek rám.
- Persze.
- Nekem anyukám azt ígérte, jövõre elmegyünk Ausztriába! -Az elõttem kapaszkodó kislány a kimerültségtõl nem tudta rendesen kimondani az "sz" hangot.
A fiú és a lány, akikkel együtt sétáltam felhúzták az orrukat.
- Biztos bunkó gazdagok, és bunkófonja is van! Olyan szörnyû, hogy miközben Afrikában éheznek a gyerekek, ezek itt a zsebükben hordják a masináikat! Írtam errõl egy fogalmazást, és nyertem vele egy pályázatot! Nagyon büszkék voltak rám a suliban!
A megerõltetéstõl elpirult, és nem tudta rendesen kimondani az "f", az "á", és a "zs" hangokat.
Émelyegni kezdtem, aznap már sokadszorra. Az emelkedõ háromnegyedénél járhattunk. Ütni szerettem volna, fájdalmat okozni. Körülbelül negyven perc után felértünk a hegytetõre. Fiatal korom ellenére átláttam a helyzetet - ezen meg lehet halni. A nevemet kiabálták, és hogy én jövök. Tudtam mit kéne tennem, lecsatolni a lécet, és gyalog lemenni, beülni a vendéglõbe, és megvárni, amíg hazamehetek innen. A kísérõk körülöttünk a havon álltak, szánkós nagytesók, fiatalos nagymamák, és olyan tesitanárok, mint a mi keresztény gennyládánk. A gyerekek kis csoportja megszámozott erdei gombaként bújt össze a domb tetején. Páran az esélyeket latolgatták, és néha annyit mondtak, hogy "csúszósnak tûnik". Nem korcsolyapálya, sípálya, és ha egy sípálya jeges, akkor ott irányíthatatlan a léc. Negyvenes-ötvenes tempónál aki elveszíti a kontrollt, annak vége. A síbotok felnyársalhatják, nekimehet a karónak, a kiálló ágakon és földfoltokon lecsatolódhat a léce, elveszíti az egyensúlyát, és fejjel elõre gurul le a lejtõn, ha a síléce leold a lábáról, akkor egyben, ha nem, akkor meg mindenki nézzen másfele.
A miskolci kórház helikoptere nem szállt fel amióta Horn Gyulának szüksége lett arra a mászókára a fején. A vércsoportom kifejezetten ritkának számít. Igen majmok, 12 évesen is tudtam a vércsoportom, ti nem tudjátok a tieteket? Nekem a mamám mondta, hogy tudnia kell mindenkinek. Habár nem hiszem, hogy eszembe jutna egy hordágyon.
A nõ, aki a nevem ordibálta megfogta a kezem, és elõrébb húzott a léceken állva - annyit sem tudott, hogy a sílécet be kell csatolni, mielõtt megmozdítjuk bárminket is az overallban. A kezem megütötte egy összefagyott jégdarab, és a kesztyûn át a számhoz kaptam a kezem. Folyt az orrom, és sírni kezdtem.
-Ne sírjál kislány! - hajolt felém a nõ a kapucnis overallban - félsz, hogy koszos lesz a szép új kesztyûd? Ha nyersz, akkor kapsz egy csokit, és mindenki téged fog ünnepelni! Nem akarsz nyerni? Nem fáj?
A szemébe néztem, és nem szóltam semmit. Lehajoltam becsatolni a bakancsom. Az elõttem levõ valami csoda folytán teljesítette a pályát, beleállt a kitaposott nyomba, és egy darabban elérte a rajtzászlót. A pálya utolsó kétszáz méterét ugyan nyílegyenesen, mindenfajta épített akadálytól függetlenül tette meg, de nem ez volt a lényeg.
- Gyere már!- a nõ újra elragadta a kezem, és húzni kezdett. Nem tudom miért, de nem tiltakoztam. Lusta voltam, és második lettem a versenyen. Nem halt meg végül senki, de egy lány eltörte a karját.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
És most jöjjön a felvételim a magyar képzõmûvészeti egyetem intermédia szakára. Ezt a részt rövidre kell fognom
Remekül kezdõdött a dolog, mert mint minden normális emberben, a felvételi bizottság tagjaiban is elismerést ébresztett, hogy én már láttam a matulás srácokat alsógatyában és anélkül, Land Rovert vezetni, részegen biciklizni, józanul biciklizni, és egyszer egy vécébe is belenyomkodtuk egymás fejét. Bizony, ti is menjetek a képzõre felvételizni, mert igazán jófejek, pl. amikor kommunikációra felvételiztem, akkor a szórólap, mint reklámmédium hatékonyságáról, és az ATV stúdióinak berendezésérõl folyt a diskurzus. Láttam a szemükön, hogy irigyelnek, amiért ilyen kiváló fiatal magyar írókkal kerültem ennyire bensõséges kapcsolatba. A képzõmûvészek általában más képzõmûvészek fejét szokták a vécébe nyomni, nem fiatal magyar írókét.
Reménykedtem, hogy így ki tudjuk majd kerülni az olyan kérdéseket, hogy "na mi is akkor a konceptuális mûvészet" vagy "ki is a kedvenc magyar képzõmûvésze". Hát tévedtem. Egyébként ezek roppant banális kérdések, jóindulatot tükröznek. Bizonyára nem sok embernek sikerülne innen oda eljutni kerek tíz perc alatt, hogy "akkor miért ide felvételizik", de én bizony ilyen vagyok.
Most megmondom (ott akkor sajnos csak próbáltam megmondani). Mert konceptuális mûvész akarok lenni. Az a koncepcióm, hogy minél jobban érezzem magam, és azt csinálhassak, amit szeretek, ezért is adtam be arra a szakra, ahova, a személyesebb vonatkozású dolgokhoz a Matula Magazin közönségének semmi köze.
Tehát, csinálok egy nagy papírgömböt, narancssárga, és zöld pauszpapírból. Pénzt kérek egy mûvészeti alapítványtól, mondván el akarom készíteni a "narancssárga és zöld pauszpapír találkozási pontjai a fehér papírlap viszonylatában" címû alkotást. Megkapom a lóvét. Elsikkasztom, mert ez okoz örömet a mûvésznõnek. Gyorsan tanulok, nem mondom.
A felvételire visszatérve, összehordtam egy rakás baromságot, amiken elgondkoztam utána. A matricák pl., nem is idézném, remélem nem rögzítették a beszélgetést. Egy bajom van nekem a matricákkal, hogy szar arcok, akik ragasztgatják õket. És mind ismeri a másikat, és együtt jammelnek a Tilosban. Egyszer beszélgettem egy csajjal, kérdi mit csinálsz, mondom amit mondtam (nem kötöm a közönség orrára, hja következõ koncertem Liars, Szilvuplé aug. 3) szóval pár szóban beszéltem magamról, a barátnõm mondta, hogy õ gyerekre vigyáz, és mellette rajzolni tanul, és ez a buta kiscsaj a rasztákkal annyit válaszolt, hogy õ matricázik. A matrica mint KONCEPT nekem tetszene, de ki fog azon gondolkodni, hogy hogyan írják felül fénymásolt jelekkel az épített világot, amikor szájbabasszák egy ördögbottal.
Nem tudom fel fognak-e venni, és minél többet gondolkozom a dolgon, annál kevésbé tudom. Az ember érezni szokta, hogyan szerepelt, de nekem fogalmam sincsen, Az biztos, hogy a mûvészettörténeti tájékozottságom, vagyis annak a hiánya nem használ. A sok köcsög mûvész, miért nincs normális nevük? Ha maguktól nem tudnak kitalálni, akkor ott az internet, írják be valami névgenerátorba a kért paramétereket, és olala, most jut eszembe, fogok írni egy napi toplistát a lapom aljára, tisztességes hatásvadász nevekkel, amiket könnyû megjegyezni.
Oldalakat tudnék most teleírni, de el kell mennem flyert csinálni (Liars, aug. 3. Szilvuplé), és LAPZÁRTA negyedóra múlva.
És a mai toplistám, koncepció, hogy mind jó szám, az elsõ három pedig Queen feldolgozás, ugyanis a Dynamite with a Laserbeam albumom vannak, ami Queen feldolgozásokat tartalmaz.
1. Bastard Noise - Lilly of the Valley (Queen cover)
2. Sinking Body - Who Needs You (Queen cover)
3. GoGoGo Airheart - Death on Two (Queen cover)
4. Big Black - Colombian Necktie
5. The Chinese Stars - Girls of Las Vegas
+1. Glass Candy - Back in NYC
