The Killers: Hot Fuss
A Franz Ferdinand után itt az indie rock következõ idei sikersztorija, méghozzá egyenesen Las Vegasból. A Killers nem bízott semmit a véletlenre, és céltudatosan a brit lemezpiacot támadta meg, a debütlemez egybõl a Top 10-be verekedte magát, és ez szép eredmény, meg is süvegeljük rögtön.
Hallhatóan érzéssel adagoltak a zenéjükbe mindent, amitõl sikeresek lehetnek: egy csipetnyi Strokes-os garázsrock, ízléses mennyiségû szintetizátor, egy kiskanálnyi kötelezõ posztpunk és new wave, egy kis óvatos diszkó, és egy kicsit a Pulpot idézõ, kikacsintósan félkomoly pátosz. Brandon Flowers hangjában megvan ugyanaz a szuggesztív dráma, ami az Interpol énekesét teszi sajátossá, de azért túlzás lenne azt állítani, hogy ezer közül is megismerhetõ lenne. Sõt, õ nemegyszer a rosszfajta amerikai rockzenekarok énekeseit juttatja eszünkbe az Eddie Vedder-szerû manírjaival. Aztán megint itt van az a névválasztás. Egyrészt béna név a Killers ("Anyu, képzeld, van egy zenekarunk!", "Igen? És mi a nevetek?" "A Gyilkosok!" "Jézus Mária!!"), másrészt van már egy The Kills nevû zenekar, amely szintén napjainkban nyomul, és ezzel számos félreértésnek lehetünk még alanyai a jövõben.
Az igazi gáz az, hogy a lemez kábé fele bizony eléggé semmilyen, és akkor még finomak voltunk. A két kislemezsláger abszolút rendben van: a Somebody Told Me nemhiába lett igazi indie sláger 2004-ben, bár azért korántsem az új Girls & Boys, mint ahogy azt egy haverom mondta, a Mr. Brightside meg sokkal inkább Cure, mint Robert Smith saját lemezei voltak az elmúlt jó tíz évben. Ha van eszük, a következõ single a leginkább szintipopos On Top lesz, de igazán eltalált dal még az All These Things That I´ve Done is, fõleg a végén felcsendülõ gospel kórussal. A lendület az album végére fogy el a Gyilkosokból, a mélypont pedig a Glamourous Indie Rock And Roll. Ezt a számot vélhetõen nem gondolják komolyan, de ettõl még bosszantóan rossz.
Talán ott lehet megragadni a Killers lényegét, hogy hiányzik belõlük az a valami, ami a Franz Ferdinandban megvan. Lehet, hogy mindkét zenekar ugyanolyan tudatosan kiszámított és közönséghez igazított zenét játszik, de amíg ez az igyekezet a skótokon egyáltalán nem érezhetõ, a Killersnél bizony kilóg a lóláb. Soha ne kelljen rosszabb zenét hallanunk a rádióban, de azért hadd legyünk maximalisták.
6,6 - Inkei
Jacek Sienkiewicz: Displaced
Két és fél éve, amikor a leírhatatlan nevû lengyel srác végre megmutatta magát a világnak, és a hidrogénperoxid-raktár Sven Väth kiadójánál, a Cocoonnál megjelentette második szerzõi albumát, a Technét, lelki üdvvel tekintettünk a friss húsra a már akkor is a pánikgombot nyomogató, haláltáncát járó hagyományos techno disznósajtjában. Saját címkéje, a Recognition alatt is figyelemreméltó darabok láttak napvilágot, nem beszélve arról, hogy a minden kicsit is minimalisztikus hajlamú technoid által magasan respektált Trapeznál is jöttek ki zenéi.
Új albumával, a Displaced-el Jacek megmutatja, hogy a gépnek is van lelke, sõt, a rossz gép is mûködhet kifogástalanul. Miközben szülõvárosából, Varsóból Sienkiewicz Krakkóba költözött, laptopja durván megsérült, és miután a techno producer is ember, hirtelen anyagi nehézségek miatt kénytelen volt a hibás gépen folytatni munkáját, érzelmileg annál többet beleadva. Minden Sienkiewiczre jellemzõ elem megtalálható az albumon, a húzós ütemek, a vokálfoszlányok, a digitális, tiszta, mindent átkaroló dallamok, és már elsõ hallgatás után is meglepõen különböznek egymástól a trackek. Legalább annyira tánctérbarát, mint amennyire kísérleti.
Nem lehet kiemelni egy számot se külön, mindegyik megállja a helyét egyedül is. Szomszédakasztóan kiemelkedõ taktikai töltet nélküli, kellemes techno albumot kaptunk, amelynek meghallgatása után részben talán elmúlhat a rohadás a pofánkról, mert a techno nem halott, csak hazament, majd visszatért magához. Élesebb magasakkal talán Kanzleramt kiadvány is lehetne hangzásilag, viszont üdítõ színfolt a Cocoonnál többnyire teljesen önállótlan producerek megjelenései közt.
7,1 - Lednitzky
[Beastie Boys | Das Bierbeben | Grand National | Jacek Sienkiewicz | The Killers]
Igyekszem a Matulán értékelt lemezeket legalább háromszor meghallgatni, ám az új Beastie Boys lemezt nagyjából félidõben kikapcsoltam, hogy intézkedjem a temetésemmel kapcsolatos teendõkrõl. De komolyan: így múlik el a világ dicsõsége, öregek leszünk, mint az országút és egyébként is, nekünk a halál már csak megváltás. Vagy ha nekünk nem is, ennek a három negyvenes New York-inak már mindenképpen.
Újabb poppunkteknó lemez - isten bocsá´, a futószalagról lekerülõ rengeteg közül. Leküzdve az e kategóriától fel-felböffenõ csömörömet a torkomban, közelebbrõl nézve ezt a Shitkatapult adta ki, rossz nem lehet.
A Grand National egy duó Londonból, Lawrence ´La´ Rudd és Rupert Lyddon alkotja, és olyasmi zenét játszanak, amilyennel a nemrég ugyanitt szapult 
