Hát nem könnyû a választás. Volt ugye 1992, amit jószerivel egy mûanyag dobozba zárva töltöttem. Aztán itt volt 1993, amikor tulajdonképpen nem történt semmi. De van frissebb emlék is, a 2000. év nyara, amikor annyira el voltam keseredve, hogy feleségül vettem a saját hónaljamat. De a gyõztes mégis 1995.
Pedig még nem is indult rosszul. Sikeresen letudtam az elsõ évemet az egyetemen, és még az sem zavart, hogy tudtam, azon a nyáron nem nagyon fogok utazni sehova. Aztán jött a nevezetes dátum: július 14. A figyelmesebbek egybõl vágják, hogy a franciák forradalmának évfordulója ez, nekem viszont errõl a napról más jut eszembe. Felmentem ugyanis Beteg Ember barátomhoz (mivel õ neves médiaszemélyiséggé válik éppen, nem írom le a nevét), és kitaláltuk, hogy filmet fogunk forgatni. Beteg Ember hozott Prágából egy öregember maszkot, ami rondább, mint a vénember az Enter Sandman klipjében, és az kapta a fõszerepet. Az volt a sztori lényege, hogy egy srác együtt lakik a nagyapjával, aki jobbára már csak otthon fekszik és néha maszturbál a takaró alatt. Az unoka egyszer el akar menni bulizni, ezért megkéri egy haverját, hogy vigyázzon a nagyfaterra. A haver rááll, de ezt késõbb megbánja, mert a szörnyeteg nagypapa nehezebb eset egy vásott kölöknél is, és jól helyre kell tenni. Amikor az unoka hazajön, szörnyû mérges lesz a nagypapára és jól helybenhagyja a perverz vénembert.
Én játszottam a havert, Beteg Ember az unokát, és a nagypapát mindig az, aki éppen nem volt a képernyõn a saját fejével. Amikor tehát az unoka ellátja a vénember baját, én voltam a nagypapa, és én estem le a díványról, pont bele a padlón fekvõ svédcseppes üvegbe (kellék volt), úgy, hogy jól szétvágta a térdemet (még mindig megvan a felvétel, el lehet kérni Beteg Embertõl). Nagyon fájt, spriccelt belõle a vér, és hiába jött át az alkoholista szomszéd orvos fertõtleníteni, ezt bizony össze kellett varrni. Elvittek a János Kórház ügyeletére, ahol persze egy csomót kellett várni. Végül összevarrták, és kaptam még egy tetanuszt is a fenekembe. A kórlapra, vagy mire ez az információ került: "Barátja lakásán üvegbe térdelt."
A vágás jó mély volt, és ráadásul pont a térdemre estem, amit az ember ugye idõnként kénytelen használni, mindez pedig azt jelentette, hogy gyakorlatilag egy hónapra kiestem mindenbõl. Persze kánikula volt, én meg be is lázasodtam a tetanusz miatt, és napokig fájt tõle a jobb farpofám, nem tudtam rendesen feküdni sem. Aztán nagy nehezen kezdett begyógyulni a seb, és már rá is állhattam, ettõl viszont újra szétcsúszott, és így lett az eredetileg jövendölt két héttel szemben egy hónap. Nem is nagyon emlékszem semmire belõle.
Aztán augusztusban néhány évfolyamtársammal kitaláltuk, hogy elmegyünk valahova. Sajnos akkor még nem ismertem jól mindegyiküket, különben eszembe sem jut velük összeállni, és elmenni velük gyalogtúrázni a Gerecsébe, ami utólag meggondolva már eleve egy agyrém. De persze mentem. Egy nap után jól megfájdult a lábam, pedig ez még csak a kezdet volt. Öten voltunk egyébként, csak fiúk, és nem sejtettük, hogy egyikünk elõre megfontolt szándékkal egy szerepjáték táborba vezérel bennünket. (Igen, nem tévedés: egy FANTASY TÁBORBA.) Jellemzõen voltunk olyan hülyék, mi, a többség, hogy maradtunk.
Az elsõ nap rettenetes volt. Többek között egy Gábor nevû ember folyton be akart terelni a Trollbarlangba, és egy idõ után menekülnünk kellett elõle. Valamiért azt hittem, hogy hozzám hasonlóan mindenki más a táborban szégyelli, hogy itt van, meg hogy szerepjátékozik, de aztán kiderült, hogy épp ellenkezõleg, nagyon is büszkék rá. Reggel a sátorban nem tudtam aludni, mert arra ébredtem, hogy valaki fennhangon magyarázza, hogy "Generalizálok egy tápos karaktert", meg hasonló lehetetlen baromságokat. Mások fakarddal és fapajzzsal játszották le a fantáziacsatákat a focipályán, és gyakorlatilag mindenki ronda volt és olyan béna, hogy még nekem is megjött az önbizalmam. Innentõl kezdett tetszeni a dolog.
Kis csapatunkban többségében addig általában szolíd, ártalmatlan kisfiúk voltunk, és meggyõzõdésem, hogy a szerepjáték-tábor hozta ki belõlünk a suttyó bunkót, akit tulajdonképpen azóta sem lehet visszagyömöszölni a palackba. Miután rájöttünk ugyanis, hogy nekünk itt gyakorlatilag mindent lehet, szörnyen kezdtünk viselkedni. Vagy csak ültünk a sátorban, és kikiabáltuk valakinek, hogy "piros kabátos proli!", vagy amikor közösségi programok voltak, és mindenki más szerepjátékozott, elõvette egyikünk a kártyacsomagját, amin pornófilmekbõl vett fotók díszítettek. Természetesen a ri-ki-ki nevû idióta kártyajátékot játszottuk, amiben az a lényeg, hogy mindenki a homlokára teszi a lapját, így mindenki láthatja, csak õ nem. Ebbõl a többiek csak azt látták, hogy egy csoport fiatal homlokán pinák, faszok és seggek vannak, különbözõ csoportosításokban. Aztán még eltoltuk valakinek az autóját az egyik éjjel, megzabáltunk valami süteményt, elloptunk egy üveg málnaszörpöt - most utólag ezekre a dolgokra emlékszem, és akkor úgy éreztük, hogy nagyon primitíven viselkedtünk, amire még évekkel késõbb is büszkék voltunk.
Hát ez a tragikomikus négy nap volt a nyaralásom. Jó, még egy hétvégére lementem a Balatonra Beteg Emberhez, amibõl csak egy este maradt meg bennem. Aligáról átmentünk Füredre, mert egy barátunk azt ígérte, hogy ott lesz és ott találkozunk. Persze nem volt ott, és mivel akkor még nem volt mobiltelefon, addig tanácstalankodtunk, amíg el nem ment az utolsó komp, vonat, minden, és ottragadtunk egész éjszakára. Pénzünk nem volt sok, meg akkor még egyikünk sem nagyon ivott alkoholt, így hát sétálgattunk a mólón, meg ültünk egy padon. Elõször arról beszélgettünk, hogy mennyiért mennénk oda a diszkó elõtt keménykedõ kidobóemberhez, hogy "Üss, atomgép!" Aztán arról, hogy mennyiért térdelnénk elé, hogy "Kiszívok belõled mindent, uram, parancsolóm!" Végül arról, hogy mi lenne, ha egyszerûen soha többé nem kelne fel a nap. De aztán felkelt, és Beteg Ember felvette az öregember maszkot, majd meg is szólított egy kocogó fiatalasszonyt a mólón.
- "Jó reggelt, asszonyom."
- "Jó reggelt."
- "Szólítson csak Atomgépnek!"
- "Jó reggelt, Atomgép."
Talán az egész nyárból ez a párbeszéd a legkedvesebb emlékem. Pedig akkor már húszéves is elmúltam.
