Miss Kittin: I Com
Írtunk már itt a Matulán a Chicks On Speed és Peaches új lemezérõl is, most végre az electroclash feminin triójának harmadik tagja is kijött egy albummal. Caroline Hervé, az alpesi francia városból, Grenoble-ból indult világhódító útjára, és olyan klubslágerekhez kölcsönözte hangját és bájosan rossz angol kiejtését Miss Kittin mûvésznéven, mint a Frank Sinatra, illetve a Felix Da Housecat-féle Silver-Screen-Shower Scene és a Madame Hollywood. Mindhárom számban közös, hogy szövegviláguk a szex-hírnév-autók vonalon mozog, és ez nagyon is jól áll neki.
Eddig egy rendes albumot jelentetett meg 2001-ben, akkor még a Hacker mûvésznevû fiatalemberrel együtt, és azt a lemezt az electroclash mûfajteremtõ alkotásai közé szokás sorolni. Miss Kittin azóta csak mixlemezeket jelentetett meg, és DJ-ként még egy Hyperspace vendégszereplés is szerepel a bûnlajstromán idén februárban. Szerencsére ennél azért többre is képes, és itt az elsõ szólólemeze - nem electroclash, hanem egy modern poplemez, persze fõként elektronikus mûfajokban kalandozva.
Egy echte electroclash szám azért jutott erre a lemezre is: ugyanaz, amiben a régi ismerõs, Hacker is feltûnik (Soundtrack Of Now), a többi azonban új csapásirány. Mindjárt az elsõ négy szám kapásból jó, ebbõl kettõben még rockos gitárok is elõkerülnek: az indító Professional Distortion és a Meet Sue Be She címû electropunk hajsza mindenképpen az album csúcspontjai. Ugyancsak ide sorolható az albumzáró 3eme Sexe címû Indochine-feldolgozás, amelyben végre hozzányúl az általa eddig érintetlen francia pop örökséghez, és ebben is nagyon jó.
Nem beszéltünk még arról Miss Kittinnel kapcsolatban, hogy minden sármja ellenére kurva idegesítõ tud lenni, ez néha most is így van. Javára írandó azonban, hogy ezt õ maga is elismeri: "I´m allergic to myself." Szóval igenis szeretjük, mert mégiscsak egy karakteres énekesnõ, aki megérdemelne egy normális fellépést is Pesten. És mert ez is egy olyan lemez, aminek köszönhetõen még tíz-húsz év múlva is fogunk emlékezni a nevére - az ilyesmit az uncsi mixlemezek sosem fogják biztosítani.
7,3 - Inkei
Richard Bartz: Midnight Man
A müncheni 808/909 mester, Richard Bartz, újra kinyitja a filteres dobozt, és kemény pofonokat osztogat Midnight Man-ként - írhatnánk a Freee Magazinban. Az 1976-os születésû Bartz elõször a legendássá vált Ultraworld partikon szerzett magának hírnevet, majd bekéredzkedte magát az akkor még Disko B-s DJ Hell kegyei közé. Nemsokára meg is jelentek elsõ remixei a Disko B-n, ezt pedig DJ Hell Geteert und Gefeder´ albuma követte, amin Bartz producerként munkálkodott. 1994-ben szólóprojektje, az Acid Scout is megszületett. Mikor az elsõ albuma, a Safari is a boltok polcaira került, nem volt megállás: Bartz rendszeres fellépõje lett a berlini Tresornak, a kasseli Stammheimnak és Németország egyéb híres technoid ´places to be´-inek magával ragadó live act-jeivel. Innen már egyenes út vezetett saját labelének, a Kurbelnek (amely mára már sajnos csak történelem) megalapításához, amit a hasonló mûvészek hamar meg is találtak maguknak, és Bartz is egyre több álnéven képviseltette magát (Ghettoblaster, Saug27, például).
Mostani dobása, a Midnight Man is egy emlékezetes darabnak bizonyul: minõségi, izmos chicagói kiképzés, csipetnyi elektróval, a clubkiller fajtából. Masszív alapok, gördülékeny bassline-ok - merjük bátran kijelenteni - 2004 eddigi legjobb techno lemezén. Az elsõ mélytõl a dallamszõnyegeken keresztül az utolsó magasig szórakoztató tánczene, megszokott Bartz-minõségben. DJ-k figyelmébe ajánlott a Symphonies of Midnight és a Foot Tapping, személyes kedvenc a Keep On. Hûvös absztraktdiszkó konkrét formákkal, a bizonyos ló pontos közepén megmaradva. Majdnem tízpontos darab.
9,3 - Lednitzky
[Anthony Rother | Gomez | Keane | Miss Kittin | Richard Bartz]
Korunk és bolygónk egyik ezerarcú elektronikuszenei producerének friss szerzõi albumát tarthatjuk kezünkben, mely saját lemezkiadójánál, a Datapunknál látott napvilágot. Aki valamilyen szinten ismeri Rother eddigi munkásságát, hallhatta például a Hackert, vagy az Elixir of Life-ot (a teljesség igénye nélkül, hogy az albumok közül említsünk párat), az jelenlegi tudása szerint félrerakhat mindent. A Mûvész Úr ismét megmutatja, mekkorát képes korábbi éneihez képest újítani, még ha a változás nem is feltétlenül pozitív irányba történik. Elsõ hallgatásra ugyanis akárki, aki épp tinédzserkori hezitálását éli meg technoid 80´s és punk egója közt elkövethette volna ezt a lemezt - megfelelõ technikai feltételek közt és megfelelõ elõképzettséggel.
Az alábbiakban tízszer írom le a blues kifejezést, amiért minden jóízlésû olvasótól elõre elnézést kérek. Nemcsak mert a blues-tól, mint mélymagyar mûfajtól alapvetõen viszolygok, hanem mert nem látok sok fantáziát abban, ha fiatal gyerekek hivatalosan halottnak nyilvánított stílusokban alkotnak faterjaik örömére. Szinte botrányos, hogy angol gyárvárosi srácok a bluesra esküsznek, mintha a Mississipi deltánál rendeznék meg a Blur tribute-zenekarok éves találkozóját.
Ezzel az együttesessel már ránézésre is baj van. A Keane névrõl a legtöbb embernek Roy jut az eszébe, a Manchester United bunkó középpályása, és mondjuk egy megfelelõen suttyó punkzenekarnak nem is lenne rossz elnevezés. A Keane viszont egy teljesen ártalmatlan szoftpop trió, akik ráadásul valami ismerõs vénasszonyról nevezték el magukat, nem a futballistáról.
