Kedves Barátom!
Hadd meséljem el, mi történt velem az elmúlt egy hónapban.
Ott kezdem, hogy egyedüli fehér emberként állok a NON EU sorban a manchesteri repülőtéren, mert ez még áprilisban volt. Ugye, milyen vicces? Egy csoport kínai turista között állok, és nagyon hülyén érzem magam. Az a tudat vigasztal, hogy ez már vélhetően nem fog velem előfordulni többet.
Na, szóval megérkeztem. És hogy mit csináltam? Hát először is beteg voltam, mint egy állat. Aztán rájöttem, hogy ha már egyszer Angliába sodort a jósorsom, jó lenne részese lenni a Madness és Streets számokból ismerős brit munkásosztálybeli létnek: fish & chipset enni, barna sörtől berúgni, kapucnis anorák kabátban állni az esőben, pubban meccset nézni és persze csúnyácska angol csajokat felszedni, ez így mind-mind tök izgalmasan hangzott. Az elkövetkező hetek ennek a jegyében teltek el, lássuk, mi lett az álmaimból.
Esőkabátom nem volt, ezért kértem attól a sráctól, akinél laktam. Ő nagyon rendes fiú volt és Paulnak hívták. Egyik este egy üveg olcsó dél-afrikai vörösbor mellett bevallotta, hogy ő szabadkőműves. Még sohasem beszélgettem szabadkőművessel, és a mai napig nem tudom, hogy pontosan mit is csinálnak, de én mindenhol azt hallottam, hogy ezekkel vigyázni kell, úgyhogy onnantól kezdve nagyon óvatos voltam. Na de, az esőkabátnál tartottam. Szóval az egyik este el akartam menni megnézni egy Mountaineers koncertet egy pubban, de borzasztóan esett, ezért kértem Paultól egy kabátot. Nem anorák volt sajnos, de azért tök jó, és csak kicsit áztam meg benne a buszmegállóig. A Magnet pubban véletlenül cidert kértem sör helyett, mindegy, azt is szeretem, és a mai napig nem értem, hogy ha Észtországtól Ausztriáig mindenütt lehet kapni cidert, akkor pont Magyarországon miért nem. Lényeg, hogy megnéztem azt a koncertet, aztán hazamentem. Hát ez volt az egyik kedd estém.
Fish & chipset kétszer ettem, de egyszer kebabot is kértem egy takeawayben. Az Liverpool belvárosában volt, és a Dogs Die In Hot Cars koncert kezdetéig hátralevő időt szerettem volna elütni, meg persze vacsorázni. Nem volt olcsó, viszont jó nagy adagot kaptam. A gond csak az volt, hogy egyszerűen nem tudtam hol megenni. Ide-oda mászkáltam a belvárosban a kezemben a műanyag villával meg a szegényes nejlonszatyorral, amibe csomagolta az indiai faszi a kebabot. Aztán egy elegáns parkot találtam, ahol viszont zavart, hogy mindenki látott, amint eszem, ezért felmenekültem a lépcsőn egy húgyszagú sarokba, és ott állva nyomtam be a vacsorámat, miközben elvonult mellettem négy helyi proligyerek, akik hangosak voltak és ellenszenvesek, de szerencsére nem bántottak. Annyira erős volt a kebab, hogy elkezdett folyni az orrom, persze nem volt nálam zsebkendő, és hát az ilyesmi nagyon kellemetlen. Ezt egy kicsit szégyellem, de szerintem mindenki került már hasonló helyzetbe, nem?
Az egyik fish & chips shop az az utcánk sarkán volt, és onnét vittem haza egy adagot, a másik meg Manchesterben, akkor nem egyedül voltam, talán azért is mertem kérni savanyított tojást, aminek tényleg pont olyan íze volt, mintha keménytojást tennénk ecetbe.
Mielőtt megkérdeznéd: nem, nem drogoztam, pedig Liverpoolban olcsó a kokain, de az nem passzol az imidzsemhez és remélem, hogy nem is fog. Barna sört csak egyszer ittam, de annyira valójában nem szeretem, ezért áttértem a Carlingra. Az volt a jó, hogy sok embert ismertem meg, akik mind fizettek nekem söröket. Általában ezt ittam, egy-kétszer cidert. Ja és egyszer vodka-kólát, de ezt csak azért, mert volt egy lány, aki nagyon szép volt, és nézett, de nem mertem megszólítani, legalábbis addig. Írtam is egy sms-t egy barátomnak, hogy egy pöcs vagyok. De aztán változott a helyzet, később.
A legjobban egy fogadáson rúgtam be. Ez egy ilyen konferencia végén volt, egy manchesteri színház különtermében. Az újonnan csatlakozó EU tagállamok képviseletében voltak ott sokan, meg néhány angol érdeklődő is. Folyton teletöltötték a poharamat borral, akkor is, ha csak egy ujjnyi hiányzott belőle, magyar ember ilyenkor meg ugye nem szokta azt mondani, hogy köszönöm, ne. Utána elmentünk magyarokkal és észtekkel vacsorázni egy kínai étterembe, de erre már nem igazán emlékszem, csak arra, hogy nagyon sok hülyeséget beszéltem, és az észteknek bevallottam, hogy példaképem és hősöm Konstantin Päts (aki kábé olyan volt, mint nekünk Horthy Miklós, csak őt a szovjetek mondatták le). Ezt aztán még vagy hússzor elmondtam. Másnap találkoztam megint a társaságból egy magyar lánnyal, akivel eléggé kínos beszélgetést folytattam, mert szinte minden témára, amit felhoztam, rávágta, hogy igen, ezt már mondtad tegnap.
Meccset többet is láttam pubban. Volt, hogy csak egyedül ültem be, az annyira nem volt kellemes emlék. Láttam a Chelsea - Monaco BL elődöntőt is, hát annak sem örültem. Aztán láttam a Sunderland - Crystal Palace playoff meccset, és ott is a Crystal Palace jutott tovább, pedig én a Sunderland-nek szurkoltam. Szóval mindig az a csapat kapott ki, amelyiknek drukkoltam, de ezt már megszoktam.
A végére hagytam a csajozást, pedig tudom, hogy ez érdekel a legjobban. Sajnos, nem sikerült megismerkednem csúnyácska, vagy legalábbis ilyen ordenáré módon átlagos angol lányokkal. Pedig egyszer egy ilyen integetett nekem egy szórakozóhelyen, pont, amikor szólt a Smithstől a How Soon Is Now, és ráadásul pont annál a résznél, hogy "I am human and I need to be loved, just like anybody else", és ez annyira, de annyira meglepett, hogy el sem akartam hinni.
Megismerkedtem viszont egy lánnyal, aki nem volt csúnya. Sőt, kifejezetten nem volt az, és most el kell mondjam a liverpooli lányok védelmében, hogy egyáltalán nem olyan vészesek, kimondottam kellemes csalódtam bennük, bár ez főleg a húsz fölötti korosztályra igaz. A fiatalabbak szörnyetegek, akik közül többen is köpködnek az utcán, ez talán valami generációs divat lehet, nem tudom.
Szóval ez a lány, akivel megismerkedtem, ennek bahreini volt az apja, és Bournemouth-ból jött, de én úgy értettem, hogy azt mondja, Burmából, ami tudtam, hogy nem igaz, viszont azt gondoltam, hogy milyen jó fej. Én először mondtam, hogy magyar vagyok, de aztán közöltem, hogy csak vicceltem, és valójából Coventryből jövök. Később kiderült, hogy ezt első este elhitte, ezért gyanítom, hogy a világ legbutább lányát sikerült kifognom. Ő volt az egyébként, akit nem mertem először megszólítani, csak a vodka-kóla után. Ezt ugyancsak szégyellem, mert utána meg tényleg jó fej voltam, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy az nem is én voltam, hanem a vodka-kóla. Például életemben először megcsináltam nyilvános helyen a Brian Laudrup gólörömöt, amit korábban csak házibulikban mertem. (A ´98-as VB-n lőtte Brian a dánok második gólját a brazilok ellen, és csak lefeküdt a fűre, elegánsan könyöklő pózban.) Megadta a telefonszámát és másnap, szombat este felhívtam Jameelát, aki elhívott egy másik szórakozóhelyre. Ott nagyon sokan voltak, meg jó zene volt, de fáradt voltam, és nem nagyon tudtam vele mit kezdeni, ő meg kisiklott a kezemből, mint az angolna. Egy ponton azt hittem, hogy haza is ment, ami annyit jelentett volna, hogy az egész helyen egy darab ismerősöm maradt: egy homoszexuális spanyol dobos, akivel ugyanabban a házibuliban voltam egy este. Aztán mégis megkerült, de már nem volt semmi. Viszont mondta, hogy hétvégenként egy női fehérneműt áruló üzletben dolgozik (egyébként egyetemista volt).
Az volt a tervem másnap, hogy meglepem a bugyiboltban és elhívom ebédelni. Nem tudtam azonban, hogy pontosan hol van a bolt, csak úgy körülbelül. Legalább öt női fehérnemű boltba benéztem, és közben azon gondolkodtam, hogy belehalt volna, ha egy lemezboltban kell dolgoznia? Vagy legalább egy cipőboltban? De nem, neki női bugyikat kellett árulnia. Persze nem találtam meg, ezért felhívtam, amivel ugye odalett a meglepetés ereje, meg különben is már pont befejezte az ebédet, és amúgy sem volt annyira szívélyes, ezért bánatomban vettem egy Morrissey pólót. (Ezt már előtte elhatároztam: vagy sikerrel járok Jameelánál, vagy veszek egy Morrissey pólót. Franz Ferdinandon is gondolkoztam, de aztán rájöttem, hogy Franz Ferdinand rajongónak lenni póz, Morrissey fannak lenni meg sors.)
Még előző este egyébként, amikor mentem haza az éjszakai busszal, együtt szálltam le egy nagydarab, csúnya angol lánnyal. Azt gondoltam, hogy ez az utolsó esély, és annyira furcsán néztem rá, hogy végül ő szólított meg. Mondjuk nem is véletlenül néztem rá furcsán, hiszen mezítláb járt, mint kiderült azért, mert törte a cipő a lábát. Kérdezte, hogy honnét jöttem, mire gondoltam, neki is bedobom a Coventrys trükköt, de nem jött be: "Rubbish" - mondta. Egy darabig elkísértem, aztán hazasétáltam, természetesen egyedül.
Volt még egy néger lány is, akit Laurennek hívtak, és ott dolgozott recepciósként, ahol az iroda volt. Ő is tetszett, egyszer voltam vele meg egy barátnőjével egy pubban (ilyen amatőr helyi zenekarok játszottak), és ott volt a Farm gitárosa is. Azt is megtudtam első kézből, hogy újjáalakul a Farm, mivel az All Together Now újrakevert változata lett az angol válogatott hivatalos indulója az EB-n. Laurent még egyszer fel akartam hívni, de aztán inkább Jameela lett helyette szombaton, így nem lett abból se semmi.
Hát ennyi. Ha majd találkozunk, elmesélem még, hogy az utolsó napokban két középkorú meleg férfinél laktam, akik nagyon kedvesek voltak, az egyikük egy unitárius lelkész. Mindkettőnek lehajtható tetejű sportkocsija van. Meg azt is elmondom, hogy miért töltöttem az egyik vasárnap estémet azzal, hogy egy porcelángepárdot szuggeráltam hosszú percekig, de nem akarlak untatni ezzel írásban.
Üdvözöl barátod, stb.
