Morrissey: You Are The Quarry
Hadd ne kezdjek bele az elmúlt húsz év legnagyobb brit zenekara, a Smiths érdemeinek taglalásába, maradjunk csak a frontember, Steven Patrick Morrissey szerencsétlen csillagzat alatt született szólókarrierjénél. Szerencsétlen, mert az elsõ, sikeres szólólemez óta szinte egymást érték a gondok Morrissey pályafutásában - pénzügyi és kiadói huzavonák, ellene forduló kritika, és bizony becsúszott néhány gyengébb lemez is. A mélypontot a brit sajtó boszorkányüldözése jelentette, amikor - teljesen félreértelmezve a dalszövegeit, és néha tényleg provokatív gesztusait - rasszizmussal vádolták meg, és ezt a bélyeget évekig nem is sikerült levakarnia magáról.
Nagyjából ugyanekkor azonban egyre erõsebb Morrissey kultusz kezdett kialakulni Amerikában, ahol már egy jó évtizede nagyobb sztárnak számít, mint odahaza. A rocktörténelem egyik legkülönösebb jelensége pedig a latin-amerikai populáció körében kialakult már-már vallásos kultusz, fõleg, amikor kívülrõl éneklik az olyan ízig-vérig angol dalszövegeket, mint a Billy Budd vagy a Dagenham Dave. Morrissey át is költözött Los Angelesbe, ahol évekig hiába keresett kiadót, végül megállapodott a Sanctuary Records-szal, és hét év után megjelenhetett az új lemez.
A You Are The Quarry nem sokban különbözik a legutóbbi Maladjusted zenei világától, bár tény, hogy most összességében erõsebbek a dalok. A lemez elején kicsit túl sok a lassú szám, de aztán beindul, és hagyja magát szeretni. Igazi húzószámok is vannak végre (ezek már régóta hiányoztak), a First Of The Gang To Die például borítékolható sláger. Aztán ott vannak ugye a szövegek. Már régóta nincs értelme találgatni, hogy Moz homo-, hetero-, ego- vagy aszexuális-e, lényeg, hogy éppen úgy egyedül él, mint idáig bármikor, és ez már vélhetõen nem is fog változni. Mint ahogyan az a kettõsség sem, ami a választott magányából, illetve a társ iránti állandó vágyakozásából adódik, és teszi különlegessé a szövegeit újra és újra.
Ilyenkor szokás még összehasonlítani a lemezt a Smiths-szel, ami viszont ostobaság. Ott tartott Morrissey húsz éve, míg most itt tart, és elgondolkodtatóan sokan vagyunk, akiknek ettõl jó.
8,5 - Inkei
[!!! | Ash | Graham Coxon | Morrissey]
Gyûlölöm a lehúzásokat, és a !!! új albuma nem más, mint pofátlan lehúzás a jelenleg futó együttesek egyik legizgalmasabbikától. Egy lemez öt új számmal egyszerûen nem lemez, ha ezek közül az egyik mindjárt három verzióban is felkerült ide, akkor sem. Még jó, hogy egy büdös fillért nem adtam ki érte.
Három dolgot minden énektanár tud: az Ash az elmúlt 10 év egyik legjobb kislemez-zenekara, a slágerek sem mentették meg az elsõ két nagylemezüket, és csak a harmadikon jött össze minden, amikor megtanultak töltelékszámokat írni. Tim Wheelernek és társainak legszimpatikusabb ismertetõjele a tíz éve kitartó tinikori lelkesedés, amit egybõl fülbemászó melódikus rockzene formájában 27 évesen is hitelesen interpretálnak. Elképzelni sem merem, mi lesz, ha egyszer megörednek; mit fog szólni a partikorszakukban tengõdõ iskolásokból álló rajongótábor?
A kilencvenes évek egyik, ha nem a legjobb kislemezzenekara a Blur volt. Ez tény. Az albumaik között is volt kiemelkedõ, de azért a Best of Blur mindnél jobb képet fest a zenekar pályafutásáról és sokszínûségérõl, elsõsorban pedig arról, hogy milyen ügyesen tudtak egyensúlyozni a mainstream pop és a folytonos kísérletezés határán. Bár a Blur fõ dalszerzõ Damon Albarn, azért a géniusz Graham Coxon volt.
