The Zutons: Who Killed The Zutons?
Liverpool nem olyan rég adott már egy ígéretes zenekart az anglománoknak. A Zutons esetében nem menekülhetünk anélkül, hogy megemlítsük a Coralt, az elmúlt évek egyetlen olyan brit sikersztoriját, ami semmilyen hullámhoz nem volt köthetõ, csak jöttek és arattak, és immár trendet is teremtettek, hiszen a Bandits-szal kiegészülve már három zenekar ötvözi a 80-as évek brit-idióta dallamvilágát (Madness, Dexy's Midnight Runners) a 60-as évek pszichedelikus popjával. Hihetetlen, hogy képesek ezt az alapvetõen öreges és lejárt zenét egy tinédszer lelkesedésével prezentálni, mintha õk találták volna ki az egészet. Vizuálisan is meghatározó élményt nyújtanak, tagjai között tudják a valaha élt legdöglesztõbb szaxofonoscsajt, aki higgadt eleganciával kezeli ezt a felejthetõ hangszert, épp csak annyit és úgy fúj, amit még szeretni lehet.
A Zutons-t nevezhetjük a Coral kistestvérének, akár össze is lehet téveszteni õket, mert amikor a hangzás és az énekhang megegyezik, akkor az Isten sem mossa le a másolás tényét. Amiben kicsit más (és jobb) az a játékos sejtelmesség, a lemez legjobb pillanataira jellemzõ 60's psycho-horror-feeling. Nem a Cramps-féle beteg psychobillyre kell gondolni! A Who Killed The Zutons album nem utal be a zárt osztályra, ahhoz sok az ártalmatlan countrydal, legfeljebb felviszi a vérnyomást. Koncertjüket látva (csak tévén, ne irigykedj) az elõbbire is képesek lennének, csakhogy a bemutatkozó album Ian "Three Lions On The Shirt" Broudie producer hatására nem lett elégé õrült. További hiba, hogy lehagyták a tavaly kiadott kiváló kislemezeket (Devil's Deal, Creepin' And Crawlin').
Ilyen alapvetõnek tûnõ hiányosságok mellett is jó a lemez. Az elsõ három szám hallatán térdre borulnék a Zutons tagjai, fõként pedig a top20 sláger Pressure Point fokozatosan eluralkodó skizofréniája elõtt. A késõbbiekben visszaveszik tempót, szívet melengetõ és felzaklató számok váltakoznak, nem vádolhatóak egysíkúsággal, van itt Captain Beefheart õrületébõl és Neil Young folkcountry-jából, mindez hülye játékossággal körítve. Melegen ajánlott ez a lemez Quimby-n és Balatonon nevelkedett népmûvelõknek. Megtudhatják, hogyan lehet elkerülni a modorosság zsákutcáját.
8,0 - Lévai
Don't Believe The Hype! Chad Hugo és Pharell Williams produceri számláján eddig is több volt a mínusz, mint a plusz. A jók közé írhatjuk a cizelláltan tört ütemek feltalálását, Snoop Dogg és Jay-Z másodvirágoztatását, mindez viszont nem képes ellensúlyozni a domináns negatívumot: elhitették a világgal, hogy Justin Timberlake tehetséges. És ki tudja hány levitézlett tinisztár fogja még imába foglalni a Neptunes nevet, csak mert visszahozták õket a sírból.
A Beta Band leginkább a Pop, csajok, satöbbi filmváltozatából lehet ismerõs, a The 3 EPs lemezükbõl próbált ötöt eladni John Cusack, amikor felrakta a lemezboltban a Dry The Rain címû számot, és a vásárlók hamar hipnózisba is kerültek.
Rendesen meglepõdhet az, aki a második Streets-lemezrõl készült elsõ, az MTV-n ronggyá játszott klip, a Fit But You Know It alapján arra számított, hogy az album is csak olyan lesz, mint az a szám: részeg huligánkodás valami spanyol üdülõhelyen, nagyhangú üvöltözés és kihívó megjegyzések az elsétáló csajokra. Az A Grand Don't Come For Free-n ugyanis éppen ez a szám a kakukktojás. Elmaradtak a bemutatkozó lemezen, az Original Pirate Material-on még nagyjából ötven százaléknyi helyet kapó banger-ek, a pörgõs és bulizós vagánykodás.
