1995-2006, 11. évf. #014 

zine
Zenebuzik 13.

Matula Magazin - N.E.R.D.: Fly Or Die; The Beta Band: Heroes To Zeroes; The Streets: A Grand Don't Come For Free; The Zutons: Who Killed The Zutons?.

[N.E.R.D. | The Beta Band | The Streets | The Zutons]

N.E.R.D.: Fly Or Die

Don't Believe The Hype! Chad Hugo és Pharell Williams produceri számláján eddig is több volt a mínusz, mint a plusz. A jók közé írhatjuk a cizelláltan tört ütemek feltalálását, Snoop Dogg és Jay-Z másodvirágoztatását, mindez viszont nem képes ellensúlyozni a domináns negatívumot: elhitették a világgal, hogy Justin Timberlake tehetséges. És ki tudja hány levitézlett tinisztár fogja még imába foglalni a Neptunes nevet, csak mert visszahozták õket a sírból.

Miután háttéremberként halálra keresték magukat, három év szünet után újra eljött az idõ jövedelmeik visszaforgatására - saját zenekarukba. A kérdés tehát az, hogy korunk legkeresettebb producerei mikor válnak sztárzenekarrá. Nem most fognak, az szent. A N.E.R.D. ugyanis egy elcseszett hibrid popcsapat. Azért eme jelzõ, mert ilyen steril atmoszférát csak laboratóriumi körülmények között lehet teremteni. A fúzió kifejezés hallatán mindig is a hideg futkosott a hátamon, sosem voltam oda a Steely Danért, pedig nekik sikerült összepasszintani a popot a jazz-zel. Az N.E.R.D. tovább merészkedik, mint elõdeik; három stílust próbál elegyíteni, csakhogy egyikben sem alkot emlékezeteset, hiphopnak puha, r'n'b-nek lelketlen, rocknak meg töketlen. Williams-ék modernizálni szeretnék Hendrixet és Prince-et, de hiányoznak a jó dalok, amolyan félig jó számok gyûjteménye ez az album, ahol az r'n'b-piachoz való alkalmazkodási kényszer hatására a szinte minden szám két perc után a monotonitás masszájába fullad.

Más kérdés: komolyan gondolták-e, hogy ilyen névvel (F*É*R*E*G) jelentõs karriert futhatnak be a széplelkû dalnokokkal teli ligában? További probléma, hogy Pharell még mindig nem tud énekelni, tiszta szerencse, hogy bevettek egy másik énekest a zenekarba. Hogy írjak valami pozitívat is, két dalt nagyon eltaláltak. Az elsõ kislemezes She Wants To Move féloktávot átfogó skandálós refrénje helyre teszi a latinosan béna ritmust. A lemez igazi telitalálata a Drill Sergeant címû popdal, amit hallva egyértelmû, hogy a Beach Boys és a Super Furry Animals munkásságával is tisztában lehetnek a srácok. Lenti indexértékbõl hiphoperek vonjanak le kettõt, r'n'b-fanatikusok adjanak hozzá ugyanennyit.

4,5 - Lévai

The Beta Band: Heroes To Zeroes

A Beta Band leginkább a Pop, csajok, satöbbi filmváltozatából lehet ismerõs, a The 3 EPs lemezükbõl próbált ötöt eladni John Cusack, amikor felrakta a lemezboltban a Dry The Rain címû számot, és a vásárlók hamar hipnózisba is kerültek.

A skót kvartett 1998-ban jelentette meg elsõ négyszámos EP-jét, aztán még kettõt és a nagy sikerre való tekintettel egy nagylemezre is összegyûjtötték mindhármat. Teljesen elszállt, nehezen behatárolható zene volt ez: helyenként folkos hip-hop, helyenként meg mintha marslakók próbálnának gregorián stílusban énekelni. A Beta Band egybõl nagy elvárasokat támasztott magával szemben, és ezeknek sokáig nem tudott maradéktalanul megfelelni. Az elsõ igazi albumukat (The Beta Band, 1999) õk maguk neveztek pocséknak, a második Hot Shots II mar elsõrangú poplemez, de kicsit egysíkúvá vált a végére, ezért a harmadik lemezre várt a feladat, hogy eldöntse, valóban géniuszokkal van-e dolgunk, vagy csak néhány szétszívott freakkel. Nos, bár a címe az ellenkezõjét sugallja, a Heroes To Zeroes a csúcsra juttatja a Beta Bandet, legalábbis rajtuk kívül csak egy zenekar van jelenleg a brit placcon, amelyik képes ennyire tökéletes dallamokat írni, ennyire sajátos, semmivel sem összetéveszthetõ hangzást kialakítani, ugyanakkor õrültségében is élvezhetõ produkciót létrehozni - a Super Furry Animals. A többiek alacsonyabb osztályban játszanak.

Pedig a nyitó Assessment úgy kezdõdik, mintha U2, vagy legalábbis Interpol lenne, de aztán megszólal Steven Mason, akinek az elõadásában akar a telefonkönyvet is képes lennék meghallgatni, és máris helyben vagyunk. Ez a meglepõen rockos hangzás az albumon nem jellemzõ, csak a következõ single-nek szánt, ritmizált kutyaugatással induló Out-Side-ra. Ettõl függetlenül sokkal direktebben szól a lemez, mint a korábbiak, és szerencsére nincs öt percnél hosszabb szám, sem pedig avantgard hangkollázsok, csak popzene. Rossz szám sincs, van viszont olyan, amelyik a bevált recept tökéletesítése: a Space, a Wonderful vagy a Simple egyaránt példa arra a perfekt pszichedekikus popra, amit kezdettõl fogva várhattunk a fiúktól. És ahogy koncerteken is cserélgetik egymás között a hangszereket, idétlenkednek és mégis 100 százalékot nyújtanak, abból sejthetõ, hogy még nincs vége. Messrs. Mason, Maclean, Greentree & Jones - respect.

9,2 - Inkei

The Streets: A Grand Don't Come For Free

Rendesen meglepõdhet az, aki a második Streets-lemezrõl készült elsõ, az MTV-n ronggyá játszott klip, a Fit But You Know It alapján arra számított, hogy az album is csak olyan lesz, mint az a szám: részeg huligánkodás valami spanyol üdülõhelyen, nagyhangú üvöltözés és kihívó megjegyzések az elsétáló csajokra. Az A Grand Don't Come For Free-n ugyanis éppen ez a szám a kakukktojás. Elmaradtak a bemutatkozó lemezen, az Original Pirate Material-on még nagyjából ötven százaléknyi helyet kapó banger-ek, a pörgõs és bulizós vagánykodás.

Ami megmaradt abból a lemezbõl, az elsõsorban a Streets-et egyedül alkotó Mike Skinner összetéveszthetetlen orgánuma, ez az éneklésre teljesen alkalmatlan, hamis hang, amelyhez hasonló csak a legnagyobb trubadúroknak szokott lenni Serge Gainsbourgtól Leonard Cohenen át Shane MacGowanig. Skinner ugyan elvileg néhány éve még a UK garage-nek nevezett szcénából indult, ám annak tulajdonképpen csak 2001-es elsõ kislemeze a Has It Come To This erejéig volt része. Az Original Pirate Material minden idõk legjobb brit hiphop-lemeze volt, ez a második dobás pedig már egyenesen r'n'b.

R'n'b, mert a bugyinedvesítõ amerikai kollégákhoz hasonlóan Skinner is elsõsorban a nõi nemrõl énekel, kivéve, amikor pénzrõl a Not Addicted címû szerencsejáték-ódában. A zenei alapok, hol a tíz másodpercenként ütõ dobok, hol a gitárprüntyögés, és leginkább a Could Well Be In zongorája kellõen hozzálassultak a mondanivalóhoz, és atyaég, milyen mondanivaló. Az Original Pirate Materialon Skinner már bemutatta legnagyobb erényét, ahogy õ tud lenni az intelligens srác a sok nagyhangú bunkó között, aki aztán a buli után ügyesen szedi rímekbe az este történéseit, az elcseszett csajozást, az üres berúgást és a majdnem-bunyókat, és az eltelt két év alatt csak okosabb lett.

Mûvészettel van itt dolgunk kérem szépen, valamint a legnagyobb brit szövegíróval Jarvis Cocker aranykora óta.

9,4 - Bede

The Zutons: Who Killed The Zutons?

Liverpool nem olyan rég adott már egy ígéretes zenekart az anglománoknak. A Zutons esetében nem menekülhetünk anélkül, hogy megemlítsük a Coralt, az elmúlt évek egyetlen olyan brit sikersztoriját, ami semmilyen hullámhoz nem volt köthetõ, csak jöttek és arattak, és immár trendet is teremtettek, hiszen a Bandits-szal kiegészülve már három zenekar ötvözi a 80-as évek brit-idióta dallamvilágát (Madness, Dexy's Midnight Runners) a 60-as évek pszichedelikus popjával. Hihetetlen, hogy képesek ezt az alapvetõen öreges és lejárt zenét egy tinédszer lelkesedésével prezentálni, mintha õk találták volna ki az egészet. Vizuálisan is meghatározó élményt nyújtanak, tagjai között tudják a valaha élt legdöglesztõbb szaxofonoscsajt, aki higgadt eleganciával kezeli ezt a felejthetõ hangszert, épp csak annyit és úgy fúj, amit még szeretni lehet.

A Zutons-t nevezhetjük a Coral kistestvérének, akár össze is lehet téveszteni õket, mert amikor a hangzás és az énekhang megegyezik, akkor az Isten sem mossa le a másolás tényét. Amiben kicsit más (és jobb) az a játékos sejtelmesség, a lemez legjobb pillanataira jellemzõ 60's psycho-horror-feeling. Nem a Cramps-féle beteg psychobillyre kell gondolni! A Who Killed The Zutons album nem utal be a zárt osztályra, ahhoz sok az ártalmatlan countrydal, legfeljebb felviszi a vérnyomást. Koncertjüket látva (csak tévén, ne irigykedj) az elõbbire is képesek lennének, csakhogy a bemutatkozó album Ian "Three Lions On The Shirt" Broudie producer hatására nem lett elégé õrült. További hiba, hogy lehagyták a tavaly kiadott kiváló kislemezeket (Devil's Deal, Creepin' And Crawlin').

Ilyen alapvetõnek tûnõ hiányosságok mellett is jó a lemez. Az elsõ három szám hallatán térdre borulnék a Zutons tagjai, fõként pedig a top20 sláger Pressure Point fokozatosan eluralkodó skizofréniája elõtt. A késõbbiekben visszaveszik tempót, szívet melengetõ és felzaklató számok váltakoznak, nem vádolhatóak egysíkúsággal, van itt Captain Beefheart õrületébõl és Neil Young folkcountry-jából, mindez hülye játékossággal körítve. Melegen ajánlott ez a lemez Quimby-n és Balatonon nevelkedett népmûvelõknek. Megtudhatják, hogyan lehet elkerülni a modorosság zsákutcáját.

8,0 - Lévai










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum