A rendszerváltás
A kommunista párt diktatúrája lassú erjedéssel hanyatlott. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap képviselõi már a Géza-rezsimmel is több fontos szerzõdést kötött. A hidegháború évei után az Egyesült Államok tanácsadókat küldött az országba, és megkezdte mûködését a hivatalos diplomáciai misszió is. Az igazi rendszerváltás azonban Géza halálakor kezdõdött.
A fiatal, agilis, már technokrata szellemben szocializálódott Istvánt 997-ben választották az Elnöki Tanács elnökévé. István tulajdonképpen a reformkommunisták puccsának köszönhette hatalmát. Egy hirtelen megszavazott alkotmánymódosítással, a konzervatívok távollétében szavaztak bizalmat Istvánnak, felhatalmazva õt az ország vezetésére. A világpolitikai események kényszerét felismerve a változást követelõk döntése radikális volt. Azonban hamar szembekerültek a keményvonalasokkal. Az Elnöki Tanács több, az alkotmánymódosításból kihagyott tagja a Központi Bizottság egy csonka ülésén Koppányt választotta a Tanács elnökévé.
Az ENSZ, a Világbank és az USA is csak Istvánnal volt hajlandó tárgyalni, aki ígéretet tett a szükséges stabilizációs csomag végig vitelére, és megszorító intézkedések sorozatát, gyors privatizációt és a teljes állami intézményrendszer átalakítását ígérte külföldi támogatóinak. Hamarosan amerikai csapatok is érkeztek az országba. Koppány azonban ellenállást szervezett, és Siófokon ellenkormányt alakított. A régi pártelit több ismert figurája csatlakozott hozzá, és kimondták, hogy nem fogadják el az esztergomi döntéseket. A törékeny belpolitikai helyzetet István határozott fellépése oldotta meg. Amerikai tengerészgyalogosokkal megerõsített elitcsapatait a somogyi térségbe vezényelte, és elfoglalta Siófokot. Koppányt felnégyeltette. István három év után fejezte be formálisan is a rendszerváltást. 1000 karácsonyán teljesen új alkotmányt nyújtott be az Országgyûlésnek. Ennek értelmében feloszlatták az Elnöki Tanácsot, ugyanakkor létrehozták a miniszterelnöki tisztséget, melyet ettõl kezdve István töltött be.
István miniszterelnökségének kezdetét a gyors privatizáció jellemezte. A termelõszövetkezeteket egyetlen tollvonással megszüntette, ami a jórészt agráriumból élõ lakosságot alapjaiban rázta meg. Az új tulajdonosok sok esetben külföldi befektetõk lettek. A változásokat ellenzõk komoly ellenállási gócokat alakítottak ki országszerte. A kommunisták több régi erõs embere is a kormány ellen fordult, kihasználva az elégedetlenséget, és megpróbálva visszatérni a hatalomba. Lényeges közjogi érvük volt, hogy a 997-es választás nem volt törvényes, így azóta is minden döntést illegitimnek tekintettek. István újra és újra lecsapott: Ajtony és Gyula is azok közé az óvatos reformkommunisták közé tartozott, akik kivégzõosztag elõtt végezték. Mindketten elfogadták ugyan a reformok szükségességét, de óvatosságra intették a kormányt, és nemzeti ellenállásra buzdítottak bizonyos rendelkezésekkel szemben. Mindketten hatalmas vagyont szereztek az elõzõ rendszerben. Házaikat és földjeiket államosították, majd eladták, részben nyugati tõkéseknek. Az ellenállás hamarosan felmorzsolódott.
István ellen élete vége felé azonban merényletet kísérelt meg ortodox kommunisták egy csoportja. A volt KB-titkár, Vazul állt a puccskísérlet élén, aki megpróbálta a közel 30 éve kormányfõsködõ Istvánt meggyilkoltatni. Az összeesküvést azonban a rendkívül hatékony titkosrendõrség leleplezte, Vazult pedig megvakíttatták és megsüketítették. Az összeesküvés több befolyásos tagja elmenekült az országból, és õk Lengyelországban komoly emigráns központot szerveztek. Itt illegális lapkiadót mûködtettek, és István-ellenes propagandát fejtettek ki.
Polgárháborúk és intervenciók
1038-ban István meghalt. Utódját maga jelölte ki. Egy félig olasz származású diplomatát, Pétert választották miniszterelnökké. Péter akkor már évek óta ifjúsági és sportminiszter volt, és gyanús privatizációs ügyei miatt az egyébként korlátozott jogosítványú ellenzék állandó céltáblájává vált. István mégis jobban bízott benne, mint többi szövetségesében.
1041-ben az Országgyûlés addig megbízhatóan István-hû tagjai is megelégelték a kormány gyenge teljesítményét, és egy bizalmatlansági indítványt megszavazva megbuktatták Pétert. Péter elsõsorban privatizációs botrányaiba és a meglóduló inflációba, illetve az egyre korruptabb bürokráciával szembeni általános elégedetlenségbe bukott bele. Az ellene készülõdõ per (hivatallal való visszaélés, hûtlen kezelés) elõl Bécsbe szökött. Azonnal új kormányt választottak: szeptembertõl a középutasnak tartott Sámuel lett a miniszterelnök, aki az István-rezsim egyik befolyásos vezetõje volt, de Péter félreállította. A Sámuel-kormányt azonban az USA nem volt hajlandó elismerni. A tárgyalások Washingtonnal decemberben megszakadtak.
A következõ két évben kétszer is amerikai bombatámadások érték az ország nyugati felét. A nemzetközi közvélemény továbbra is Pétert, az itthon nyugati bábnak tekintett politikust támogatta. A háborús helyzet tönkretette az átalakuló magyar gazdaságot. Az ország délkeleti részén sorra alakította alapszervezeteit egy új, a hatalmat magának követelõ párt. Az új szervezet sem Pétert, sem Salamont nem tartotta alkalmasnak az ország vezetésére, és fegyveres ellenállás szervezésébe kezdett a szerintük tehetetlenül marakodó és az országot kivéreztetõ, "István köpönyegébõl" elõbújt politikusokkal szemben. Sámuel 1043-ban rohamosztagokat küldött székházaikba, a párt vezetõit kivégezték.
A következõ év elejétõl (1044) azonban az amerikai csapatok szinte az egész Dunántúlt bombázták. Júliusban Sámuel Debrecenbe helyezte át a kormány székhelyét, félve a szaporodó légitámadásoktól. Július 5-én azonban saját rezidenciája elõtt felrobbantották. A merényletet egy addig ismeretlen ellenzéki csoport vállalta magára, és nem kizárt, hogy a CIA állt a háttérben. Ugyanakkor az elõzõ évben kivéreztetett csanádi ellenzékiek is gyanúba keveredtek.
Mindenesetre gyanús, hogy Péter még a merénylet délutánján Esztergomba repült, és új kormányt alakított. Igaz, kormánya erõs külföldi befolyás alatt állt: átadta az Egyesült Államok kelet-európai hadmûveleti parancsnokának a magyar hadsereg vezetését, továbbá a szenátus külügyi bizottságának egyik tagjára bízta a magyar külügyek irányítását is. Az átmeneti kormányt az USA egy újjáépítési csomaggal támogatta.
Péter azonban nem tudta megszilárdítani pozícióit. Az évtizedek óta illegálisan mûködõ kommunista párt hatalmas támogatói bázist szerzett a zavaros idõkben, és a Tiszántúlon Vata vezetésével 1046-ban kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Az agilis Vata az elmúlt negyven év összes privatizációs szerzõdését érvénytelenítette a régióban, és a rendszerváltás elõtti világ visszatérését ígérte rosszul kiképzett, alig felszerelt, de elszánt híveinek. Péter lassan reagált, és a Tanácsköztársaság hatalma néhány hét alatt a Dunáig is kiterjedt. Rögtönítélõ bíróságokat állítottak fel, és ezek egyike Budapesten halálra ítélte Gellértet, István egyik legfontosabb, akkor már nyugdíjas, de dúsgazdag tanácsadóját.
A reformkommunisták második generációja: a Vazul-fiúk visszatérnek
Vata populista nézeteivel azonban az elit nagy része nem azonosult, és a képviselõk egy csoportja meglepõ döntést hozott: olyan embert találtak az ország irányítására, akit a kommunisták és a kapitalisták is elfogadtak. Hazahívták Andrást, aki még akkor menekült Lengyelországba, amikor a Vazul-féle összeesküvést István a 30-as évek közepén lebuktatta. András akkor már tizenöt éve szervezte az emigrációból a magyar ellenállást, és most bebizonyosodott, hogy kapcsolatrendszere túlélte a földrajzi távolságot. Írásait, beszédeit ismerték az emberek, és számon tartották õt, annak ellenére, hogy egyszer sem lépett be az országba, amióta menekülni kényszerült. András nem szimpatizált az István-utódnak számító Péterrel, de kommunista gyökerei ellenére a piacgazdaság híve lett számûzetésében.
1046 szeptembere végén az Országgyûlés megválasztotta Andrást miniszterelnöknek, aki hatalmát leginkább a mellé állt fegyveres erõknek köszönhette. András óvatos reformokat ígért, tiszta és átlátható döntéseket, de a Tiszántúli Tanácsköztársaság vezetõit kivégeztette. Ugyanakkor a Péter idején meggazdagodott üzletembereket és korrumpálódott politikusokat is letartóztatta, vagyonukat elkobozta. Októberben elfogta Pétert is, akit megvakíttatott. Az amerikai csapatokat még a Tanácsköztársaság néhány hónapos uralma alatt kivonták az országból.
Az elmúlt nyolc év háborúskodásába belefáradt ország elfogadta Andrást, azonban a külföld idegenkedve fogadta az új rezsimet, melynek populista retorikája, államosítási törekvései megijesztették a befektetõket. András hazahívta a Vazul-féle emigráció másik nagyágyúját, Bélát is, aki a védelmi munkálatokban fõszerepet kapott. Erre nagy szükség volt, mert az USA nem ismerte el az új kormányt, és egészen 1058-ig embargóval sújtotta az országot. Washington álláspontja szerint András diktatórikus eszközökkel vezette Magyarországot, és Pétert tartották az utolsó legitim magyar kormány fejének. A rövid ideig mûködõ Tanácsköztársaságot természetesen szintén nem tekintették törvényes hatalomnak.
Az amerikai gépek háromszor is bombázták a Dunántúlt, de Béla vezetésével a remekül mûködõ magyar légvédelem súlyos veszteségeket okozott a Pentagon légierejének. A Pozsonynál lelõtt B-52-es füstölgõ roncsairól készített felvételek az amerikai közvéleményt is erõsen megosztották, miközben az ENSZ több befolyásos állama is közvetíteni próbált. Azonban egy kormányváltás kellett Washingtonnak ahhoz, hogy az immár demokrata diplomácia aláírja a békét Magyarországgal. A szerzõdés szerint több régi gazdasági kedvezmény újra hatályba lépett, míg az USA 12 év után végre elismerte az András-kormányt, a gazdasági embargót feloldották.
A béke megkötése után azonban Béla mellõzve érezte magát. Elsõsorban akkor romlott meg viszonya Andrással, amikor Salamon kapta az országos lista második helyét az 1058-as választásokkor. Korábban ez a hely több ciklus óta Béláé volt. Béla ezért a kormányzópárt több szakadár tagjával saját pártot alakított, és így mérettette meg magát a választásokon. Andrásék gyõztek, de többségük csekély maradt. Ez 1059-ben kormányválsághoz vezetett, és András tárgyalásokat kezdeményezett a Béla-párttal.
A tiszavárkonyi csúcstalálkozón Béla elfogadta volt elvbarátja koalíciós ajánlatát, és az ezzel járó belügyi tárcát. Béla és András azonban képtelen volt néhány hónapnál tovább együtt dolgozni. Vitáikat rendre a sajtó elé vitték. András aggódni kezdett - talán nem is alaptalanul - a rendõrség gyors felfegyverzése miatt, Béla pedig a koalíciós szerzõdés megsértésével vádolta a kormányfõt. Végül András-párti képviselõk egy csoportja vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezte, Béla gyanús fegyverkezési programja ügyében. Béla nem jelent meg a bizottság elõtt, és amikor már komoly hecckampány indult ellene, akkor váratlanul és titokban visszatért Lengyelországba. A magyar határ mentén kiképzõ táborokat épített, és tovább irányította pártját az emigrációból. Itthon betiltották ugyan a pártot, de Béla befolyása a közszférában is érezhetõ volt, bizalmi embereit néhány hónapos belügyminisztersége alatt ugyanis sorra nevezte ki kulcspozíciókba.
Béla pártjának katonai szárnya élén 1060 utolsó napjaiban visszatért Magyarországra. A rendõri egységekre támaszkodva sorra állította maga mellé a helyõrségeket. Elõre hozott választásokat követelve alig két hét alatt maga mellé állította a fegyveres erõk nagy részét is. Kitört a polgárháború. András csapatai érzékeny vereséget szenvedtek, és a miniszterelnök kénytelen volt elhagyni a fõvárost. Menekülés közben furcsa baleset érte Andrást: egy konvojához tartozó Mercedes gépkocsi halálra gázolta. Bizalmasa, Salamon, az Egyesült Államok követségére menekült, majd hamarosan elhagyta az országot. András balesetének köszönhetõen a polgárháború gyorsan, néhány hét alatt befejezõdött.
December végén Bélát miniszterelnökké választotta a saját híveibõl összehívott ideiglenes parlament. 1061-ben megtartották az elõre hozott választásokat, mely megdöbbentõ eredményt hozott: elsöprõ többséget szereztek a kommunisták. 61 évvel a rendszerváltás után a Koppány és Vata emlékét õrzõ párt a régi rezsim visszaállítását követelte. Béla azonban nem engedett, és feloszlatta a parlamentet, a kommunista vezetõket pedig bebörtönöztette és kivégeztette.
Béla puccsát azonban az USA épp úgy nem fogadta el, mint annak idején Andrásét sem. Féltek, hogy a tizenkét év alatt kikényszerített engedményeket ismét elveszik, és erre komoly esély is volt, hiszen a kommunista parlament szétkergetése után sem hagyhatta Béla figyelmen kívül a lakosság igényeit. Béla, az ötvenes évek Amerika-ellenes háborúinak hõse, abban bízott, hogy ismét sikeresen ellen tud állni a nyugati nyomásnak. Közben Washington Salamont tekintette az ország törvényes vezetõjének, akinek miniszterelnök-helyettesként kellett volna átvennie András balesete után a kormány irányítását. Az 1058-as béke idején feltûnt Salamon a két ország közti megbékélés emblematikus figurája volt, míg a katonai parancsnokként dicsõséges Béla éppen a háborús korszak jellegzetes alakjaként vált gyûlölt és ördögi figurává a tengerentúli sajtóban.
Az amerikai kormány ismét a katonai beavatkozás mellett döntött, és 1063-ban megkezdõdött az ország bombázása. Bélát ekkor tragikus baleset érte, alig néhány nappal a légicsapások elsõ hulláma után: Dömösön tartott éppen nagygyûlést, amikor a díszlet hirtelen leomlott, és maga alá temette. Béla súlyos sérüléseket szenvedett, és néhány nappal a dömösi baleset után meghalt. Salamon amerikai ejtõernyõsök támogatásával azonnal hazatért, és átvette a kormány irányítását. Béla több befolyásos embere a hadvezetésbõl Lengyelországba menekült, és ott újraszervezték a Béla-pártot. A párt katonai szárnya ismét megtöltötte újoncokkal az északi határnál lévõ kiképzõtáborokat.
(Folytatás lesz)
