A kedves olvasó, aki az elsõtõl az utolsó betûig kiolvassa a Matula Magazin minden egyes számát, talán nem elég intelligens, és azt képzeli, nekünk valami bajunk van Magyarországgal. Ez egyáltalán nem így van. Egy rossz szavunk sincs például a mobiltelefon-szolgáltatókra, hiszen kiválóan szolgálják bimbódzó demokráciánk fejlõdését. Az autókölcsönzõk, éjszaka is nyitva tartó kebabosok és a gázszerelõk szintén olyan szinten végzik munkájukat, ahogy az egy két hét múlva EU-tag országban elvárható. Aztán itt vannak az újságíróink, akik trehányságukkal és butaságukkal megkeserítik a becsületesen és tiszta szívvel dolgozó és szaporodó magyar emberek életét.
A magyar újságírókat nem rabolják el Irakban, mert nem mennek oda. A háború kezdetekor számtalan nyugati újságíróban - valamint lengyelekben és csehekben is - volt annyi here, hogy Kuvaitban bérelt dzsipekkel azonnal átlépjék az iraki határt, majd a fronttal együtt haladva Bagdadig vezessenek. Egyetlen magyar kollégába sem szorult annyi bátorság vagy ész, hogy legalább azt elintézze, egy NATO-tag ország riportereként ugyanmár kapja meg õ is az "embedded" státuszt, és valamelyik amerikai egység védelmében végezhesse a munkáját. A háború ideje alatt mindössze a Klub Rádió Bolgár György-klónja, Orosz József tartózkodott Bagdadban, ám õ is ügyesen elkerülte szakmája kihívásait. Saját bevallása szerint annyira félt, hogy jó ideig valami sötét lyukban ült, miközben az utcákon nyugati forgatócsoportok zavartalanul filmezték azt a sok félelmetes eseményt. Amióta Bush hivatalosan befejezetté nyilvánította az iraki háborút, magyar újságíró továbbra sem tette be oda a lábát - nyilván nem történik arra semmi érdekes.
A magyar újságírás állapotát legjobban a külpolitikai újságíráson keresztül lehet lemérni, mivel ilyen tulajdonképpen nem is létezik. Nem csak Irakba nem teszi be senki a lábát, de az utóbbi öt évben Koszovóról sem született egyetlen valamirevaló beszámoló sem, pedig oda az éppen aktuális konfliktus kirobbanása után fél nappal már ki lehetne érni. Ez természetesen nem pénz kérdése, hanem egyrészt bátorság kellene hozzá (bár abból sem sok, hiszen Koszovóban nem ölik a sajtót), másrészt legalább valami minimális érdeklõdés a világ dolgai iránt. Az még hagyján, ha egy újságírót nem hajt a köz tájékoztatásának magasztos célja, de legalább azért megnézhetné magának a hírek szempontjából releváns helyszíneket, hogy õ személyesen ne maradjon hülye. Valódi újságírók nélkül a magyar sajtó szinte egésze úgynevezett kiküldött tudósítókra van utalva, akik sokszor külföldön dolgozó magyarok unatkozó házastársai a leghalványabb fogalom nélkül arról, hogy például hogyan kell egy cikknek címet adni.
A közvetlen források teljes hiányából kifolyólag nem árt, ha a magyar sajtótermékeket még egyáltalán átfutni képesek minden Hegyeshalmon túl játszódó cikk elolvasásakor fejben tartják, hogy itt tulajdonképpen olyan focimeccsek beszámolóiról van szó, amelyeket a szerzõ még a tévében sem látott. A világ híreire szomjazó, külföldiül nem beszélõ magyar olyan karosszékbõl utazókra van utalva, mint Aczél Endre vagy Gömöri Endre, akik írásaikban a Népszabadság kommunista inkarnációjának és a nyugati lapokból szelektíven válogatott nekik tetszõ gondolatoknak olyan csudálatos keverékét tárják elénk, amely ugyan szórakoztató, ám többnyire felszínes és egyszerûen rossz.
Szerencsére az újságolvasók egyre fogyó táborát elsõsorban nem távoli vidékeken robbanó bombák, hanem a tegnapi meccs, valamint a ki kit dug meg örök kérdése foglalkoztatja. Ezt a két kulcsfontosságú szakterületet a sport- illetve a bulvárújságírás szokta lefedni, mely mûfajok Magyarországon szintén a nem létezõ kategóriába sorolhatók.
Valamilyen elmosódott okból kifolyólag a sportújságírást Magyarországon nem szokás a komoly mûfajok között kezelni, ezért az egy Nemzeti Sportba vagy akármelyik napilap sportrovatába zsúfolt suta szóviccek és az újságírón kívül mindenki számára követhetetlenül smúzolós interjúk tömege mára egyszerûen elviselhetetlen. Pedig a sportújságírás a legegyszerûbb dolog a világon: bármilyen meglepõ, de hajszálpontosan ugyanúgy kell csinálni, mint a szakma bármely másik mûfaját. Nulla különbség van egy parlamenti tudósítás és egy kézilabdameccs beszámolója között. Oda kell menni, meg kell nézni, oszt a lehetõ legpontosabban leírni az ott történteket, teljes mértékben tartózkodva a furcsán hangzó külföldi játékosnevekkel való viccelõdésektõl (bónuszpont a horvát Jarni és az angol Speed békénhagyásáért). Amilyen egyszerûen hangzik, olyan egyszerû is megcsinálni.
Akárcsak a Blikket a legolvasottabb napilappá tevõ kedves honfitársainkéhoz, az én szívemhez is a bulvárújságírás áll a legközelebb. A mûfaj szabályait Angliában fektették le, és öt perc a The Sun print vagy online verziójával meg is tanítja, hogy mi itt a lényeg. A lényeg szép angol kifejezéssel az élõ szar kirugdosása a köz fõ- és mellékszereplõibõl, különös figyelmet fordítva azokra a hírességekre, akiknek hírességük az egyetlen bevételi forrásuk. Több hónapon át úgy tudósítani a Survivor címû tévémûsorról, mintha az éppen akkor folyna, és nem forgatták volna le fél évvel korábban, az nem bulvárújságírás. Kisméretû kamerákat szerelni Stohl "Buci" András szemeteskosarába, majd megírni az így rögzített fetisiszta pornójelenteket - vajon most meglepõdik valaki? - az, na az igen.
A magyar újságírók messze a legjobb teljesítményt belpolitikai pályán nyújtják. Igen, persze, sokszor elfogultak, ám az országban történõ fontos dolgokról néhány lap folyamatos olvasásával viszonylag korrekt képet lehet kapni. A kicsit több felkészültséget és rámenõsséget igénylõ mûfajok a tényfeltárástól egy politikussal készítendõ interjúig már ritkábban fordulnak elõ, ám az itthoni eseményekkel foglalkozó sajtó még így is köröket ver az elõzõekben földbe taposott mûfajokhoz képest. Az, hogy a legjobban megírt belpolitikai témájú cikkek is nyom és következmény nélkül tûnnek el nem íróik, hanem kisebb részben szereplõik, nagyobb részben pedig olvasóik hibája.
Nem kell ahhoz kommunikáció szakos egyetemistának lenni, hogy lássuk, a Magyarországon újságírói vonalon elõrenyomuló ifjak évtizedekre elõre garantálják a szakma jelenlegi színvonalának fenntartását. A kilencvenes évek minden szempontból legfontosabb lapja, a Magyar Narancs mára megszûnt önmaga lenni, egykor úttörõ szakmai és nyelvi újításainak egy része megszelídülve tért meg a magyar mainstream újságírás kebelére, a másik pedig egyszerûen valahol útközben elveszett. A helyére pályázó még csak-csak lenne, ám a Narancs egykori konfrontatív hozzáállásának felvállalására - ismét csak a bátorság hiányának okán - már nincs jelentkezõ.
Az utóbbi néhány évben indult underground, ifjúsági, szubkulturális vagy akármilyen lapok egészen elképesztõ mélységekben képesek megmerítkezni. A magyar találmányoknak általában örülni kell, de a kispolgári konzervatív beállítottságú, egyedül olvasóik véleményének háttérzenét szolgáltató ifjúsági újságírás nem biztos, hogy sok büszkeségre ad okot. A magát függetlennek képzelõ, ám lemezjátszókon fordítva lejátszáskor az "egyszer kezet fogtam Rogán Antallal" üzenetet sugárzó Utolsó Figyelmeztetés múzeumokban mutogatandóan fantasztikus termék. Talán még viccesebb a néhai, és olykor bizony egészen kiváló Wanted magazin által hagyott ûrt undergroundilag betölteni szándékozó Fontos!, amely minden bizonnyal úgy fog bevonulni a sajtótörténelembe, mint az elsõ lap, amelynél senki nem tudott írni.
A magyar sajtóval kapcsolatban még számtalan kérdést fel lehet tenni. Piacgazdasági keretek között hogy létezhet még a Magyar Hírlap és a Népszava? Tényleg leültettek egymillió majmot egymillió számítógép elé, hogy kiderüljön, elõbb-utóbb megírja-e valamelyikük a Hamletet és az idõközben készülõ mûvekbõl állítják össze valakik a Magyar Nemzet éppen aktuális számát? Turcsányi Sándor filmkritikái a Magyar Narancsban tényleg azért ennyire rosszak, mert valójában kódolt üzeneteket hordoznak egy földönkívüli civilizáció számára? A válasz mindegyikre ugyanaz: aki nem tud angolul olvasni, annak rossz.
