1995-2006, 11. évf. #013 

zine
Zenebuzik 12.

Matula Magazin - Guns N' Roses: Greatest Hits; Pannonia Allstars Ska Orchestra: Demo; Phoenix: Alphabetical; Sondre Lerche: Two Way Monologue;

[Guns N' Roses | PASO | Phoenix | Sondre Lerche]

Guns N' Roses: Greatest Hits

Csak remélni tudom, hogy ezt a lemezt senki nem fogja meghallgatni, ahogy én sem voltam rá képes a rajta szereplõ számcímek átfutása után - inkább négyszer egymás után az Appetite For Destructiont. Kevés olyan együttes van, amelyikre tényleg õszintén azt lehet mondani, hogy megmentette a rockandrollt (Ramones, Pixies és még maximum öt), de hogy a Guns N'Roses ezek között van, az egészen biztos. Ha õk nincsenek, talán még ma is mindenki Poisont és Cinderellát hallgat, ami borzasztóbb perspektívát nyújt a "mi van, ha Hitler nyeri a második világháborút" játéknál is.

Sok együttest szokás városi patkánynak nevezni, pedig azokban egy tagnak sem volt annyira hihetetlenül jó neve, mint Slash, Duff vagy Izzy. Amikor az Appetite For Destruction megjelent 1987-ben nem volt a földön még egy olyan veszélyes társaság, mint a Guns, és azok a számok tökéletesen vissza is adták a nagyvárosi betondzsungelt, ahol a cement is heroinból van. A slágerekre most ki se térjünk, hiszen a My Michelle, a Mr. Brownstone, az It's So Easy meg az Out Ta Get Me is egyformán tökéletes. Jó, térjünk ki mégis: a Sweet Child O'Mine gitárintrója a hangszer történetének tíz legnagyobb alkotása között van.

Sajnos a Guns nem egybõl az elsõ nagylemez után omlott össze, hanem csak öt évvel késõbb, így volt idejük annyi szart is produkálni, hogy szükség legyen Best Of lemezekre is az Apettite újra és újra kiadása helyett. Két szó: November Rain. Még kettõ: Civil War. Mindkettõ rajta van ezen a lemezen, csak hogy el ne felejtsük, a Use Your Illusion két fejezete a Dust N'Bonest és még néhány számot leszámítva valójában egy borzalmas Queen-Elton John tribute-lemez volt. Sõt, még ennél is van lejjebb, hiszen vannak itt feldolgozások is (és nem csak a közepesen rossz Knockin' On Heaven's Door), hanem két szám a Spaghetti Incidentrõl, ráadásnak pedig a Sympathy For The Devil istenkáromlóan rossz verziója. Remélem nem én vagyok az egyetlen, aki abban bízik, hogy Axl már soha nem adja ki a 13 éve húzódó Chinese Democracy-t.

4,1 - Bede (Egy olyan lemeznek, amin rajta van a Paradise City!)

Pannonia Allstars Ska Orchestra: Demo

Ahogy a címbõl vaslogikával mindannyian kikövetkeztethetjük, ez nem egy lemez, hanem egy demó. Több hónapja már a piacon is van, ám mivel a piac ezúttal csak az együttes koncertjeit, néhány, tizenéves punk-anakronizmusok által látogatott boltot, valamint az internetes fájlcserélõk sötét bugyrait jelenti, a széles nagyközönség még nem eszmélhetett rá, hogy micsoda zabolázatlan erõ, csiszolatlan gyémánt valamint növekedési potenciál van itt elrejtve.

Rejtély, de valamiért a magyar nemzeti popzene néhány mûfajban évtizedek óta képtelen nagyot alkotni, másokban pedig teljesen váratlanul zseniális. Mutasson nekem valaki egy normális magyar hiphop lemezt. Vagy egy gitározós indie mûremeket. Punkban viszont mindig is jók voltunk (hiszen a magyar ember genetikailag egy kicsit mindenképpen punk), és bármilyen megdöbbentõ, de Magyarország komoly ska tradíciókkal rendelkezik a GM 49-tõl kezdve a Skanzelizén át egészen a jelenleg tárgyalt PASO-ig.

A PASO-ban lehet szeretni a jobbnál jobb számokat vagy a tényleg dicséretes hangszeres tudást, itt azonban emeljük ki mégis a három énekes teljesítményét. Nem tudom, hogy ez szándékosan lett-e így kitalálva, mindenesetre mindegyikük a ska három nagy korszakának valamelyikéhez köthetõ. Az eredeti jamaikai raggázás Krsa reszortja, a hetvenes évek végi brit 2-tone-t az énekesnõ, Vera hozza (említsük meg itt igazodási pontként minden idõk legjobb nõi ska-hangját, a Selecteres Pauline Blacket), a harmadik hullámos, streetpunkos attitûd pedig Janitól jön. A demó felvételekor azt hiszem még csak hét-, ma már nyolcfõs kísérõbrigád segítségével az itt szereplõ nyolc szám majdnem annyira jól szól, mint a tényleg fergeteges koncertjeiken.

A már említett magyar ska-tradícióknak megfelelõen a PASO is akkor a legjobb, amikor el mernek rugaszkodni a jamaikai gyökerektõl. Bármennyire is profik a Babilonnal meg Jah-hal foglalkozó számokban, jobban áll nekik a Gagarin és a Lehettem volna groteszkje. Nem meglepõ - ezekben pontosan tudják, hogy mirõl beszélnek. Fogalmam nincs milyen perspektívája lehet Magyarországon egy skaegyüttes mûködtetésének. Ki fogja kiadni a lemezüket? Leadja majd a Viva videóklipjüket? Beleunnak az egészbe? Ma nem nagyon tudok jobb magyar együttest mondani náluk.

A demó a pannoniallstars@yahoogroups.com címen megrendelhető.

7,7 - Bede

Phoenix: Alphabetical

Már emlegettük itt a Matulán a franciák Air, Cassius, Daft Punk vonalát, amely megkerülhetetlen, ha az ezredforduló popzenéjét nézzük. A Phoenix ennek a szériának a kevésbé jelentõs alkotóelemei közé tartozik, és reményeim szerint nem is küzdi magát feljebb a második vonalból.

Vegyük elõször is a nevüket. Most nem csak arról van szó, hogy Phoenix nevû együttes volt már a poptörténelemben, nem is egy, hanem a névválasztás olyan mértékben árulkodik a fantázia és eredetiség hiányáról, mintha mondjuk úgy hívnák az együttest, hogy Vénusz. Javukra írandó viszont, hogy a név teljes mértékben tükrözi a Phoenix zenei világát is, tehát a fantázia és az eredetiség teljes hiányát. Mindez nem azt jelenti, hogy nem tudnának jó számokat is írni, mert tudnak, hiszen egy nagyon profi együttesrõl van szó.

Az elsõ lemezük, a United (2000) szép siker lett világszerte, különösen a nyolcvanas évek kevésbé jó dolgai iránt nosztalgiázó harmincasok körében. Két slágerük is volt, az If I Ever Feel Better és a Too Young, utóbbit még a Megasztár aláfestõ zenéjeként is lehetett hallani. A siker kicsit kényelmessé tette a zenekart, és mostanáig húzták-halasztották az új lemez megjelentetését. Az Alphabetical már biztosra megy: egységesen ugyanaz a hangzásvilág jellemzi, ez a kicsit funkys, kicsit szintis, helyenként egész szellemesen hangszerelt könnyed popzene.

Ez az elején még mûködik is, hiszen a nyitó Everything Is Everything abszolút slágeres, elsõre fülbe mászik. A második Run Run Run még jobb, fõleg a folkos, akusztikus gitáros indítást kell megsüvegelni. Ha ezt a színvonalat tartanák végig, akkor egy jó poplemezrõl beszélhetnénk, minden bosszantó dolog ellenére. Ám a két kislemezdal után kifullad a csapat, és jönnek a tök ugyanolyan és egyre unalmasabb számok, Thomas Mars hangja pedig mûanyag és behízelgõ mindegyikben, és egyre idegesítõbb.

A Phoenix zenéjére a steril és a langyos a legmegfelelõbb jelzõk, az a fajta kockázatmentes, profi stúdióprodukció, amely hallatán szinte látjuk a szakállas session zenészeket, az ambíciónak viszont a nyomát sem.

4,5 - Inkei

Sondre Lerche: Two Way Monologue

Nagyon sajnálom, hogy nem tudok zenélni. Sokáig azzal nyugtattam magam, hogy azt a három akkordot még bármikor meg tudom tanulni. Csakhogy, így harminc felé közeledve már egyre kevésbé tûnik viccesnek punkzenekarban hangoskodni, ráadásul egy kis tánctól is úgy fáj másnapra a hátam, hogy meg kell bolondulni. Maradna tehát a stúdió, ahol egyedül föl lehetne játszani egy egész kamarapop lemezt, minden egyes hangszert a gitártól a csemballón át az angolkürtig... Ez volnék én.

Aztán vannak az olyanok, mint Sondre Lerche, a még mindig csak 21 éves norvég csodagyerek, aki meg is csinálja azt a lemezt, sõt, ez már a második. õ persze nem álmodozott, hanem már nyolcéves korától tanult gitározni, és még iskolás volt, amikor már saját számokat írt. Az elsõ albumát 2001-ben jelentette meg, és azon még érzõdött egy kis bizonytalanság, a tehetség minden jele ellenére. Mostanra azonban beérett a fiú, és egy egységesen szép és elegáns lemezt sikerült összehoznia. Ugyan nem mindent õ játszott fel, "csak" a gitárokat, de hát még fiatal, van hová fejlõdni. Más kérdés, hogy nagyon jó segítõtársai vannak: többek között a kilencvenes évek Brian Wilsonja: Sean O'Hagan, valamint Marcus Holdaway (mindkettõ High Llamas) is közremûködnek, és bizony én is õket kérném fel, hogy ugyan gondoskodjanak már a vonósbetétekrõl.

Ezek után az sem véletlen, hogy végig szembetûnõ a Beach Boys hatás a lemezen, és egy sereg más elõadóé, akik ugyanebben a melankolikus, komótos zenében utaztak korábban. Lerche énekhangja alapján vagy tíz évvel tûnik idõsebbnek a borítón látható srácnál, de a dalok hangulata is tükröz valami koravénséget. Azt tudni kell róla, hogy nagy rajongója az A-ha zenekarnak, amely feltette Norvégiát a poptérképre, de én egy másik honfitárs, a Kings Of Convenience hatását még inkább érzem a lemezen.

Nem mondanám azért, hogy tökéletes, amit Lerche alkotott: a koravénség néha túlzott modorosságba csap át, és elég kevés számnak van igazi karaktere (ilyen a countrys, steel gitáros Stupid Memory vagy a kocsmaorgonával megbolondított címadó dal). Kellemesebb és gusztusosabb album viszont nem nagyon fog kijönni idén, az is biztos. És egy olyan szám is van azért rajta, amit egyelõre nem tudok megunni, ez a Counter Spark, egy tökéletes popdal. Na, ilyeneket írnék én, ha tudnék zenélni.

7,6 - Inkei










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum