Sondre Lerche: Two Way Monologue
Nagyon sajnálom, hogy nem tudok zenélni. Sokáig azzal nyugtattam magam, hogy azt a három akkordot még bármikor meg tudom tanulni. Csakhogy, így harminc felé közeledve már egyre kevésbé tûnik viccesnek punkzenekarban hangoskodni, ráadásul egy kis tánctól is úgy fáj másnapra a hátam, hogy meg kell bolondulni. Maradna tehát a stúdió, ahol egyedül föl lehetne játszani egy egész kamarapop lemezt, minden egyes hangszert a gitártól a csemballón át az angolkürtig... Ez volnék én.
Aztán vannak az olyanok, mint Sondre Lerche, a még mindig csak 21 éves norvég csodagyerek, aki meg is csinálja azt a lemezt, sõt, ez már a második. õ persze nem álmodozott, hanem már nyolcéves korától tanult gitározni, és még iskolás volt, amikor már saját számokat írt. Az elsõ albumát 2001-ben jelentette meg, és azon még érzõdött egy kis bizonytalanság, a tehetség minden jele ellenére. Mostanra azonban beérett a fiú, és egy egységesen szép és elegáns lemezt sikerült összehoznia. Ugyan nem mindent õ játszott fel, "csak" a gitárokat, de hát még fiatal, van hová fejlõdni. Más kérdés, hogy nagyon jó segítõtársai vannak: többek között a kilencvenes évek Brian Wilsonja: Sean O'Hagan, valamint Marcus Holdaway (mindkettõ High Llamas) is közremûködnek, és bizony én is õket kérném fel, hogy ugyan gondoskodjanak már a vonósbetétekrõl.
Ezek után az sem véletlen, hogy végig szembetûnõ a Beach Boys hatás a lemezen, és egy sereg más elõadóé, akik ugyanebben a melankolikus, komótos zenében utaztak korábban. Lerche énekhangja alapján vagy tíz évvel tûnik idõsebbnek a borítón látható srácnál, de a dalok hangulata is tükröz valami koravénséget. Azt tudni kell róla, hogy nagy rajongója az A-ha zenekarnak, amely feltette Norvégiát a poptérképre, de én egy másik honfitárs, a Kings Of Convenience hatását még inkább érzem a lemezen.
Nem mondanám azért, hogy tökéletes, amit Lerche alkotott: a koravénség néha túlzott modorosságba csap át, és elég kevés számnak van igazi karaktere (ilyen a countrys, steel gitáros Stupid Memory vagy a kocsmaorgonával megbolondított címadó dal). Kellemesebb és gusztusosabb album viszont nem nagyon fog kijönni idén, az is biztos. És egy olyan szám is van azért rajta, amit egyelõre nem tudok megunni, ez a Counter Spark, egy tökéletes popdal. Na, ilyeneket írnék én, ha tudnék zenélni.
7,6 - Inkei
Csak remélni tudom, hogy ezt a lemezt senki nem fogja meghallgatni, ahogy én sem voltam rá képes a rajta szereplõ számcímek átfutása után - inkább négyszer egymás után az Appetite For Destructiont. Kevés olyan együttes van, amelyikre tényleg õszintén azt lehet mondani, hogy megmentette a rockandrollt (Ramones, Pixies és még maximum öt), de hogy a Guns N'Roses ezek között van, az egészen biztos. Ha õk nincsenek, talán még ma is mindenki Poisont és Cinderellát hallgat, ami borzasztóbb perspektívát nyújt a "mi van, ha Hitler nyeri a második világháborút" játéknál is.
Ahogy a címbõl vaslogikával mindannyian kikövetkeztethetjük, ez nem egy lemez, hanem egy demó. Több hónapja már a piacon is van, ám mivel a piac ezúttal csak az együttes koncertjeit, néhány, tizenéves punk-anakronizmusok által látogatott boltot, valamint az internetes fájlcserélõk sötét bugyrait jelenti, a széles nagyközönség még nem eszmélhetett rá, hogy micsoda zabolázatlan erõ, csiszolatlan gyémánt valamint növekedési potenciál van itt elrejtve.
Már emlegettük itt a Matulán a franciák Air, Cassius, Daft Punk vonalát, amely megkerülhetetlen, ha az ezredforduló popzenéjét nézzük. A Phoenix ennek a szériának a kevésbé jelentõs alkotóelemei közé tartozik, és reményeim szerint nem is küzdi magát feljebb a második vonalból.
