Öt olyan embernek kértük ki a véleményét, akikrõl elmondható, mondanivalójuknak súlya van ma Magyarországon. Mádl Ferenc köztársasági elnök, Konrád György író, Pákozdi Csaba, a Pozitív Magyarország! párt elnöke, Tahi-Tóth László színmûvész és elsõ duplázóként Nemeskürty István tanár úr, aki azonban sajnos nem is maradt sokáig.
1. Mohács, 1526
Mádl Ferenc: Valamennyien tudjuk, mit jelentett népünknek Mohács. Katasztrófát, az ország három részre szakadását, több évszázadig tartó szenvedést, zûrzavart. Úgy vélem, jelenleg olyan helyzetben vagyunk, hogy hasonlótól jó ideig nem kell tartanunk. Ne feledjük, Mohács is a széthúzás és a belviszályok eredménye. Most megint sorsfordulóhoz érkeztünk, de természetesen eszem ágában sincs az Uniós csatlakozásunkat Mohácshoz hasonlítani. Az viszont biztos, hogy összefogásra továbbra is szükség lesz. Olyan összefogásra gondolok például, amely tavaly nyilvánult meg, amikor a magyar lakosság döntõ többsége a csatlakozás mellett tette le a voksát.
Konrád György: Köszönöm a szót, Elnök Úr. Nekem az a véleményem, hogy Mohács már régóta nem az, amirõl beszélünk. Mohács egy város Baranyában, de már évszázadok óta elvonatkoztatunk a konkrét településrõl, amikor a mohácsi csatáról beszélünk. Én azt gondolom, hogy a mohácsiak eleget szenvedtek már a városnevük negatív értelemben vett használatától, ezért javaslom, hogy ünnepélyesen nevezzük át a "Csele-patak menti ütközetre", és ezzel akkor nem sértünk meg senkit.
Tahi-Tóth László: Bármilyen furcsa is, de nekem Mohácsról mindig a busójárás jut az eszembe. Még régen, amikor ment a Szeszélyes Évszakokban a Variációk... sorozatom, terveztünk egy busójárásos jelenetet is. Mivel nem készült el, lelõhetem a poént: egy nagyon csúnya embert játszottam volna, akirõl osztrák turisták megpróbálják lecibálni a fejét, mert azt hiszik, hogy egy maszk. Értik, olyan ronda szegény! (nevetnek mindannyian)
Pákozdi Csaba: Köszönöm a lehetõséget. A Pozitív Magyarország! párt igenis sikertörténetnek tekinti a magyarság több, mint ezeréves történelmét, és ez alól nem kivétel Mohács sem. Szerintem akkor igenis kellett az a seggberúgás a magyaroknak, akik szörnyen viselkedtek egymással, és kiállhatatlan, veszekedõs alakok voltak mind. Ha nincs Mohács, akkor elhisszük, hogy milyen menõ csávók vagyunk és a következõ hadjárattal a törökök meg sem álltak volna Bécsig, mi meg a mai napig élhetnénk egy Bukaresthez hasonló lepratelepen. A Bazilika helyén meg egy bazi nagy dzsámi állna. Nem jobb így?
Nemeskürty István: Fel vagyok háborodva, és tiltakozom, amiért ilyen szélsõséges vélemény egyáltalán elhangozhat ma Magyarországon! Mohácsot a mai napig megsiratom, ha csak eszembe jut, márpedig szinte minden nap eszembe jut. Mi ketten tovább nem maradhatunk egy helyiségben, a viszontlátásra! (balra el)
2. Trianon, 1920.
Konrád György: Trianon. Hát igen. A mi családunk is megsínylette annak idején, mint ahogy sok másik az országban. Én mindig is azt mondtam, hogy a történelem igazságtalanságai valamennyiünket így vagy úgy, de sújtották. Mégis azt mondom, elõre kell nézni, és biztos vagyok benne, hogy ha csak nem kerekednek felül idehaza a horthysta-szálasista nézetek. Az Unión belül máshogy fogunk errõl vélekedni mi is, és a környezõ népek is. Arról nem is beszélve, hogy ez a folyamatos trianonozás csak rontja a viszonyt szomszédainkkal.
Pákozdi Csaba: Bocsánat, hogy magamhoz ragadom a szót Elnök úr elõtt, de visz az indulat. Visz az indulat, mert még a mai napig csak nagyon kevesen látjuk be, hogy Trianon volt az egyik legjobb dolog, ami velünk a múlt században történt. A Pozitív Magyarország! párt a mai napig hálás a nagyhatalmaknak az operációért, ami szükséges volt, még ha akkor nagyon fájdalmas is. Hogy miért volt szükséges? Hát gyerekek, nézzetek körül! Párizsban kik laknak most? Hát tele van arabokkal és négerekkel. Kik végzik az aljamunkát a németeknél? Hát a törökök. Londonban lépni sem lehet a négerektõl és a pakisztániaktól, és még sorolhatnám a példákat. Nekünk nem kellenek vendégmunkások, mert csak hazahívjuk a mieinket Erdélybõl és a Felvidékrõl. Ha nincs Trianon, most mecset állna a Mátyás templom helyén. Hát értitek már? A franciák azt hitték, hogy minket szívatnak meg, közben megtették velünk a lehetõ legjobbat, megmentették a magyarságot a bevándorlóktól! Pár év múlva a nyugati civilizáció belefullad a vendégmunkásaiba, és csak egy szikla áll majd büszkén: Magyarország!
Mádl Ferenc: Nem találok szavakat... Micsoda cinizmus és gonoszság csöpögött az elõttem szóló minden egyes szavából... Nem ülhetek itt tovább ezek után, a többiek elnézését kérem. (balra el)
Tahi-Tóth László: Hát õõõ... látom, hogy fel kell dobni a hangulatot. Azt ismerik, amikor az orvos nemi betegség tesztet végez a házaspáron? "Van egy jó, és egy rossz hírem" - mondja a férjnek. "Mi a rossz?" - kérdezi a férj. "A feleségének trippere van." "És mi a jó?" - kérdezi megint a férj. "Nem magától kapta" - mondja az orvos. (mindhárman nevetnek)
3. A Holokauszt, 1944
Pákozdi Csaba: Na igen, megint egy túlbeszélt dolog. Az a helyzet, hogy mi, magyarok mindent túlbonyolítunk. Pedig nem olyan nagy ügy ez, ezek a zsidók nagyrészt mind úgyis kivándoroltak volna Izraelbe, meg ilyenek. Azt is tudjuk, ugye, hogy hát azért messze nem annyian voltak ám, mint azt most mondják. Ez ilyen bûvészkedés a számokkal. Háború volt, sokan meghaltak, hát ez van. Nekem nincs bajom a zsidókkal, sõt, még jól is jártunk velük, ha azt vesszük, hogy ordítozhatna egy müezzin is esténként a Dohány utcában, nem?
Konrád György: Ez... ez döbbenetes! Mintha valamelyik barnaingest hallanám... Felfoghatatlan, hogy pont egy ilyen tragikus dátum után üt meg valaki ilyen hangot... (balra el)
Tahi-Tóth László: Húha, már csak ketten maradtunk. De nem baj, pont van egy zsidó viccem is! Kohn elpanaszolja a rabbinak, hogy rajtakapta a feleségét a könyvelõjével a pamlagon, és most tanácstalan, nem tudja, mit tegyen. - Dobd ki a feleségedet! - Nem tehetem, rabbi, mert nagyon szeretem. - Dobd ki a könyvelõt! - Nem tehetem, mert ismeri minden üzleti titkomat. - Egyszerû - mondja erre a bölcs rabbi -, dobd ki a pamlagot! (nevetnek mindketten)
4. Bern, 1954
Pákozdi Csaba: Na persze! Még csak az kellett volna, hogy megnyerjük ezt a világbajnokságot! Én biztos vagyok benne, hogy ez a gyõzelem úgy megszilárdította volna a kommunizmust Magyarországon, hogy akkor nincs ´56. És ha nincs ´56, akkor meg most járhatnánk használt Moszkvicsokkal valamennyien, hát kinek lenne az jó? Tegyük végre a helyükre a dolgokat: kis ország vagyunk, hát egy vicc lett volna, ha mi ott, akkor nyerünk, most õszintén! Arról nem is beszélve, hogy a futballunk az most ugyanolyan szar lenne, csak még sokkal cikibb lenne mindez világbajnokként. És ugye, mindennek a pozitív oldalát kell nézni: milyen mázli, hogy a németektõl kaptunk ki, és nem a törököktõl!
Tahi-Tóth László: Ne haragudj, de azért ez már nekem is sok. Jókat nevettünk együtt, de azért Puskást, Hidegkutit, Bozsikot és a többieket igenis tisztelni kell, nekem is a hõseim voltak gyermekkoromban. Tiszteletem jeléül most felállok és kimegyek. (balra el)
5. Budapest, 1956. november 4.
Pákozdi Csaba: Na, végre senki nem fog közbepofázni. Így zavartalanul elmondhatom, hogy természetesen ez sem volt azért akkora tragédia. Megvolt a maga szerepe ´56-nak, de az a helyzet, hogy túl nagy váltás lett volna Rákosi után átállni a piacgazdaságra, kellett még az a harminc év a nemzetgazdaságnak. Így legalább relatíve szar ország volt a miénk, és a Németországból hazatérõ török meg bosnyák vendégmunkásoknak semmi kedvük nem volt itt megállni útközben, netán letelepedni. Na látják, az lett volna az igazi sorstragédia! Búcsúzóul megköszönöm a figyelmet, és pártunk jelszavával köszönök el: Derûsen! Gondtalanul! Magyarul!
