Zero 7: When It Falls
Ezt a lemezt elsősorban azoknak a harmincon felüli már-nem-olyan-fiataloknak ajánljuk, akik nagyon sokat dolgoznak egy szemét multicégnél. Ajánlható még olyan pasiknak, akik Morcheeba-rajongó csajt próbálnak befuzni (van ilyenből Budapesten elég sok). Másnak én nem javasolnám, még autóvezetéshez sem, mert a Zero 7 hallgatása a kocsiban előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül az "Elaludt a volánnál" kezdetu bulvárhírhez vezet.
Ez egy kurva unalmas lemez. Amikor 2001-ben megjelent a Henry Binns és Sam Hardeker alkotta londoni duó bemutatkozó albuma, a Simple Things, és eladtak belőle egy rakást, sokan már az Air brit megfelelőjét látták bennük. Nos, ez odáig rendben van, hogy a Zero 7 valóban emlékeztet a francia páros első lemezére, a Moon Safarira, de az Air kísérletező kedve és fejlődni akarása teljes mértékben hiányzik brit követőikből. Már a Simple Things is inkább a Moon Safari utánérzése volt, és az új lemez alapján megállapítható, hogy semmilyen ambíció nincs ebben a két fiatalemberben, nem sikerült előrelépniük. Illetve bocsánat, elfeledkeztünk az énekesnőkről. Róluk azt kell tudni, hogy nekik köszönhetően jelenthetjük ki: a Zero 7 a Morcheebát is nyúlja (amit inkább nem is kommentálunk). A számok felében van énekesnő, én azt hittem, mindegyikben ugyanaz, de kiderült, hogy legalább három csajjal dolgoznak. Mindegyik ugyanúgy affektál, ugyanolyan álomszeru hangon dalolgat a megszokott, finom dzsesszes alapokra, de ha választani kell, akkor Sia Furler a legidegesítőbb a Somersaultban. Az ember azt hinné, hogy ez az egész downtempo dolog már a kutyát nem érdekelné 2004-ben, de ez nem igaz, a When It Falls Nagy-Britanniában Top 5 siker lett, és gyaníthatóan a kontinensen is vinni fogják mint a cukrot.
Az az igazság, hogy még csak hibáztatni sem lehet érte senkit (ha csak a multicégeket nem), mert tulajdonképpen egy ízléses, kifinomult, kellemes lemezzel van dolgunk, és ha valaki háttérzenét akar, hát annak ez tényleg tökéletes. De utána annyira marad meg az emberben, mint egy beöntés. Más kérdés, hogy annál viszont sokkal kellemesebb.
4,7 - Inkei
[The Cribs | The Divine Comedy | Erlend Oye | Goldie Lookin´ Chain | The Vines | Zero 7]
Nemcsak a bulvárújságírók kedvenc témája a zenekarokon belüli családi és szerelmi viszonyok elemzése, mi is bírjuk az ilyet. A három fivér felállású zenekarok többnyire csak károsították az étert bizonyítva a burkolt homoerotika üzleti értékét, gondoljunk csak a Bee Geesre vagy a pedofil-kedvenc Hansonra. A Cribset alkotó három kisvárosi fivér baromira unhatja már egymást, mivel alsó tagozat óta játszanak együtt. Annyiban viszont szerencsések, hogy nincsenek muzikális ellentétek, mind ugyanazt hallgatták gyerekkorukban. Eleinte számítógépes játékok fotémáit dolgozták fel, majd ahogy nottek, a tribute band korszakon is átestek (Queen és Bee Gees - utóbbi nem lehet véletlen). Végül az ezredfordulóra találták meg mostani hangjukat, amire aztán Bobby Conn chicagói indie-legenda is felfigyelt. Eleinte producerként egyengette a testvérek útját, lemezszerzodéshez segítette oket, cserébe vigyáztak a macskáira, amíg o turnézott (ez komoly).
Ha az ember a Divine Comedyrol ír, nem hagyhatja ki, hogy egy püspök fia csinált popzenei karriert. Ugyanis az észak-írországi Clogher püspökének csemetéje, Neil Hannon tulajdonképpen maga a Divine Comedy, amely már lassan másfél évtizede van jelen a brit popzenében. Legtöbbet talán a Pulpnak köszönhet, hiszen a kilencvenes évek közepének britpop fellángolása hozta meg a sikert Neil számára is, aki a Pulp-féle ironikus retrogiccs vonalon haladva vált generációja egyik legjelentosebb dalszerzo-énekesévé. Gazdagon hangszerelt, elegáns popzenét játszott a Divine Comedy, a Casanova album turnéján például egy 30 fos zenekar kísérte. Aztán 3 éve összeállt Nigel Godrich producerrel, aki a Radioheaddel ugyan világhíruvé vált, de azóta sem sikerült nagyot dobnia. Nem volt ez máshogy a Divine Comedy esetében sem, a Regeneration közepes Radiohead-kópia lett, és utána Neil három évre el is hallgatott.
Sok nehéz feladattal szembesülhet az ember az életben, és én mindenképpen ezek közé sorolom egy downtempo lemez elkészítését. Az ember fiára folyamatosan ott leselkedik ilyenkor annak a veszélye, hogy muve vagy valami ócska magyar jégkrém-reklám háttérzenéjeként, esetleg valami álminimál bár hivatalos soundtrackjén végzi. Egy pillanatnyi oda nem figyelés, és máris mi vagyunk az új Zero 7.
Mivel Nagy-Britannia ötszáz évvel fejlettebb Magyarországnál, nyilván minden falura jut egy Belga. A Bristol és Cardiff között félúton lévő walesi Newportban például Aranynak Tunő Láncnak hívják őket, ami tényleg teljesen jó név egy mu hiphopban utazó együttes számára. A GLC, szemben a biztosan a szomszéd kisvárosokban is létező együttesekkel annyira jó, hogy sikerült betörniük a nagybrit zenepiacra, rajongójuk mindenki a Streetstől a Super Furry Animalsig. A The Manifesto még 2003-ban jelent meg, és az első olyan GLC-lemez volt, amit szukebb hazájukon kívül is meg lehetett vásárolni.
Nincs semmi bajom a Vinesszal, legalábbis eddig nem volt. A gimikedvenceket és az igazi faszazenekarokat elegyítő szuk halmazban őket favorizáltam, inkább mint a Sum 41-t. Nagyra értékelem, ha zenészekben van annyi őszinte báj, hogy spontán összeverekedjenek a színpadon, ez lélektani szempontból győz meg a rock and roll iránti elhivatottságról. A bemutatkozó album grunge-slágereiből kiindulva, ha Craig Nichols írna 10db Get Free-t és még két andalítót, elkészülhetne az évszázad Nevermindja, amivel végleg megalapozhatná az özvegyi nyugdíjat. Ezek után azzal ijesztgetett a sajtóban, hogy az új lemez nagyon pszichedelikus lesz, ami az esetek 90%-ban az unalmas szinonimája. Már az első lemez balladái alatt is el lehetett tévedni a ködben, befogadásukhoz egy kódolt hallgatói alapállapot szükségeltetett, de sokadikra meg lehetett szeretni.
