Vive La Fete: Nuit Blanche
A leginkább electroclashnek nevezett elektropop reneszánsz New York-London-Berlin tengelyén kívül is létezik ám élet, eklatáns példa erre ez a kéttagú belga zenekar. A zenéért felelõs Danny Mommens és az énekesnõ Els Pynoo nem tegnap kezdték - ez a legfrissebb lemez már a negyedik a sorban, de a nemzetközi elismerésre mostanáig várniuk kellett. Ez a tény már önmagában is mutatja, hogy nem egyszerû köpönyegforgatókról van szó, akik csak felkapaszkodtak a jól futó szekérre, hanem már évekkel a trend betörése elõtt is ezt a zenét játszották (ez ki a szart érdekel? - a szerk.).
Annak ellenére, hogy flamandok, a szõke Els franciául énekel, és ezzel is erõsíti a felállás okán amúgy is meglévõ Stereo Total párhuzamot: õk is hasonlóan keverik a germán gépiességet a francia dallamossággal, és közös a két zenekarban még a nyilvánvaló tisztelet is a belga új hullám klasszikus zenekara, a Honeymoon Killers iránt. Persze tudhatjuk, hogy a jó zene önmagában még nem elég a nemzetközi sikerhez, ahhoz sok minden más is kell, elsõsorban egy jó adag szerencse. Fortuna istenasszony szerepét a legendás angol DJ, John Peel töltötte be (már megint ez a csávó??? - a szerk.), amikor annyira megtetszett neki a Noir Désir címû szám, hogy az általa 2003-ban hallott legjobb öt szám közé gyorsan be is sorolta. Ezután egyre több helyen lehetett olvasni a Vive La Fete-rõl Európa szerte, és keresettek lettek a duó koncertjei is.
Aki esetleg azt hinné, hogy az ártalmatlan, táncolható elektropopban ki is merül az együttes tudománya, az nagyot téved. A slágeresebb vonal (Touche-pas vagy a címadó Nuit Blanche) mellett ugyanis számos disszonánsabb pillanat is akad, Danny láthatóan nem akarja elárulni a punk gyökereket sem. Így aztán gyakran ragad gitárt is, és több számnak van kimondottan baljós atmoszférája, nyilván túl sok Joy Divisiont hallgatott egy idõben. Els még erre is rá tud tenni egy lapáttal, legjobb bizonyíték erre a már említett Noir Désirben nyújtott produkciója - vérfagyasztó sikolyaitól még e sorok sokat tapasztalt írója is megrettent egy kicsit.
Tehát a jó lemezek számos ismérve együtt van itt: a karakteres hangzás ellenére egyáltalán nem egysíkú az album, ráadásul legalább háromnegyede alkalmas arra, hogy megtöltse a táncparkettet, adott esetben pedig ki is ûzheted vele a szobából a hisztis nõvéredet.
8,2 - Inkei
[Bëlga | The Loves | New Black | TV On The Radio | Vive La Fete]
Essünk túl a nehezén: a második Bëlga lemez nem jó. Nem is rossz, de most figyelmeztetünk mindenkit, hogy bojkottáljon minden olyan sajtóterméket, amelyik majd azt írja a Jön a Gólem!-rõl, hogy megközelíti az elsõ Bëlga-album hibátlan zsenialitását. A bemutatkozó lemez, a Majd megszokod szövegeit már akkor fejbõl tudta mindenki, amikor még meg sem jelent. Aki nem volt ott valamelyik legelsõ Bëlga koncerten az nem ember, aki meg igen, az mind látta, hogy a Bëlga a legjobb dolog a nyolcvanas évek legvégén indult Kispál és a Tankcsapda óta a magyar könnyûzenében. A kéz alatt azért minden érdeklõdõhöz eljutó demó még annál az elsõ lemeznél is jobban sikerült, elsõsorban azért, mert a zene nyersebb volt, szövegileg meg nem kellett megalkudni a BKV-val és a McDonald´s-szal.
Brit viszonyok szerint Walesbõl kitörni annyira bonyolult, mint itthon Nyírbátorból - volt, akinek sikerült, de inkább nem szokott. Ha a Loves tagjai nem Cardiffba születnek, hanem mondjuk New York-ba, tutira túl lennének az elsõ NME címlapfotón. Folyton lesajnált walesiként kitüntetve érezhették magukat, amikor a BBC rádiós legendája John Peel 2001-tõl félévente elhívta õket a mûsorába zenélni, mindezt két kislemez hatására tette, meg persze a jó névválasztás miatt, ami általában félsiker az öregnél.
A billentyûs lányokban rejlõ lehetõséget sok amerikai zenekar próbálta kiaknázni a B-52´s óta a Rentalson át a Dandy Warholsig, és legtöbbjüknek valóban sikerült is ezzel valami pluszt nyújtani, tódultak is a koncertjeikre a college-okból a kiéhezett fiúk rendesen. Még jobb a helyzet, ha az egyik énekes is lány, sokan éreznek leküzdhetetlen szimpátiát az énekesnõs indie zenekarok iránt. A chicagói New Black két fiú-két lány felállása tehát jelentõs fórral indul, és a new wave-ben, punkban, továbbá no wave-ben gyökerezõ zenéjük nagyobbrészt be is teljesíti a hadrendjük hordozta ígéreteket.
Mi itt a Matulánál mindenkirol csupa jót írunk, aki életében feldolgozott legalább egy Pixies számot. A TV On The Radio tavalyi Young Liars EP-jét a Mr. Grieves doo-wop átirata zárta, bár inkább a bemutatkozó kiadvány másik négy száma volt az, amitol elájultak a kritikusok. A TVOTR olyan kivételes zenekar, amelyik mind a CBGB's-ben, mind a Zeneakadémián megállná a helyét. Évek óta az elso karakteres megszólalás artrock téren, bebizonyítja, hogy lehet feszesen belassult rockzenét csinálni minimális gitár- és dobhasználattal.
