1995-2006, 11. évf. #010 

zine
Zenebuzik 9.

Matula Magazin - Electrelane: The Power Out; Lambchop: Aw C'mon + Lambchop: No, You C'mon; Madrugada: Grit; Sena: First One; The Von Bondies: Pawn Shoppe Heart;

[Electrelane | Lambchop | Madrugada | Sena | The Von Bondies]

Electrelane: The Power Out

Az Electrelane egy négytagú zenekar a dél-angliai Brightonból, mûvészeti fõiskolás lányok alkotják. Elõszeretettel használnak özönvíz elõtti billentyûsöket, szeretik a régi filmzenéket, tehát nem kerülhetjük ki a Stereolab hasonlatot. Illetve dehogyisnem. Az Electrelane elsõ lemezének az volt a legfontosabb jellemzõje, hogy nem volt ének. Az instrumentális album nagyobbik felét idegesítõ, disszonáns zajok tették ki, és félõ volt, hogy az amúgy szimpatikus csajok megragadnak a posztrocknál. Ehhez képest 2002-ben kijöttek egy kislemezzel (I Want To Be President), ami leginkább a Ladytron retro-elektropopját idézte, és ráadásul énekeltek is rajta. Ezek után nem lehetett nem adni még egy esélyt nekik, lássuk, mire mentek vele!

Nos, az ének maradt, ami jó dolog, viszont azt sem szabad elhallgatni, hogy Verity Susman bizony nem tartozik a legjobb énekesek közé, tehát valahol respektálni kell a korábbi döntésüket is. Visszavettek viszont a billentyûsökbõl, és összességében egy feszesebb, markánsabb gitárhangzás lett jellemzõ a zenekarra, az egybefolyó kísérletezések helyett láthatóan megkedvelték a hagyományos dalformátumot. Ezek a változások annyira nem meglepõek, ha tudjuk, hogy a lemez producere egy bizonyos Steve Albini, aki dolgozott már a Pixiestõl kezdve a Nirvanaig mindenkivel, és szereti a gitárokat. A lányok mûvészi hajlamait azonban sajnos õ sem tudta lelohasztani, így aztán hallhatjuk egy spanyol költõ megzenésített szonettjét (Oh Sombra!), egy mantraként ismételgetett Nietzsche-idézetet (This Deed), és van még egy franciául énekelt - amúgy remek - szám is (Gone Under Sea). A leggázosabbnak a The Valleys alapötlete tûnik: egy igazi kórusmûvet hallhatunk a Chicago a Cappella közremûködésével, és mégis ez a lemez egyik legjobb száma.

Az album második felére aztán szép lassan elfogy az ének, két számban is megjelennek a már emlegetett elektropop stílusjegyek (Love Builds Up, Going Out Again), de a zongorás zárószám végül lehûti a felforrósodó kedélyeket. Ha még egy kicsit hátrébb szorítják a mûvészegójukat, nemcsak izgalmas, de kifogástalan zenét is csinálhatnának, és akkor tényleg a jelentõs brit zenekarok közé kerülnek.

6,9 - Inkei

Lambchop: Aw C'mon + Lambchop: No, You C'mon

Ha létezik nehéz dolog, akkor szép zenét csinálni mindenképpen az. Még nehezebb, mint szimplán csak jó zenét csinálni, hiszen itt borzasztóan nehéz elkerülni az érzelgõsség csapdáját, és bizony a szépnek szánt zenék többsége rendre elviselhetetlenül nyálas. A ritka kivételek közé tartozik a harmincon felüli zenekritikusok nagy kedvence, a nashville-i Lambchop. A vezetõ, Kurt Wagner lassan az ezertagú Polyphonic Spree babérjaira tör, annyi zenészt vesz már be kollektívájába, így nem csoda, hogy turnékon csak az együttes fele utazik vele.

Wagner bandája már egy évtizede jelen van az amerikai független zenében, és túlzás nélkül állítható, hogy munkásságát végig siker kísérte. Kezdetben az alternatív country címkét ragasztották rájuk, de aztán egyre bõvült a repertoárjuk: kamarapop, soul, dzsessz és még sok más elembõl kotyvasztották össze zenéjüket, melyben a legfontosabb összetartó erõt Wagner összetéveszthetetlen énekhangja jelenti. A 2000-es Nixon album és az onnét kimásolt Up With People kislemez meghozta a zenekar számára a megérdemelt európai népszerûséget, azóta Wagner szerepelt a Morcheeba lemezén is, és a Lambchopra korábban jellemzõ kiszámíthatatlanságot fokozatosan levetkõzve egyre nyugisabb, szebb zenét játszanak. Most pedig egy napon jelentettek meg két önálló albumot is, amire lehet mondani, hogy a kevesebb több lett volna, de ha azt vesszük, hogy a két lemez egyikén sincs egy rossz szám sem, akkor minek?

A két lemez között nincs nagy különbség, talán az Aw C'mon az egyenletesebb és a kellemesebb hallgatnivaló, a kedves olvasó nyugodtan lejátszhatja édesanyjának, örülni fog neki. Három instrumentális szám, aztán gyönyörû, nagyívû vonósbetétek a Nashville String Machine jóvoltából, zongora, akusztikus gitár, és persze Wagner mormogása - mindez perfekt popzenét eredményez. A lemez csúcspontja talán a Steve McQueenrõl írott szám (megihlette õ már a Prefab Sproutot is), de lehet, hogy holnap mást mondanék, van honnét választani.

A No, You C'mon egy fokkal kiszámíthatatlanabb, ami leginkább annak köszönhetõ, hogy kissé rendszeridegen módon torzított gitárok szólalnak meg két számban is (Nothing Adventurous Please, The Gusher), és több a kimondottan country vagy dzsessz elem, mint a másik lemezen. Bármelyik lemezt teszed be valami szolidabb társas összejövetelen a kettõ közül, valaki biztosan meg fogja kérdezni, hogy mi ez a zene, és nem is kell ehhez harmincasnak lenni, mert vannak dolgok, amik szimplán jók. Na, ilyen a Lambchop.

8,4 - 8,5 - Inkei

Madrugada: Grit

Ez kérem négy norvég pasi egy Isten háta mögötti faluból, ahol többhónapos a félhomály, és az iváson és a dugáson kívül nincs szórakozási lehetõség. Nyilván ezért nevezték el magukat a spanyol hajnalról. A zenészek idõvel felköltöztek a nagyvárosba, koncerteken nyûgözték le a közönséget és díjakat kaptak. Ez a lemez más számsorrenddel és randább borítóval 2002-ben látta meg a napvilágot. Azért foglalkozunk vele, mert a hetekben kiérdemelte a világméretû megjelenést. A honfitárs exporttermékekhez mint a Kings Of Convenience és a Röyksopp nemigen hasonlítható. Az egyetlen közös ismérv talán a zord norvég tél elõli menekülés egy meghitt álomvilágba.

Mielõtt igazán elkezdeném, leszögezem: a Madrugadának nincs sok köze az elmúlt évek trendjeihez. Detroithoz viszonyítva túl emberi és nem fiatalos, New Yorkhoz képest pedig nem elég sokszínû, nem hoznak sok újat, mégis nagyon jó. Na nem mondom, hogy semmi köze a garázsrockhoz, van benne az is, de nagyrészt a 90-es évek jellegzetes zenéit idézi, talán elsõ hallásra sokan lealterrockoznák a zenekart. Abban a korban minden második együttes az énekes depressziója köré építette megszólalását. A Madrugadának ezt a dEUS-os beteg-szomorkodós hangulatot sikerül átültetni a mába. A méltóságteljes rockzene kifejezés a leghelyesebb, sötét (magyarul: dark) tónusok kellemes melódiák formájában. Nick Cave-hez szeretik õket hasonlítani, tehát még a válogatós pesti sznobok igényét is kielégítheti a lemez, persze csak ha MLT oldalas cikkben égig magasztalja õket a Narancsban. Ezt ösztönzendõ elárulom, hogy közös a producerük PJ Harvey-val.

Az énekes Sivert Hoyem dohányérlelt férfias hangjából (valahol Tom Waits és Michael Hutchence között) sugárzik a rendszeres kábítószerhasználat. A Grit dühös rockdalok és alterballadák gyûjteménye. A monoton pengetõs nyitószám átlagosan indul, majd a felétõl lehengerel, amint izomból rálépnek a gitárpedálra, bekapcsolják a torzítókat, feltekerik a volumét, onnantól Motörhead. A 7 seconds lehetne akár Iggy Pop is, a Majesty fenséges himnusz síró gitárokkal, sajnálkoznak az elment nõ miatt. Az egész albumot átjárja a messzi északi atmoszféra, sivárság és kietlenség, állandósult fáradtság. Ami végig ébren tart, az a gitárok intenzitásának és a dalok tempójának változatossága, a közepesebb számok sem untatnak, legfeljebb nem kötik le a figyelmet.

8.1 - Lévai

Sena: First One

Jelenleg két fekete énekesnõ próbál befutni Magyarországon, az egyik Kandech Evelyne, aki remélhetõleg lenyomja Oláh Ibolyát és a Tom Jones-imitátort a Megasztárban, a másik meg Sena, akivel leginkább keddenként lehet a Kultiplexben találkozni, ahol a Gimmeshot Crew tagjaként szokott énekelni. Akárcsak a szombati melltartómentes produkciójával mindenkit lehengerlõ Evelyne, Sena is nagyon tehetséges. Kiválóan énekel, elfogadható szövegeket ír, és úgy egyébként is egy szimpatikus jelenség. Sajnos egy lemez elkészítéséhez ez nem elég, kellenek például mindenféle közremûködõk.

A First One-on közre is mûködik nagyjából mindenki, aki a jobb híján urbánus tánczenének nevezett dologban labdába szokott rúgni Magyarországon, és atyaisten mekkora a gáz. A lemez tizenöt számából összesen kettõt lehet nyugodt szívvel ajánlani, ezek a két "igazi" együttessel készített számok, a Platonov a Skeggel és a Listen a Kamuval. A többi mind annyira csúnya és annyira lejárt klisékbõl van összerakva, hogy az ember csak az öklét tudja rázni azok felé, akik annyira biztosak voltak abban, hogy a napi hat joint elszívása elég lesz a nagy zenei dobáshoz.

Az elszomorító zenei alapok mellett szerencsére vannak röhejes magyar rapbetétek is, oldandó a lemez hallgatása közben érzett elkeseredettséget. Az a három sor, hogy Kegyetlen az utca / Nem jutsz el sehova / Ráadásul rádront egy jehova, biztosan nosztalgikus jóérzéssel fog eltölteni mindenkit, aki hallotta a kilencvenes évek elejérõl a Mega Sound System nevû pécsi produkció Üssük le a DJ-t! számát. A magyar hiphop nagyjából ott tart, mint a magyar rockzene tartott 1961-ben, még a ruhák is bénák, zeneileg pedig még az amerikai példaképek lemásolásáig sem jutattunk el. Nem baj, csak kár vele egy tehetséges csaj lemezét tönkrevágni.

3,6 - Bede

The Von Bondies: Pawn Shoppe Heart

Hogyan legyünk sztárok? Például veressük magunkat péppé volt jótevõnkkel és producerünkkel, akit idõközben ünnepelt rocksztárrá avanzsált a média. Jack White megtette ez a szívességet Jason Stollsteimernek, a Von Bondies énekesének ugyanis régóta levegõben lógott ez a verés. Fõleg azóta, hogy Stollsteimer nyilvánosan is kritizálta elsõ lemezük produkciós színvonalát. Hogy kinek volt igaza? Erkölcsileg valószínûleg Jack White-nak, kereskedelmileg viszont Jason járt jól, ilyen publicitást nem kapott volna bunyó nélkül.

Az egyszeri bulvárhíren túl a Von Bondiesnak állandó különlegessége is van: az öntörvényû énekes-gitáros mellett két csini csaj gitározik (az egyik megvolt White-nak) és egy ferdeszemû srác dobol. Egy ilyen felállás már félsiker. Erre hogy nem jöttek rá eddig Pesten? Sok naplopó harmadik világbeli ösztöndíjas közül csak tud valaki hangszeren játszani! Idén eljutottam oda, hogy szégyellem leírni a garázsrock kifejezést és várom a napot, amikor véglegesen visszamegy a stílus oda, ahonnan jött - az undergroundba. 2004-ben nem elég, ha a banda neve 'The'-vel kezdõdik. A garázsrock-túltermelés oda vezetett, hogy már nem minden a hangzás, már az is számít, hogy képes-e az együttes negyven percen át lekötni a figyelmet, hogy tudnak-e slágereket írni. A Von Bondies tud, így könnyen kerülik el a bonyolult második-lemez-szindrómát.

Minden garázsrock lemeznél ugyan azokat a nagy elõdöket lehet felsorolni, most csak a Stoogest és a Mudhoneyt említsük punkrock oldalról, tõlük sokat lopnak Bondiék. A Pawn Shoppe Heart azonban ennek ellenére színes és fogyasztható. Stollsteimer hangját nem ismerném meg álomból felkeltve, de benne van a skizofrén állat, ami Jerry Harrison (Talking Heads) producer jóvoltából a negyedik számtól kiegészül a csajok vokáljaival. Ezekért a punkharmónikus pillanatokért érdemes élni. Az album kétharmada zsigerbõl jövõ adrenalinfûtött partyszámok sora, élen a rádióbarát C'mon C'mon-nal. Persze egy-egy töltelékszám itt is felbukkan, de hol nincs? Ezek többnyire épp a White Stripes-ra emlékeztetõ pszichogarázs-soul-blues témák, ebben nem érik fel White-ékat, minden másban igen. Biztos van olyan, akinek épp ez a Doors utánérzés jön be. Mindegy! Akármilyen füllel is hallgassuk, ez már Detroit NB1!

7.9 - Lévai

[Electrelane | Lambchop | Madrugada | Sena | The Von Bondies]










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum