Stereolab: Margerine Eclipse
A kilencvenes évek egyik legegyénibb és legjelentõsebb zenekara nem adja fel az új évtizedben sem, és jól teszi. Pedig az utóbbi idõben elég sok jel utalt arra, hogy Tim Gane és Laetitia Sadier talán jobban teszik, ha inkább a gyermekneveléssel foglalkoznak: az 1997-es Dots and Loops lemez után megjelent albumaik már korántsem kaptak olyan egységesen jó kritikákat, mint a korábbiak. Az addig lemezrõl-lemezre megújuló zenekar egyre inkább kezdett az önismétlés csapdájába esni, és a pár évvel korábban még teljesen besorolhatatlan "retro-futurista" hangzásuk már egyáltalán nem számított egyedinek. Talán túlságosan is szoros partnerséget alakítottak ki John McEntire és Jim O´Rourke posztrock-fenoménokkal, ami a Stereolab további eltávolodásához vezetett a hagyományos daloktól, és a legutóbbi album, a Sound-Dust szinte mindegyik száma már legalább három másikat foglalt magába. A legszomorúbb indok az együttes feloszlatására a régi tag és barát, a védjegyszerû háttérvokáljairól nevezetes Mary Hansen tragikus halála lett volna, de õk másként gondolták.
Tavaly õsszel már megjelent egy EP, hogy ne múlhasson el az év Stereolab kiadvány nélkül, majd most itt a lemez is. Az hamar észrevehetõ, hogy ezúttal nem vették igénybe McEntire és O´Rourke urak szolgálatait, ehelyett inkább Tim arra törekedett, hogy egy olyan lemez szülessen, amelyik egyszerre idézi a régebbi Stereolabet (gitárokkal, rövidebb és egyszerûbb számokkal), és a kísérletezõbb, szerteágazóbb újat. Ezt a szintézist eddig korábban egy ´Lab lemeznek sikerült megvalósítania, a leginkább elismert Emperor Tomato Ketchupnak. Összehasonlítani a kettõt nincs értelme, hiszen azt szinte egy másik zenekar csinálta. A Margerine Eclipse ugyanaz a meghatározhatatlan keverék, mint a Stereolab kései lemezei: egyszerre kellemes és szép, illetve kísérletezõ és ambíciózus. Laetitia hangja sem változott, és most már a vokálokat is õ jegyzi.
Az biztos, hogy több, mint tízéves fennállása után egy zenekartól hiába várnánk gyökeres változást, viszont jó számokat igen. A Stereolab stabil tábora ezekbõl most többet kap, mint az utóbbi idõben bármikor, úgyhogy a kötelezõt mindenképpen hozzák. Aki meg nem tartozik ebbe a táborba, hallgassa meg a Margerine Rock címû számot: nincs három perc, és önmagában igazolja, hogy érdemes volt folytatni.
7,3 - Inkei
[index: Air | Britney Spears | The Dirtbombs | Franz Ferdinand | Simple Kid | Stereolab]
A közmegegyezés szerint az Air elsõ, 1998-as lemezét, a Moon Safarit kell nagyon szeretni, a 2001-es 10 000 Hz Legendet maximum elfogadni szabad. Pedig a második lemezen sokkal kevesebb volt a modorosság, és bár nem volt rajta akkora sláger, mint a Sexy Boy meg a Kelly Watch the Stars, a jól megválasztott közremûködõknek és a sokféle stílusnak köszönhetõen ez volt az izgalmasabb Air lemez. És továbbra is az marad, mivel a francia duó Talkie Walkie-ja egyáltalán nem rengeti az eget.
Ez Britney úgynevezett coming of age lemeze, magyarul a nõvé éréséé, amelybe már beleférnek a közösködések nagy benga fekete rapperekkel meg a csókos nagymamával, Madonnával. A zenetévékbõl ismert duett az album elsõ száma, mi pedig csak ámulhatunk, hogy mekkora marketingfogás a fogalmatlan tizennégy éves lányok idolját egy számba pakolni a fogalmatlan huszonnégy évesekével.
Az elmúlt három év túltermelése miatt talán egy életre elegetek lett a garázsrockból. Ha így van, hülyék vagytok, ennél jobb lemez nem létezik a mûfajban. A Dirtbombs a bizonyíték arra, hogy a punkhoz hasonlóan a garázsrock is kimeríthetetlen, és ezt egy fekának köszönhetjük.
Semmi sem lenne egyszerûbb, mint felvenni az elengedhetetlen jófej-álarcot, és jól a földbe döngölni "a popzene aktuális megmentõit", meg a szégyentelen médiafelhajtásért felelõs brit popsajtót, szépen végigmenni a Franz Ferdinand által másolt zenekarok hosszú névsorán, és végül elnézõen legyinteni annak hallatán, hogy már megint micsoda szart akarnak lenyomni az ember torkán. Mindezzel csak arra akarok utalni, hogy akit a hype befolyásol, az szimplán hülye.
Írország kitermelte a maga Beckjét, úgy hívják Ciaran McFeely, bamba csávó kamionsofõr jelmezben, egy Fatboy Dylan. Képzeljük el az ifjú Neil Youngot olcsó baseballsapkában, amint leszáll a BMX-rõl, nyakába veszi a gitárt és a szájharmonikát, majd lábbal beindítja a laptopot.
