1995-2006, 11. évf. #008 

zine
Zenebuzik 7.

Matula Magazin - Air: Talkie Walkie; Britney Spears: In The Zone; The Dirtbombs: Dangerous Magical Noise; Franz Ferdinand: Franz Ferdinand; Simple Kid: Simple Kid 1; Stereolab: Margerine Eclipse

[index: Air | Britney Spears | The Dirtbombs | Franz Ferdinand | Simple Kid | Stereolab ]

Air: Talkie Walkie

A közmegegyezés szerint az Air elsõ, 1998-as lemezét, a Moon Safarit kell nagyon szeretni, a 2001-es 10 000 Hz Legendet maximum elfogadni szabad. Pedig a második lemezen sokkal kevesebb volt a modorosság, és bár nem volt rajta akkora sláger, mint a Sexy Boy meg a Kelly Watch the Stars, a jól megválasztott közremûködõknek és a sokféle stílusnak köszönhetõen ez volt az izgalmasabb Air lemez. És továbbra is az marad, mivel a francia duó Talkie Walkie-ja egyáltalán nem rengeti az eget.

Nem rossz lemez, csak unalmas. Minden szám ismerõs valahonnét, leginkább korábbi Air lemezekrõl. Az Universal Traveller viszont akkora Cornelius nyúlás, hogy remélem kedvenc japán könnyûzenészem perre viszi a dolgot. Ami érdekes a Talkie Walkieban az az Air végsõ elfordulása a digitális kütyüktõl. Több számban is akusztikus gitár prüntyög, és szinte semmi nem maradt abból a kezdeti elektronikus hevületbõl, amiért az Airt indulásakor a Daft Punkkal meg a Cassius-sal együtt rakták a Nouvelle Csigazabáló Lepetit Techno rekeszbe. A búgó szintetizátorok továbbra is itt vannak, és meg kell hagyni, ezeknek a franciáknak ez a hangszer áll a legjobban. Bár honfitársaik, az M83 tavalyi lemezét meg sem közelítik, az Air jól eltalált dalai, a nyitó Venus vagy a vidáman fütyürészõ Alpha Beta Gaga nagyon is élvezhetõ számok. Nem az õ hibájuk, de az Air 1996-os bemutatkozása óta eltelt idõben a világ valahogy kevésbé fogékony lett a gyermekien búgó énekhangokra, és ezeket a Talkie Walkie-n is hiba volt megint erõltetni.

Nem rossz lemez, de a Daft Punk legutóbbi munkái és ez az album alapján úgy tûnik, a francia könnyûzenének ez a hulláma is szép lassan ellaposodott. Kár, mert ez volt talán minden idõk legjobb popgenerációja a gall kakas, Asterix és a jól öltözött, ám büdös nõk hazájában.

5,7 - Bede

Britney Spears: In The Zone

Ez Britney úgynevezett coming of age lemeze, magyarul a nõvé éréséé, amelybe már beleférnek a közösködések nagy benga fekete rapperekkel meg a csókos nagymamával, Madonnával. A zenetévékbõl ismert duett az album elsõ száma, mi pedig csak ámulhatunk, hogy mekkora marketingfogás a fogalmatlan tizennégy éves lányok idolját egy számba pakolni a fogalmatlan huszonnégy évesekével.

Az In The Zone szinte valamennyi számát más producer készítette, ennek ellenére majdnem mindegyik teljesen egyforma. Ragadjuk ki a tömegbõl kedvenc pofozóbábunkat, Mobyt, aki az Early Morning címû teljesen semmilyen dalt jegyzi. Britneyvel dolgozni nem ciki, de ilyet kiadni a kezei közül, na azért még a saját reklámspot betétdalainál is jobban szégyellheti magát.

Ha már reklámoknál tartunk, az In The Zone meghallgatása után elég egyértelmû, hogy miért is kellett a Pepsinek a lehetõ leggyorsabban leszerzõdtetnie Britney mellé Beyoncét és Pinket. Õk ketten ugyanis az utóbbi egy évben izgibbnél izgibb dolgokat tettek le az asztalra, míg szegény Britneyn csak az izzadt erõlködés érzõdik, még a Madonnás csókolózáson sem háborodott fel senki. Amikor Beyoncé és Pink be tudták bizonyítani, hogy tökéletesen MTV-kompatíbilis számokat is lehet olyan jóra csinálni, hogy a legelvakultabb sznob is hajlandó legyen rájuk táncolni, Britney produkciója különösen kínos. Nem vagyok tisztában a kiskamasz lányok közötti szubkulturális különbségekkel, de valahogy azt érzem, mostanában a britneyseknek elõre kell köszönniük a pinkeseknek.

Az In The Zone-on fent van minden MTV-s klisé a Timbaland-féle indiai vonósoktól a Neptunes-féle minimalista kattogásig, csak az eredeti ötletesség csírája nélkül. A lemez messze legjobb számát, az Outrageoust az az R. Kelly jegyzi, aki pedofil ügye óta sikert sikerre halmoz, akár Britneyvel kell dolgoznia, akár Jay-Z-vel. Extra fekete pont jár a borítóért, ezzel a kékes szarral sikerült szegény lányt egészen Bonnie Tyler-szerûvé tenni.

Cristina Xtina Aguileráról nem fogok soha írni, mert ugyan együtt csúszott le és ugyanoda Britneyvel, viszont õ még egy lóarcú kobold is.

2,2 - Bede

The Dirtbombs: Dangerous Magical Noise

Az elmúlt három év túltermelése miatt talán egy életre elegetek lett a garázsrockból. Ha így van, hülyék vagytok, ennél jobb lemez nem létezik a mûfajban. A Dirtbombs a bizonyíték arra, hogy a punkhoz hasonlóan a garázsrock is kimeríthetetlen, és ezt egy fekának köszönhetjük.

Mick Collins renoméja építését a 80-as években kezdte a The Gories gitárosaként, azóta zenekarainak és side-project-jeinek száma meghatározhatatlan. A 90-es évek közepén már a legendás detroiti szcéna keresztapjaként tisztelték, még Jack White is elõre köszönt neki. A Nagy Garázsrock Revival eljövetelével nem fedezték fel, emiatti sértõdöttségének hangot is ad az új lemezen (Stuck in Thee Garage), beszól a kicsiknek, kikéri magának a garázsrock jelzõt. Mick Collins külsõre a metál Ray Charles, belül Otis Redding és Iggy Pop összegyúrva. Énekhangját le kellene védetni a rockiparban, orgánumával császár lehetne Las Vegasban.

A Dirtbombs számainak sémája annyi, hogy vesznek egy fülbemászó Motown/R&B melódiát, amihez agresszív punkrock körítést adnak dupla ritmusszekcióval (két dob, két basszus). Ebben minden benne van, ami jó volt 1965 és 1975 között: koszos rock&roll, soul és R&B, beat és mod rock, glam szemét és ordibálható refrének. A Dangerous Magical Noise a harmadik Dirtbombs lemez és az eddigi legjobb: a tökéletes partilemez. Valahol félúton van az elsõ nyers punkja és a második (feldolgozás-) album szívet melengetõ soulrockja között. Minden egyes darabjában ott lapul valami retro, Hendrix és az MC5 szelleme, csak ellentétben az elõdökkel itt az összes szám kick-ass megasláger.

Nem érdemes dalokat kiemelni a lemezrõl, mert még a lassú számokat sem lehet ülve hallgatni. Tizenhárom 2-3 perces durva soul csajokról és piáról széttorzított gitárra, itt-ott elõkerül a hammond orgona, sõt Pixies-basszustémába is ütközhetünk. Szombat este indulás elõtt ajánlott hallgatni maximum hangerõn. A Dirtbombsot pont úgy kell szeretni, mint a Ramonest. Évtizedeken át ugyanazt fogják csinálni, mégis legszívesebben megverném azt, aki egysíkúnak titulálná õket, de a minimum, hogy nem engedném be a lakásba.

9.9 - Lévai

Franz Ferdinand: Franz Ferdinand

Semmi sem lenne egyszerûbb, mint felvenni az elengedhetetlen jófej-álarcot, és jól a földbe döngölni "a popzene aktuális megmentõit", meg a szégyentelen médiafelhajtásért felelõs brit popsajtót, szépen végigmenni a Franz Ferdinand által másolt zenekarok hosszú névsorán, és végül elnézõen legyinteni annak hallatán, hogy már megint micsoda szart akarnak lenyomni az ember torkán. Mindezzel csak arra akarok utalni, hogy akit a hype befolyásol, az szimplán hülye.

Az õsszel megjelent Darts Of Pleasure már megmutatta, hogy a Franz Ferdinand korántsem sorozható be az Új Rock Forradalom gitárhadseregébe, semmi közük a garázsrockhoz vagy az MC5-hoz. Azt a fonalat próbálják inkább felvenni, amelyet a brit gitárzenekarok valahol a kilencvenes évek második felében ejtettek el, tehát inkább a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának poszt-punkjához nyúlnak vissza inspirációért. A második kislemez, a brit lista második helyéig jutó Take Me Out már összetettebb dolog, eszünkbe juthat róla a Strokes ugyanúgy, mint a Rapture-féle diszkópunk, ugyanakkor mégis jellegzetesen brit. És jó nagyon.

Nos, a lemezen még van potenciális sláger vagy féltucat, összesen ha akad talán két olyan szám, ami nem mászik rögvest a fülünkbe, és ez manapság ritka dolog. A gitársikálás csak ritkán egysíkú, és legtöbbször elég egyszerûek és karakteresek a refrének ahhoz, hogy hamar megszeressük õket. "Music for girls to dance to" - ez a zenekar ars poeticája, így nem egy szám kimondottan táncolható indie-diszkó, leginkább a Blondie által tökélyre fejlesztett lépegetõs basszusnak köszönhetõen (Auf Achse, Come On Home). Az énekhang változatos, hol a Fall-vezér Mark E. Smith-hez hasonlóan dallamtalan és agresszív, hol meg Jarvis Cockert idézõen modoros és elegáns, szóval rendben van az egész, na.

A Franz Ferdinand természetesen semmi újat nem talált fel (ez már régóta nem is követelmény), viszont övék az évtized eddigi legjobb zenekarneve, valamint debütáló brit rocklemeze, és minden esélyük megvan arra, hogy két lovat is megülhessenek egy fenékkel: úgy legyenek popsztárok, hogy közben megmaradjon az indie hitelességük is. És ez azt hiszem, mindenkinek jó lenne. Hogy õket idézzük: superfantastisch.

8,6 - Inkei

Simple Kid: Simple Kid 1

Írország kitermelte a maga Beckjét, úgy hívják Ciaran McFeely, bamba csávó kamionsofõr jelmezben, egy Fatboy Dylan. Képzeljük el az ifjú Neil Youngot olcsó baseballsapkában, amint leszáll a BMX-rõl, nyakába veszi a gitárt és a szájharmonikát, majd lábbal beindítja a laptopot.

Simple Kid nem egy sima multi-instrumentalista énekes/dalszerzõ. Nem is lehet teljesen normális, aki azt terjeszti magáról, hogy agyának egyik fele hiányzik. Ciaran a Young Offenders feloszlása után pénz nélkül bejárta fél Amerikát, aztán brit módra kislemezek sorozatát adta ki a kultikus Fierce Panda kiadónál, amivel kiérdemelte minden sznob zenekritikus kegyét. Ez valószínûleg így is marad örökké, hacsak nem kérik fel Nick Hornby regények megzenésítésére.

Bemutatkozó lemeze modern folkdalok gyûjteménye, váltakoznak benne gitározós és elektronikus dominanciájú számok. Ha Damon Albarn nem hülyült volna meg, valami ilyesmit csinálhatna most a Blur. Simple Kid világa ugyanaz kicsiben, mint ahol a Beta Band és a Super Furry Animals tevékenykedik, csak nem olyan ambiciózus, azoknak egyszemélyes, emberközelibb változata. Egyszerû srác többnyire egyszerû emberekrõl énekel. Ami kiemeli a szürkeségbõl, hogy képes egyszerre költõi és okos lenni, vagy könnyed és gyöngéd, igazi színész.

Sok kezdõ elõadó cseszte már el azzal az elsõ lemezét, hogy korai sikerszámait nem tette rá az albumra. A Simple Kid 1 legjobb része a korai dalok, például az ultramonoton Average Man, hímnemû britek statisztikai adatainak zenés sorolása, dal az átlagemberrõl, aki egy napon kiirtja családját. A szintén újrakiadott Truck On-ról a Drinkin´ In L.A. ugorhat be, a néhai Elliot Smith elektronikával bolondítva.. A Drugsban a cím négynegyedenkénti rezignált ismételgetése a mindennapi pirulák hosszútávú használatának eredményét mutatja be. A lemez vége felé a Breakups Breakdowns lenyúlja a Carrot Rope gitártémáját, de a Pavement-tõl lopni megbocsátható. A zseniális elsõ 30 perc után csökken az elektronika jelenléte, több lesz a country, kevesebb az ötlet, de attól még ez egy kurvajó debütlemez. Szóval, dobgépet minden tábortûzi dalnoknak! Rejtett bónusznak marad egy címnélküli csendes akusztikus a kötelezõ egyperces szünet után, amit minden normális ember átteker, kivéve ha éppen fõz vagy borotválkozik.

8,5 - Lévai

Stereolab: Margerine Eclipse

A kilencvenes évek egyik legegyénibb és legjelentõsebb zenekara nem adja fel az új évtizedben sem, és jól teszi. Pedig az utóbbi idõben elég sok jel utalt arra, hogy Tim Gane és Laetitia Sadier talán jobban teszik, ha inkább a gyermekneveléssel foglalkoznak: az 1997-es Dots and Loops lemez után megjelent albumaik már korántsem kaptak olyan egységesen jó kritikákat, mint a korábbiak. Az addig lemezrõl-lemezre megújuló zenekar egyre inkább kezdett az önismétlés csapdájába esni, és a pár évvel korábban még teljesen besorolhatatlan "retro-futurista" hangzásuk már egyáltalán nem számított egyedinek. Talán túlságosan is szoros partnerséget alakítottak ki John McEntire és Jim O´Rourke posztrock-fenoménokkal, ami a Stereolab további eltávolodásához vezetett a hagyományos daloktól, és a legutóbbi album, a Sound-Dust szinte mindegyik száma már legalább három másikat foglalt magába. A legszomorúbb indok az együttes feloszlatására a régi tag és barát, a védjegyszerû háttérvokáljairól nevezetes Mary Hansen tragikus halála lett volna, de õk másként gondolták.

Tavaly õsszel már megjelent egy EP, hogy ne múlhasson el az év Stereolab kiadvány nélkül, majd most itt a lemez is. Az hamar észrevehetõ, hogy ezúttal nem vették igénybe McEntire és O´Rourke urak szolgálatait, ehelyett inkább Tim arra törekedett, hogy egy olyan lemez szülessen, amelyik egyszerre idézi a régebbi Stereolabet (gitárokkal, rövidebb és egyszerûbb számokkal), és a kísérletezõbb, szerteágazóbb újat. Ezt a szintézist eddig korábban egy ´Lab lemeznek sikerült megvalósítania, a leginkább elismert Emperor Tomato Ketchupnak. Összehasonlítani a kettõt nincs értelme, hiszen azt szinte egy másik zenekar csinálta. A Margerine Eclipse ugyanaz a meghatározhatatlan keverék, mint a Stereolab kései lemezei: egyszerre kellemes és szép, illetve kísérletezõ és ambíciózus. Laetitia hangja sem változott, és most már a vokálokat is õ jegyzi.

Az biztos, hogy több, mint tízéves fennállása után egy zenekartól hiába várnánk gyökeres változást, viszont jó számokat igen. A Stereolab stabil tábora ezekbõl most többet kap, mint az utóbbi idõben bármikor, úgyhogy a kötelezõt mindenképpen hozzák. Aki meg nem tartozik ebbe a táborba, hallgassa meg a Margerine Rock címû számot: nincs három perc, és önmagában igazolja, hogy érdemes volt folytatni.

7,3 - Inkei

[index: Air | Britney Spears | The Dirtbombs | Franz Ferdinand | Simple Kid | Stereolab]










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum