Mindig kurva idegesítő, amikor egy olyan kibaszott országgal van tele a íradó, amelyik kurvára nem érdekel senkit, és kurvára semmilyen hatással nincs az életünkre. Ki a faszt érdekel Venezuela, az ország, amelynek két életképes gazdasági ágazata pakurát illetve kurvákat hagy maga mögött melléktermékként?
Venezuela Dél-Amerika szégyene. Annyira elbaszott hely, hogy még a három alapvető dél-amerikai országképző tulajdonsága sincsen meg neki, valójában nem is országnak, hanem egy nagy kurva fehér foltnak kellene csak lennie, ahol emberek laknak. Ugye megvan az összes kibaszott közhely arról, hogy a foci az, ami reménnyel világítja meg a dél-amerikai nincstelenek fostalicskát toló életét? Venezuelának nincsen focija sem. A válogatottjuk a FIFA ranglistáján kibaszott tizenhárom hellyel a magyarok mögött, a hatvankilencedik helyen áll. A kurva kontinensükről csak Perut, Chilét és Bolíviát előzik meg, de az első kettőben legalább valaha volt foci, Bolívia meg nem tehet arról, hogy az egész országban nincsen kibaszott százszor ötven lapos méter.
Na és mi a másik dolog, ami segít a szemétdombon élő, az országuk lakosságának kilencvenkilenc százalékát kitevő dél-amerikai szegényeknek tolni a fostalicskát? Ugye, hogy a kurva zene. A szamba, a tangó meg a pánsípon játszott elcondorpasa, ahogy azt Paul Simon adja elő minden európai nagyváros aluljárójában, mielőtt a szkinhedek bicskával vágnak ki darabokat az oldalából. Venezuelában még zene sincs. Valami szart persze hallgatnak, de az nyilván csak importált fos, amit még Manu Chao is túl gusztustalannak és unalmasnak talált ahhoz hogy feldolgozzon. És ez már kibaszott sokat mond, mert Manu Chao harmadik albumán tuva torokéneklés lesz, ha végre sikerül a marihuána szót kibaszott tuvára lefordítani.
Ami nélkül még egy olyan országot, mint Trinidad és Tobago sem lehet elképzelni, az pedig az a szar, ami segít a fostalicskát toló szegényeken élősködő földesuraknak büszkének lenni, amikor a kibaszottul összelopott pénzükből külföldre utaznak: a dél-amerikai nemzeti író. A mágikus realista, a nemzet lelkiismerete, az írófejedelem. Mivel soha semmi esélyük nincsen arra, hogy az irodalmin kívül bármilyen más Nobel-díjat megkapjanak (bár Kolumbia a kémiaiért küzd), az egész szaros kontinens a nemzet íróján keresztül próbál interkontinentális elismeréshez jutni. Mario Vargas Llosa Peruból. Jorge Amado Brazíliából (de ő már meghalt). Jorge Luis Borges Argentínából (ő is). Pablo Neruda Chiléből (ő is). Gabriel García Márquez (ő mindjárt jön). Még egy olyan USA leányvállalat, mint Guatemala is képes volt összehozni egy szaros irodalmi Nobelt (Miguel Ángel Asturias, 1967). Venezuelában viszont mi van? Az is lehet, hogy ők az egyetlen ország a világon, ahol egyáltalán semmiféle kibaszott könyvkiadás nincsen.
Tulajdonképpen csak két olyan dolog van, ami miatt Venezuela egyáltalán tagja lehet az ENSZ-nek, és ezek közül is csak az egyik érdekes. Venezuelában működik ugyanis a világ szépségkirálynő-iparának központja, bazmeg. Iskolákban készítik fel a ribancokat a nagy nemzetközi megmérettetésekre. Az antropólogusoknak még nem sikerült az okokat kideríteni, de valamiért a Miss Venezuelák nyerik meg a legtöbb szépségversenyt, ha nem számoljuk a Miss Izlandokat (de őket nem számoljuk, mert kibaszott BJÖRK). Biztos a kurva klíma teszi, mert aki azzal jön, hogy a fajok keveredése, azt beutaljuk valamelyik dél-venezuelai kisvárosba, ahol a kurvák kizárólag köldökig lógó mellű, százharminc centis yamonami indián picsák.
A másik dolog, amiért jó venezuelainak lenni, az az olaj. Az ország xportjának körülbelül nyolcvan százalékát teszi ki a cucc, és a diverzifikálás hiánya az mindig kurva nagy problémákhoz vezet, ahogy azt a Való Világ 2 szereplői is bizonyítják. Mennyire kibaszottul súlyos, hogy egy ország két életképes nemzetgazdasági tényezőjének kurvák valamint pakura a melléktermékei. Az OPEC 11 tagországából Venezuela az egyetlen, ahol a lakosság többsége ehet disznóhúst, nem számít a terrorizmus melegágyának, és nem egy őrült idióta a vezetője, aki egy kibaszott abroszt hord a fején. Ahogy azonban mindig szoktam mondani, minden kibaszott jóban van valami kurva szar, és ezért Venezuela jelenlegi kurva problémái is jellemzően abból származnak, hogy az ország vezetője ugyan egy őrült idióta, de nem hord egy kibaszott abroszt a fején.
Venezuelának Hugo Chávez jutott, ez a hájfejű fasz, aki még dél-amerikai mércével is futóbolondnak számít, pedig Afrikát leszámítva a világon sehol máshol nem ilyen erős a verseny. Az összes klasszikus esetet nem sorolnám most fel, de azért emlékezzünk meg Abdalá Bucaramról, aki Ecuadort vezette, és a kedves El Loco becenévvel uralkodhatott egy éven át 1997-ig, amikor a helyi szenátus szellemi alkalmatlanságra hivatkozva el nem zavarta a picsába. Bucaram Loreena Bobbitot állította országa népe elé példaképnek, mint olyan embert, aki ki tud állni az igaza mellett. Loreena Bobbit egy ecuadori származású amerikai nő volt, aki három évvel korábban levágta férje, John Wayne Bobbit faszát, mert az állítólag megerőszakolta. (A faszt
visszavarrták, és Bobbit később szerepelt is a Frankenpenis című alkotásban, de ez már tényleg kurva messze visz minket attól, hogy mi van annyira elbaszva Venezuelában.)
Chávez 1998-ban jutott választások útján az elnöki székbe. Nyilván ez is bejátszik abban, hogy miért tartja mindenki kurva hülyének - ahhoz, hogy valaki legyél, és a többi dél-amerikai elnök ne röhögjön ki a hátad mögött, muszáj puccs útján az országod élére kerülni. Populistának lenni Dél-Amerikában említésre sem méltó dolog, de Chávez bazmeg azért elég messzire megy. A közszolgálati tévében tartott saját műsorai tulajdonképpen rendben vannak, hiszen a közszolgálati tévé erre van, bazmeg. A Dáridó venezuelai megfelelője viszont olyankor jön el, amikor gondban van a venezuelai gazdaság (mindig). Mivel az ország az olajtól függ, ilyenkor Chávez beül a kamerák elé, és a lehető leg-kibaszott-patetikusabb hangján egyenként kirúgja a PDVSA, a venezuelai MOL vezető tisztségviselőit. Sokkal szórakoztatóbb, mint egy kiszavazósó.
Venezuela normális ügymenete (ország szarban » Chávez szétcsap » ország megint szarban) 2002 áprilisában akadt meg, amikor a PDVSA munkásai végérvényesen felbaszták az agyukat azon, hogy Chávez ismét a saját csicskáit ültette az ország egyetlen legalább valahogy működő nagyvállalatának élére. Sztrájkolni kezdtek, a hőbörgéshez csatlakozott Venezuela nagyobbik fele, és miután néhány tucat ember meghalt, Chávez inkább elhúzta a belét egy kis karib-tengeri szigetre. Két nap múlva viszont, amikor már a kibaszott USA is örülni kezdett annak, hogy ennek a Szaddammal és Fidellel haverkodó pöcsnek vége, visszarepült a fővárosba Caracasba, visszavette a hatalmat, kirúgta a PDVSA vezetőit és egy apró feszület társaságában elmesélte a venezuelai népnek, hogy mennyire kurvára szeretne rájuk még legalább 2007-ig, a kurva mandátuma lejártáig vigyázni.
Bár Cháveznek sikerült visszaülnie a trónra, a béke meg a szeretet azóta sem jött el Venezuela földjére. A fostalicskát tolók, akik hagyományosan baloldaliak és nagyjából az ország lakosságának kétharmadát teszik ki, viszont a véleményük senkit nem érdekel, Chávezt támogatják. Mindenki más - aki a fostalicskát tolókon élősködik és jól ki is neveti őket - jobboldalinak van elkönyvelve és utálja Chávezt. Dél-Amerikában ennek a bal-jobb felosztásnak ugyan kibaszottul semmi értelme nincs, a választóvonalat mégis itt érdemes meghúzni, mivel Chávezt a nyugat baloldali populistaként tartja számon, szemben mondjuk a mexikói Foxszal vagy a kolumbiai Uribével. Ha valaki nem tudná, a nyugat szempontjából Dél-Amerikában az számít jobboldali populistának, aki van annyira rendpárti, hogy maga hoz létre kormányához hű paramilitáris egységeket, akiknek feladata irtani és megerőszakolni a lakosságot. A baloldali populista ezzel szemben az, aki egyáltalán nem tudja kezében tartani a gyeplőt és hagyja, hogy a lakosság csak ahogy esik, úgy magamaga irtsa ki és erőszakolja meg egymást.
A nyár óta tartó káosz - ami valójában baszottul senkit nem érdekelt enezuelában - december elején fordult komolyra, amikor a PDVSA jobboldali kötődésű szakszervezetei ismét általános sztrájkba kezdtek. A Dél-Amerikára munkabeszüntetések idején olyannyira jellemző társadalmi szolidaritás jegyében Chávez keménykedésével szinkronban tették le a munkát a legkülönbözőbb szektorok dolgozói, a bankárok, az olajtankerek kapitányai, az újságírók és talán még a szépségkirálynők is direkt basztak sminkelni és meztelenül, túrós pinával rohangáltak Caracas utcáin. Az utóbbi egy hónapban volt néhány tüntetés, könnygáz és gumilövedék, pár halott, Venezuela pedig a sztrájknak köszönhetően ma már olajat kénytelen importálni. Ezt a szart lehet most nézni a tévében.
A m_ATULA tippje: Chávez előbb utóbb menni fog, Venezuela pedig elbaszott ely marad, kivéve a karib-tengeri szigeteit, mert ott béke van, turisták és világszínvonalú búvárkodás. Ki a faszt érdekel.
|
