főoldal | Kedves m_ATULA! | 
It's a Budapest thing and you would never understand IV.

Miután az Europark Drogerie Marktjában idegösszeomlást kaptam a fogkefés pult előtt, pszichiáterhez fordultam. Tíz percnyi beszélgetés után azt javasolta, gondoljam egyszer végig, hogy mit szeretnék. Elküldtem a kurva anyjába. Ha akart volna, akkor sem tudott volna segíteni, mert hazudtam. Nem mondtam el neki, hogy nem a Colgate miatt mentem hozzá, hanem mert Lemmy a Motörheadből csúnyán átvert. Néhány évvel ezelőtt azt mondta, hogy egyértelmű kapcsolat van a huszonéves zsidó lányok mellbősége, illetve szüleik egyetemi diplomáinak száma között. Elhittem, mert tizenéves voltam. LEMMY, MOST MÁR TUDOM, HOGY ÁTBASZTÁL!!! NINCSEN SEMMIFÉLE KAPCSOLAT!!!

Az egyetlen dolgot tettem, amit egyáltalán tehettem. Felhívtam Lemmyt, aki már nagyon sok éve a legjobb barátom. Tudtam, hogy már nem bírja a turnézást, és szeret néha egy kis időre eltűnni. Szíriát javasoltam, mert reméltem, hogy ott senki nem ismeri fel. A Heathrow-n találkoztunk, csak a British Airways vállalta, hogy vihetjük kézipoggyászként a gitárokat és az erősítőt is.

Damaszkuszban minden stimmelt. Sokat sétáltunk az óvárosban, és Lemmy kedvesen hagyta, hogy az Umajjádok nyolcadik század elején épített nagymecsetje előtt, meg a bazárban, meg a szír nemzeti múzeum kertjében mindenki lefényképezkedhessen vele és megfoghassa a bibircsókjait.

A gondok Palmyrában kezdődtek. A hotelünk tulajdonosa megkért, hogy írjak egy mailt az ő nevében, választékos angolsággal és a maláj barátnőjének címezve. A levél központi hazugsága az volt, hogy Maher végre eleget tett a lány kérésének, és visszatért ahhoz az Allahhoz, akit néhány backgammon-bajnok német diáklányért és a kábelen érkező libanoni tévében mutatott cicikért hagyott ott. A hitelesség érdekében képet is csatoltam. Ez Mahert ábrázolta, hófehér, bokáig érő galabbiyában, szemében a pénteki ima után érzett megnyugvó békességgel.

Már meztelenül izzadva feküdtem a szobánkban az áramszünet miatt leállt ventilátor alatt, amikor meghallottam az Ace Of Spaces-t. Lemmy nyolcszáz szíriai fontért cserébe elérte, hogy a polgármester felkapcsolja a világ legépebben megmaradt római kori városának romjait fényárba borító díszkivilágítást, amit utoljára éppen egy évvel korábban, egy Omar Shariff által zsűrizett Miss Syria verseny alkalmával üzemeltettek be. Valahogy sikerült rákötnie a kis hordozható Marshallt a kábelekre, felmászott a Baal-templom belső szentélyének tetejére, és elkezdett játszani. Az oázis lakói, akiknek rendes napi tevékenysége abból állt, hogy teljesen átlátszó módszerekkel igyekeztek megkopasztani azt a néhány embert, aki az országukban tartózkodó kilencszáz turistából éppen arra járt, előszedték beduin nagyapáik puskáit, és kényelmesen célozni kezdtek. Menekülnünk kellett.

Az Aleppóig tartó öt órás buszutat éreztem, hogy nem bírjuk ki, ha még egyszer válaszolnunk kell a Where you from? kérdésre, ezért inkább a beszállástól a kiszállásig Lemmy fülébe dúdoltam az összes Dopeman-számot, és részletesen elmagyaráztam, hogy miért is nevezhető a magyar hiphop csúcspontjának a 'Megyünk lopni, megyünk lopni / A Pityinger meg a Váradi' rím. Ekkorra azonban már én is elértem mindennek a határára. Utolsó erőfeszítésünkkel eljutottunk ahhoz az oszlophoz, amelynek tetején az V. század leghíresebb embere, Szent Simeon 40 éven át igyekezett volna békében üldögélni, ha nem járulnak elé ezresével a keresztény hívek.

'Marci' - kezdte Lemmy a szokottnál sokkal rekedtebben, és egyből tudtam, hogy inkább odafigyelek - '10 napja vagyunk itt, és azóta kétszer választhattam. Egyszer a falafel és a shwarma, egyszer pedig az Al-Chark és a Barada sör között. Megnéztem az ország valamennyi arameus, főníciai, görög, római, keresztes és arab faldarabját. A vállam annyira leégett, hogy valószínűleg a tetkóim is le fognak hámlani. Összesen két dekoltázst láttam, de még szemezni sem sikerült velük. Holnap reggel az első busszal Libanonba megyünk, vagy feloszlatom a Motörheadet.' Nyilvánvalóan blöffölt, de nem akartam túlfeszíteni a húrt.

A Libanon-Szíria határ még szerb-macedón viszonylatban is furcsa, pedig ott a világ legnagyobb alkohol-nagykereskedése működik a két ország közötti senkiföldjén. Mivel Szíria egészségesen azt képzeli magáról, hogy Libanon az ő része, ezért a Szíriából való kilépés majd a libanoni belépés után ismét be kell lépni Szíriába, hiszen ez a cédrusos buziság csak vicc. A nem magyar emberek pedig csak a lepény-maffia szolgájaként láthatnak világot - két kiló lepény a civilruhás szír rendőrségnek, és meg is kapták a pecsétet.

Libanont elmagyarázni nagyon nehéz, Lemmy végül megelégedett azzal, hogy ez még a boszniahercegovinai problémánál is tagoltabb. Volt egy háború, aminek az elején csak a keresztények és a muzulmánok lőttek egymásra, a végén viszont csak a siíta muszlim oldalon legalább három frakció, a Hezbollah, az Amal meg a PLO igyekeztek az ellenségnek még az unokatestvérét is kibelezve hagyni a tengerparton. Ennek megfelelően az országból, különösen a főváros Bejrútból nem maradt semmi sem, főleg nem pedig lófasz. 1990-re sikerült majdnem minden épületet rommá lőni, az egykori főtérből például egyetlen egy szobor maradt, tele a környék összes milíciájának golyónyomaival. Az elkövetkező tíz évben a hagyományosan jól üzletelő bejrútiak csak a városuk egyik felét hagyták meg bombatölcsérként (ez Lemmynek tetszett), a másikból inkább ezüstszínű, földbe süllyesztett sushi bárokat alakítottak ki (ez meg a másik egómnak tetszett). Miután mindenki az összes, korábban külföldre menekített pénzét elköltötte autóra és ruházkodásra, elkezdődött a buli.

Lemmyvel szombat este indultunk neki a városnak, éjfélkor pedig már túl voltunk vagy száz dolláron, és az elfogyasztott söröknek még a legminimálisabb hatását sem éreztük. Hosszasan vitatkoztunk arról, hogy a ribancnak öltözött helyi nőpopuláció vajon ribancként is viselkedik-e az alkohol hatására, de a garázsokban rejtőző kalasnyikovokra gondolva a teszteléssel inkább meg sem próbálkoztunk.

Reggel hat óra volt, amikor a géppuskával felszerelt katona által védett McDonalds elé értünk. Én is szeretek néha rekedten beszélni, ezért most én öntöttem ki a szívem Lemmy elé: 'István, most hazamegyünk, mert szeretnék legalább harminc percig folyamatosan a farkamról beszélni. Szevasz.'
Marci Personality

főoldal

m_ATULA m_AGAZIN | © 2001