Miután az Europark Drogerie Marktjában idegösszeomlást kaptam a fogkefés
pult előtt, pszichiáterhez fordultam. Tíz percnyi beszélgetés után azt
javasolta, gondoljam egyszer végig, hogy mit szeretnék. Elküldtem a kurva
anyjába. Ha akart volna, akkor sem tudott volna segíteni, mert hazudtam.
Nem mondtam el neki, hogy nem a Colgate miatt mentem hozzá, hanem mert
Lemmy a Motörheadből csúnyán átvert. Néhány évvel ezelőtt azt mondta,
hogy egyértelmű kapcsolat van a huszonéves zsidó lányok mellbősége,
illetve szüleik egyetemi diplomáinak száma között. Elhittem, mert
tizenéves voltam. LEMMY, MOST MÁR TUDOM, HOGY ÁTBASZTÁL!!! NINCSEN
SEMMIFÉLE KAPCSOLAT!!!
Az egyetlen dolgot tettem, amit egyáltalán tehettem. Felhívtam Lemmyt,
aki már nagyon sok éve a legjobb barátom. Tudtam, hogy már nem bírja a
turnézást, és szeret néha egy kis időre eltűnni. Szíriát javasoltam, mert
reméltem, hogy ott senki nem ismeri fel. A Heathrow-n találkoztunk, csak
a British Airways vállalta, hogy vihetjük kézipoggyászként a gitárokat és
az erősítőt is.
Damaszkuszban minden stimmelt. Sokat sétáltunk az óvárosban, és Lemmy
kedvesen hagyta, hogy az Umajjádok nyolcadik század elején épített
nagymecsetje előtt, meg a bazárban, meg a szír nemzeti múzeum kertjében
mindenki lefényképezkedhessen vele és megfoghassa a bibircsókjait.
A gondok Palmyrában kezdődtek. A hotelünk tulajdonosa megkért, hogy írjak
egy mailt az ő nevében, választékos angolsággal és a maláj barátnőjének
címezve. A levél központi hazugsága az volt, hogy Maher végre eleget tett
a lány kérésének, és visszatért ahhoz az Allahhoz, akit néhány
backgammon-bajnok német diáklányért és a kábelen érkező libanoni tévében
mutatott cicikért hagyott ott. A hitelesség érdekében képet is csatoltam.
Ez Mahert ábrázolta, hófehér, bokáig érő galabbiyában, szemében a pénteki
ima után érzett megnyugvó békességgel.
Már meztelenül izzadva feküdtem a szobánkban az áramszünet miatt leállt
ventilátor alatt, amikor meghallottam az Ace Of Spaces-t. Lemmy nyolcszáz
szíriai fontért cserébe elérte, hogy a polgármester felkapcsolja a világ
legépebben megmaradt római kori városának romjait fényárba borító
díszkivilágítást, amit utoljára éppen egy évvel korábban, egy Omar
Shariff által zsűrizett Miss Syria verseny alkalmával üzemeltettek be.
Valahogy sikerült rákötnie a kis hordozható Marshallt a kábelekre,
felmászott a Baal-templom belső szentélyének tetejére, és elkezdett
játszani. Az oázis lakói, akiknek rendes napi tevékenysége abból állt,
hogy teljesen átlátszó módszerekkel igyekeztek megkopasztani azt a néhány
embert, aki az országukban tartózkodó kilencszáz turistából éppen arra
járt, előszedték beduin nagyapáik puskáit, és kényelmesen célozni
kezdtek. Menekülnünk kellett.
Az Aleppóig tartó öt órás buszutat éreztem, hogy nem bírjuk ki, ha még
egyszer válaszolnunk kell a Where you from? kérdésre, ezért inkább a
beszállástól a kiszállásig Lemmy fülébe dúdoltam az összes
Dopeman-számot, és részletesen elmagyaráztam, hogy miért is nevezhető a
magyar hiphop csúcspontjának a 'Megyünk lopni, megyünk lopni / A
Pityinger meg a Váradi' rím. Ekkorra azonban már én is elértem mindennek
a határára. Utolsó erőfeszítésünkkel eljutottunk ahhoz az oszlophoz,
amelynek tetején az V. század leghíresebb embere, Szent Simeon 40 éven át
igyekezett volna békében üldögélni, ha nem járulnak elé ezresével a
keresztény hívek.
'Marci' - kezdte Lemmy a szokottnál sokkal rekedtebben, és egyből tudtam,
hogy inkább odafigyelek - '10 napja vagyunk itt, és azóta kétszer
választhattam. Egyszer a falafel és a shwarma, egyszer pedig az Al-Chark
és a Barada sör között. Megnéztem az ország valamennyi arameus, főníciai,
görög, római, keresztes és arab faldarabját. A vállam annyira leégett,
hogy valószínűleg a tetkóim is le fognak hámlani. Összesen két dekoltázst
láttam, de még szemezni sem sikerült velük. Holnap reggel az első busszal
Libanonba megyünk, vagy feloszlatom a Motörheadet.' Nyilvánvalóan
blöffölt, de nem akartam túlfeszíteni a húrt.
A Libanon-Szíria határ még szerb-macedón viszonylatban is furcsa, pedig
ott a világ legnagyobb alkohol-nagykereskedése működik a két ország
közötti senkiföldjén. Mivel Szíria egészségesen azt képzeli magáról, hogy
Libanon az ő része, ezért a Szíriából való kilépés majd a libanoni
belépés után ismét be kell lépni Szíriába, hiszen ez a cédrusos buziság
csak vicc. A nem magyar emberek pedig csak a lepény-maffia szolgájaként
láthatnak világot - két kiló lepény a civilruhás szír rendőrségnek, és
meg is kapták a pecsétet.
Libanont elmagyarázni nagyon nehéz, Lemmy végül megelégedett azzal, hogy
ez még a boszniahercegovinai problémánál is tagoltabb. Volt egy háború,
aminek az elején csak a keresztények és a muzulmánok lőttek egymásra, a
végén viszont csak a siíta muszlim oldalon legalább három frakció, a
Hezbollah, az Amal meg a PLO igyekeztek az ellenségnek még az
unokatestvérét is kibelezve hagyni a tengerparton. Ennek megfelelően az
országból, különösen a főváros Bejrútból nem maradt semmi sem, főleg nem
pedig lófasz. 1990-re sikerült majdnem minden épületet rommá lőni, az
egykori főtérből például egyetlen egy szobor maradt, tele a környék
összes milíciájának golyónyomaival. Az elkövetkező tíz évben a
hagyományosan jól üzletelő bejrútiak csak a városuk egyik felét hagyták
meg bombatölcsérként (ez Lemmynek tetszett), a másikból inkább
ezüstszínű, földbe süllyesztett sushi bárokat alakítottak ki (ez meg a
másik egómnak tetszett). Miután mindenki az összes, korábban külföldre
menekített pénzét elköltötte autóra és ruházkodásra, elkezdődött a buli.
Lemmyvel szombat este indultunk neki a városnak, éjfélkor pedig már túl
voltunk vagy száz dolláron, és az elfogyasztott söröknek még a
legminimálisabb hatását sem éreztük. Hosszasan vitatkoztunk arról, hogy a
ribancnak öltözött helyi nőpopuláció vajon ribancként is viselkedik-e az
alkohol hatására, de a garázsokban rejtőző kalasnyikovokra gondolva a
teszteléssel inkább meg sem próbálkoztunk.
Reggel hat óra volt, amikor a géppuskával felszerelt katona által védett
McDonalds elé értünk. Én is szeretek néha rekedten beszélni, ezért most
én öntöttem ki a szívem Lemmy elé: 'István, most hazamegyünk, mert
szeretnék legalább harminc percig folyamatosan a farkamról beszélni.
Szevasz.'
|
