Tanáraikat lefizető diákok, rendőröket korrumpáló ittasvezetők,
politikusokat kenegető lobbisták - az ilyesmi egyáltalán nem csak magyar
specialitás. Arra viszont büszkék lehetünk, hogy hazánkfia az a művész,
aki először zsarolt kritikusokat a kedvezőbb értékelés érdekében.
A m_ATULA szerkesztőségébe valamikor 2001 elején, közvetlenül a
Filmszemle után kezdtek érkezni az első hírek arról, hogy valami nagyon
nincs rendben Tarr Béla, és az ő filmje, a Werckmeister harmóniák körül.
Az igazság az, hogy mi tulajdonképpen már ezek a fülesek nélkül is gyanút
fogtunk: egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy mi lehet az a
megmagyarázatlan erő, ami egyaránt készteti a New York Times és a
Demokrata filmkritikusait arra, hogy fényesre mázoljanak egy
trágyadombot. A megoldás ezúttal sem volt más, mint a pénz.
"A Rózsadomb sörözőben üldögéltünk néhányan, és teljesen
tanácstalanok voltunk a fődíjat illetően" - emlékszik vissza a
2001-es filmszemle játékfilmes zsűrijének egyik, magát megnevezni nem
kívánó tagja. "Hirtelen két feketeruhás, nagydarab férfi rontott a
terembe. Annyira gyorsan történtek a dolgok, hogy nem is tudtam mindent
megfigyelni. Az viszont biztos, hogy az egyikük egy szó nélkül úgy
állkapcson vágta a feleségemet, hogy szegény azóta is csak pépeset bír
enni. A másikuk megragadta a gallérom, és nagyon halkan és nagyon
ijesztően, tagoltan azt arcomba mondta, hogy ha nem a Werckmeistert
hozzuk ki győztesnek, akkor előtte búcsúzzak el a kislányomtól. Mire
felocsúdtunk, már nem voltak sehol."
Ilyen előzmények után nem csoda, hogy Tarr Béla filmje sorra nyerte a
díjakat, és egymás után jelentek meg róla a szervilisebbnél szervilisebb
kritikák. A hallgatag rendező emberei mindenütt ott voltak, és hol szép
szóval, hol néhány köteg húszezressel, hol egy szakszerűen performálandó
kolumbiai nyakkendő beígérésével mindig elérték céljukat: főnökük művéről
egy rossz szó nem hangozhatott el sehol.
Tanulságos az egyik budapesti irodalmi hetilap esete. "Kiadtuk a
szokásos kritikusunknak a filmet, aki egy héttel később be is hozta a
kéziratát. Korrekt volt, tételesen sorolta fel benne a film patetikus
modorát, a nevetségesen szájbarágós képsorokat, a megfeledkezést az
öniróniáról" - meséli a lap rovatszerkesztője. "Fogalmam
nincs, honnét tudták meg, de másnap délben, amikor beérkeztem a
szerkesztőségbe, egy boríték várt az asztalomon. 80 000 forint volt
benne, és egy udvarias hangú levél, amelyben maga Tarr Béla kért meg
arra, hogy inkább mégis írjunk a filmjéről valami hízelgőt. A negyedik
feleségem épp terhes volt a harmadik gyerekünkkel, így fogcsikorgatva
kénytelen voltam feladni az elveimet."
A Sátántangó című szappanoperát is jegyző Tarr mocskos üzelmei talán a
Magyar Narancs esetében bizonyultak a legaljasabbnak. Miután ebbe az
egykor közvetlenül Princz Gábor által főszerkesztett lapba is sikerült
néhány talpnyaló stílusban megírt cikket beerőszakolni, véletlenül
átcsúszott a rostán egy olyan írás is, amely őszintén szembe mert
szegülni a Werckmeister-féle kultúrterrorral. A cikket jegyző Peer
Krisztiánt 2001 szeptembere óta nem látták Budapesten, többek egybehangzó
állítása szerint a nyáron a Ráckertben levezényelt razziák egytől-egyig
az ő elfogására irányultak.
A Werckmeister-harmóniák elsöprő sikerét az USA keleti partján egyszerűen
el lehetne azzal intézni, hogy az amerikaiak mind hülyék. Ez így van,
Tarr viszont profi gengszter, így a tengerentúlon sem bízott semmit a
véletlenre. Mivel az erős NKÖM-ös hátszél ellenére sem rendelkezett annyi
pénzzel, hogy a New York Times és a többi, David Lynchet jelentős
rendezőnek tartó lap kritikusait kilóra megvegye, kénytelen volt igénybe
venni az orosz maffia jeles képviselőinek segítségét. Innentől kezdve
pedig már nem volt több gond.
A m_ATULA természetesen megpróbálta megkeresni Tarrt és csapatát is.
Többszöri megkeresésünkre senki sem reagált, azonban karácsony napján
postaládánkban egy ördögien mosolygó Lars Rudolph fényképet találtunk,
amelyre valaki rovásírással a "Gott mit Uns!" feliratot írta
fel. Mi nem félünk.
|
