Franciska tompora hófehér volt és puha húsú. Kezén párnás, apró zsírhalmocskák bújócskáztak, amikor Franciska az erkélyen a nap felé fordította tenyerét, és a szűk vulva alakú résbe engedte a mohó napsugarakat. Kacagott, boldog volt, mert hitt Jézusban, és szerette őt.
Jézusnak a földszinten szoláriuma volt, abból éldegélt. Jézus nem az Ősz utcában lakott, hanem valamivel lejjebb a margaringyár felé, a Zoltán úton. Ott volt a szolárium és mellette a zöldséges, ahol János árulta portékáit, aki korábban Franciska társa volt, de mivel János meggazdagodott, a szegények elhidegültek tőle.
Franciska ujjain megjelentek az első izzadságcseppek, és ő hagyta lefolyni a szívére, mert tudta, Jézus szerető édesapja parancsolta oda azokat, hogy így is kimutassa mérhetetlen szeretetét az emberek iránt. Jézus apja, Isten régóta a felhők fölött lakott, valamikor az idők kezdetén ő építette a lakótelepet, aztán rokkantnyugdíjas lett, és azóta szereti az embereket.
Franciska szíve erősen dobogni kezdett az égi jel láttán, és talán el sem hitte volna, hogy ez vele történik meg, amikor érezte, hogy a cseppecskék a bugyija felé igyekeznek. Franciska egyből tudta, hogy imádkoznia kell, ezért visszavonult hűvös szobájába és egy családi képecskével hímzett párnát gyömöszkélt lába közé, hogy enyhítse a forrósságot. A párnácska Jézus édesanyját, Mari nénit és nevelőapját, Józsi bácsit ábrázolta, amint mosolyognak a böfögő Jézuskára. Franciska egyedül szokott imádkozni, és arra gondol ilyenkor, milyen boldog ezen a lakótelepen, amit Isten alkotott, mielőtt leszázalékolták volna. Lassan előre-hátra mozgott, hogy még közelebb érezze a mennyei gyönyörűséget, és ujjaival matatni kezdett saját oltárán, amelyet selymes szőr díszített. Csiganyálas ujjbegyével végigsimította a szentképeket, a családi fotókat, azt is amikor Jézus először beszélt hangosan a művházban a rágcsáló-kiállításon, majd az összes patkányt és egeret a gazdáikkal együtt kiebrudalta onnan, és azt a képet is, amikor kiverte a hitetleneket az ivóból, ahová csak az időt múlatni jártak a pogányok, és alig fogyasztottak.
Olyan büszke és boldog volt most, mert hitt. Hitte, hogy létezik még igazi alázat, művház és szeretet. Franciska imái közben egyre ragyogtak ezek a képek, ahogy saját, apró oltáráról felvitte a lazúros nyákot, a hit vizét, ahogy Jézus nevezte. (Így imádkozzatok hát ti is, ahogy a Szűz Franciska tette.)
De ezen a napon (Pünkösd napja volt) Franciska el is gondolkozott picikét ott a falnak dőlve: "Hogy is van ez, töprengett Franciska, ha imadkozni jó..., ha Jézus faterjával jó lenni... Akkor miért nem imádkozik a többi ember. Miért van az, hogy a hit a legnagyobb jó az életemben, de a többiek, a Lajos, a Balogh meg a kazla képű Moffos nem kéjeleg otthon sosem magában...?" És ekkor eszébe jutott a próféták története, ahogy az atya mesélte Istenről meg a többiekről, az egész lakótelepről, a népművelőkről Pünkösd napján.
És rájött, mióta megtalálta Jézust, és Jézussal van, azóta nincs hiányérzete, csak akkor, mint most is, amikor egyedül imádkozik, mert Jézussal együtt mégiscsak jobb. És akkor Franciska leborult, puha tomporát az égre lökte, és a gyönyörtől vinnyogni kezdte az igét: "Isten az, ami belőlünk hiányzik!"
Ez az Isten igéje.
|
