Van, amikor a kakaóscsiga száraz szélét, van, amikor a közepét szeretem jobban. Épp ezen filóztam a metrón. A feszültség egyre óriásibb lett bennem. Mindig a gyomromra megy, ahol nem lehet vele mit kezdeni. Remeg és kész! Szakadjon be a Duna a Kosút és a Batyányi között és mosson el mindenkit, aki hülyén írja a nevét. És az összes többit. A feszült gondolattól, már éreztem is. Vizuális típus vagyok, láttam magam előtt a repedező az alagutat, az őrjöngve szökő árt meg a rémült pontyokat, akiknek attól kezdve, úgy kell majd élniük, mint a polipoknak a Titanic roncsánál.
Aztán megrémültem
A jövő tudósai a csontvázam kabátjának moszatos zsebéből előhalásszák majd a kakaóscsiga 10000évig le nem bomló nejlonzacskóját és megtalálják a terhelő morzsákat a zsebemben. Felviszik a Gellért-hegyre, a Nagy Metró Katasztrófa után feltelepített rendőrség üvegkastélyának legfelső tornyába, a bűnügyi laborba. Bebizonyítják, minden kétséget kizárólag, hogy a morzsa bizony egy kakaóscsigából származik. Beindul a bosszú gépezete: kihalásszák nyegle csontvázamat a vízből, (a többi utas még mindig bambán kapaszkodik csontkezével, nehogy elsodorja az ár), rendőr-pszichológusaik számon kérnek (hogy lássd is: szájtépés), és megbüntetnek. Magyarországon addigra bevett szokás lesz a hullagyalázás.
Végül már annyira rossz lett a lelkiismeretem, hogy nem mertem ránézni a körülöttem utazókra. De egyszer ajtók is záródnak, és aki bent van az nem menekülhet. Két cigány szállt fel. Vagy szipus, vagy valamilyen búvalbaszott balkáni nyelven suttogtak egymás közt. Betörték a nyelvet. Felemeltem a tekintetem a cipőfűzőmről és elmúlt a lelkiismeretfurdalásom. Ha már valaki tömeggyilkos, legalább neki ne legyen furdalása. Az egyik cigány kezében egy harmonika, másiknak pedig egy kicsi dob volt, meg egy sapka. A gyomrom most már boldogabban remegett tovább. Ha ezek játszani kezdenek lesz nemulass! Minden utas a cipőfűzőjét nézte, nem-e kötődött ki közben véletlenül. Senki nem figyelt fel a készülődő terrortámadásra. A cigányok beélesítették a hangszereiket és rákezdtek. Az utasok agya egyenként loccsant szét a vidám tangódallamoktól a száguldó metró plexiüvegére. Félelem nélkül nevettem, a gyomrom sem bántott. Az én fejem utoljára.
|
