Tombol a nyár, augusztus közepe. Huszonöt éve nem látott ismerős hív telefonon. Képviselő úr, emlékszik? Persze, gyere, egy óra múlva az irodaház melletti téren. Ahogy közeledik, nem sok a változás. A kézfogásnál látom, mennyire megtört.
"Karesz, segíts, baj van! Bepereltem a fiamat! A huszonkét éves fiamat! Muszáj gondnokság alá helyeznem, csak így tudom kényszergyógykezelésnek alávetni."
És mesélni, magyarázkodni kezd, hogyan jutott idáig.
"A fiunk, a huszonkét éves fiunk évek óta kábítószereket szed, de erről csak két esztendeje tudunk. Családi beszélgetések, rábeszélés, meggyőzés, könyörgés - minden eredmény nélkül. Az első segítség, az első külső segítség, amit még önként vállal: a Nyírő Gyula Kórházé. Reménykedni kezdünk, de a fiú néhány nap után megszakítja a kezelést, hazaszökik. Jön az ambuláns kezelés, heti egy alkalommal, szülői kísérettel. Nyugtató, fájdalomcsillapító, altató. És lassan megindul a mentális és a fizikai leépülés. Az aktuális tanfolyamot abbahagyja csakúgy, mint az autószerelő, vagy korábban a szakácsképző iskolát. A kezelés mellett tovább szedi a drogot. Jövedelme nincs. A drog árának megszerzéséért kivetkőzik magából, meglop minket, a nagyanyját és idegeneket is. Másfél esztendeje biciklilopás, rendőrség, bíróság, a pénzbüntetést mi fizetjük ki. Zsarolja a családot, ami mozdítható, azt elviszi, eladja. Ha felelősségre próbáljuk vonni, öngyilkossággal fenyegetőzik. Több alkalommal mentővel szállíttatjuk
kórházba túladagolás miatt.
Újabb kezelési kísérlet, ezúttal a Szent Imre Kórház pszichiátriai osztályán. Két nap után innen is megszökik. Ismét ambuláns kezelés, Antaxon. A negyedik alkalom után ez is abbamarad, annak ellenére, hogy enyhülnek az elvonási tünetek. A miértre nincs válasz. Ez év január: újabb próbálkozás az Országos Pszichiátriai Intézet addiktológiai osztályán. Már az első kezelés is elmarad, mert a fiam drogos állapota miatt képtelenek vagyunk megjelenni. Egyszerűen nem tudjuk, mit tegyünk. Nem tudjuk, hová forduljunk, minden kísérletünk kudarccal végződött. A drog erősebb a fiunknál és erősebb nálunk is. Sajnáljuk a fiunkat. Tiszta pillanataiban sírva látja be, hogy pokol az élete, és pokollá teszi a család életét is. Ezekben az egyre ritkább pillanatokban fogadkozik. Tehetetlenek vagyunk. Sajnáljuk őt, hiszen édes fiunk. Féltjük, nehogy olyan kárt tegyen magában, ahonnan már nem tudjuk visszahozni. De féltjük a lányunkat is, nehogy a fiunk agresszivitását távollétünkben a húgán
töltse ki. Ezért kell gondnokság alá helyeztetnem, talán a kényszer segít." Barátom attól fél - ismerve a bíróságok túlterheltségét -, hogy a tárgyalásra hónapok vagy évek múlva kerül sor. Szerencsénk van. A bírónő, átérezve a dolog súlyát, október másodikára tűzi ki a tárgyalást.
Kedves Konrád György! Akkor, augusztusban levelet akartam írni önnek. Vitát provokálva, segítséget, tanácsot kérve! Öntől, aki konzekvensen kiáll a lágydrogfogyasztás liberalizálása mellett. Öntől, aki vitriolos szavakkal ostorozta a drogtörvény szigorítóit. Öntől, aki az emberi szabadságjogokat a közösségi jogok és érdekek fölé helyezi. Mi, képviselők, közéleti szereplők általában elvi vitákat folytatunk, néha a valóságtól teljesen elszakadva. Vajon egy ilyen esettel szembesülve mit tegyünk? Ön milyen tanácsot adna a családnak? Ilyenkor az alapvető emberi jogokról okfejtegetni dőreség. Arról beszélni, hogy mindenkinek joga és szabad akarata dönteni élete vezetéséről most és itt szót ejteni hülyeség. De akkor mit mondjunk, és mit tegyünk? Azért nem írtam akkor, mert tudtam, egyikünknek sincs használható válasza. Vita nem lett, csatát nem nyert sem ön, sem én. Veszítettünk. A versenyfutást az idővel elveszítettük. Október elsején reggel ismét csörgött a telefon. Régi ismerősöm a vonalban: "Képviselő úr, a fiam megnyerte a pert! Múlt hét pénteken kábítószer-túladagolásban meghalt."
Élt huszonkét évet. Valóban élt huszonkét évet?
Herényi Károly, Budapest
[Magyar Nemzet - 20011026]
|
