1995-2006, 11. évf. #009 

a kibaszott világ
Haiti
Inkább vissza Afrikába

Bede Márton - Van egy elméletem, amely minden bizonnyal forradalmasítja a külpolitikai elemzéseket, valamint egyúttal matematikai alapokra is helyezi ezt az egyáltalán nem egzakt tudományt. A képletet még pontos kidolgozásra vár, ám annyi már most biztos, hogy az országban található pálmafák száma közvetlen hatással van az ottani értelmetlen vérontás mértékére. Mai kiállítási tárgyunk Haiti.

népesség: 7 527 817 fõ; GDP: 1 400 dollár/fõ; internethasználók: 30 000 fõ; forrás: CIA Factbook

Ahol négerek laknak, ott a történelemkönyvek nagyjából mindig ugyanazt az összesen két mozzanatból álló történetet mesélik el. Boldogok voltunk, aztán elvittek minket rabszolgának. A végén meg van valahol egy lábjegyzet, hogyasszongya: amikor pedig már nem voltunk rabszolgák, akkor visszamehettünk volna Afrikába, de nem mentünk, mert ott még szarabb. Kivéve persze, ha Haitiról van szó, mert onnét még Afrikába visszamenni is jobb lenne.

Haitival kapcsolatban összesen két adatot kell ismerni, hogy egyből megértsük mibe is születik, aki erre a ganéjdombra születik. Először is természetesen a soha nem tévedő gazdasági mutató: az átlagos haiti emberre a nemzeti közjóból évente 1400 amerikai dollár jut. Ezzel a fantasztikus adattal az ország messze Amerika sereghajtója, de annyira messze, hogy még a sorban utolsó előtti nicaraguaiaknak is jut fejenként 2200 dollár. A másik hasznos adat az a nemzőképes lakosságon belüli HIV-fertőzöttek száma, ami Haiti esetében valahol 6,5 százalék körül van. Erre ismét csak büszkék lehetnek, hiszen ezzel messze a legaidsesebb országnak számítanak Afrikán kívül.

Ez tehát drámánk kiindulópontja: a színen megjelenik hét és fél millió (na jó, hét és fél millió mínusz néhány ezer) szegény ember, akik még a szegények egyetlen maradék szórakozását, a baszást sem űzhetik gondtalanul, hiszen azzal is csak a saját haláluk napját hozzák potenciálisan előbbre. Haitin valójában soha semmi jó nem történik, nem történt és nem is fog történni, ha a karibi ország egyetlen világhírre szert tevő találmányát, a barbeue-t nem számítjuk.

A barbecue-t még a négerek elődei, a Hispaniola szigetén őshonos arawak indiánok találták fel. Hispaniolát Kolombusz már legelső, 1492-es civilizáló expedíciója alkalmával felfedezte, a teljes őslakosságot pedig azonnal a szigeten talált, egyébként nem túl gazdag aranybányákba kényszerítette. Ettől az indiánok meghaltak. Mind. 1520 körül már nem volt munkára fogható kéz a szigeten, ezért a spanyolok rabszolgákat kezdtek importálni Nyugat-Afrikából. Ők is meghaltak, de nem mind. Asszonyaik közül néhányan olyan magasra vitték, hogy az ilyen téren nem túl válogatós spanyolok ágyasaivá válhattak. Ez később nagyon fontos lesz Haiti szempontjából, tehát jegyezzük meg: spanyol férfiak, néger nők, dugás.

500 pálmafa, 500 kisgyerek

Az arany kimerülésével Hispaniola olyan jelentéktelen karibi mellékutca lett, hogy a spanyolok még azzal sem foglalkoztak különösebben, hogy a XVII. század folyamán a sziget keleti részén ugyan fehér, ám hülyén raccsoló, és nyolcvan százalékában homoszexuális népek kezdtek megjelenni: a franciák. Ezek az emberek - akikről közismert, hogy járásukat apró szökellésekkel tarkítják - egyszerre csak olyan sokan lettek, hogy a spanyolok jobbnak látták, ha formálisan is elkülönülnek tőlük, hiszen ellenkező esetben gyermekeik kénytelenek lettek volna buziállat franciák közelében felnőni. Ennek elkerülése érdekében Hispaniolát 1731-ben egyharmad nyugati és kétharmad keleti részre osztották fel: az előbbi Haiti néven francia, az utóbbi Dominikai Köztársaság néven spanyol gyarmatként működött tovább.

Mivel Haitin nem volt elég francia a rend folyamatos fenntartásához, az ültetvényekről elszökdöső rabszolgák 1804-ben olyat tettek, amire addig a világon nem volt példa: kikiáltották függetlenségüket. Martin Luther King sírt volna örömében, ha már megszületett volna. Az egykori rabszolgák élére egy Jean Jacques Dessalines nevű fekete állt, aki ugyan először Robespierre nyomán a Haiti Köztársaságot alapította meg, ám ahogy évtizedes késéssel erre a kis töpszli szigetre is elérkeztek az európai hírek, inkább áttért a napóleoni modellre, és császárrá koronáztatta magát. Aztán megölték.

A XIX. Század hős gyarmatosító nagyhatalmai nem nézték jó szemmel a néger függetlenségi törekvéseket, ám annyira nem érdekelte őket Haiti, hogy gyorsan vissza is foglalják. Ehelyett egyszerűen nem vettek tudomást az országról, gazdasági embargójukkal a mai napig megalapozva az ország reménytelen szegénységét. Haitin puccs követett puccsot egészen addig, amíg 1914-ben végre megnyílt a Panama csatorna, és az azt ellenőrző amerikaiak számára kényelmetlenné vált minden rendetlenség a Karib-térségben. Ezért gyorsan megszállták húsz évre Haitit, majd amikor 1934-ben kivonultak, magukkal vittek minden mozdíthatót az utolsó cukornád-vágó gépig. Az ország lakosságának jó része volt kénytelen Hispaniola másik felére járni dolgozni, ahol a dominikaiak mindannyiukat kivont nádvágó késekkel fogadták. Meg is öltek néhány tízezret.

Magic people, voodoo people

A következő húsz évben megint sokan meghaltak. Öööö. A fonalat ott vesszük megint fel, hogy 1956-ban egy átlagosan elcsalt választás keretében hatalomra jutott Dr. Francois Duvalier, azaz Papa Doc. Az nem egészen világos, hogy a doktori címét hol szerezte, az viszont igen, hogy bőszen hitt a haiti nemzeti vallásnak számító vuduban, ami minden romantikus horrorfilmmel szemben egyáltalán nem jár emberáldozattal, kecskét és kakast is csak sátoros ünnepekkor vágnak. Papa Doc igen babonás ember volt, élete vége felé csak a szerencsésnek tartott 22-napon mert minden hónapban a palotájából kimerészkedni, és bölcs mosollyal vette azt is tudomásul, hogy JFK-t is éppen egy november 22-i napon lőtték agyon. Mivel nem sokat mozdult ki otthonról, alattvalói számára kissé átírta a Miatyánk elejét, "Papa Doc ki vagy a Nemzeti Palotában"-ra. Sok alattvalóját megölte.

1971-ben Papa Docon már a vudu sem segített, utódja 19 éves fia, az elhízott tinédzser Jean Claude Duvalier, azaz Baby Doc lett. A gyermek az atya valamennyi rossz tulajdonságát örökölte, tehát ő is sokakat megölt, ezen kívül pedig jól lehűtötte a királyi palotát, mert felesége nagyon szerette magán tudni a nercbundáit. Mivel egyedül mégsem ölhetett meg mindenkit, létrehozta a haiti gyerekek ijesztgetésére szolgáló mumusról elnevezett Tonton Macoutes paramilitáris egységet. Na, ők aztán öltek is rendesen, valamint menő farmert és napszemüveget viseltek egyenruhaként, amitől kicsit úgy néztek ki, mint a Village People. Ennek ellenére soha senki nem nevette ki őket azért, mert olyan buzisak.

Baby Docnak végül 1986-ban kellett elmenekülnie a szigetről, a mai napig nyugodtan él Franciaországban. Néhány, káosszal és emberhalállal töltött év után az 1991-es választásokon egy egykori katolikus pap, Jean Bertrande Aristide diadalmaskodott. Hatalomra azonban már nem kerülhetett, mivel Haitit éppen ekkor vetette szét a szociális feszültség, amely alapvetően a fehér lakosság teljes hiányából fakadt. Mivel a fehérek még a néger császárság idején az utolsó szálig elhagyták az országot, Haitinek alternatív zsarnoki réteg után kellett néznie. A hálás feladatot végül azok a mulattok vállalták el, akik az egykor a spanyol hódítókkal összefekvő asszonyoktól származtak. A lakosság elenyészően kis részét alkotják, viszont ahogy kell, övék a zsé és a hadsereg. Szemben a pórias négerekkel ők nem a gyakorlatilag tolvajnylev kreolt, hanem a franciát használják.

Az én nevem Jean Bertrand Aristide, a tied pedig nem!!!

Amikor a frissen megválasztott Aristide intézkedései fenyegetni látszottak a mulattok hegemóniáját, Raoul Cedras vezetésével azonnal puccsot rendeztek. Mivel ez a kilencvenes évek eleje volt, és az idősebb Bush éppen az aktívabb amerikai külpolitikát favorizálta, Haitin azonnal partra szállt az ENSZ, és néhány évnyi szerencsétlenkedős békefenntartás után visszahelyezte Aristide-ot a hatalomba. Az időközben családot alapító egykori egyházfi a nemzetközi hátszélnek köszönhetően annyira nyeregben érezte magát, hogy miután az alkotmányt megváltoztatva igazi Duvalier-stílben gyakorlatilag egy életre bebetonozta magát az államelnöki pozícióba, azonnal hozzáfogott a rendes diktátori teendők fáradságos megtevésébe.

Természetesen Aristide-nak is megvan a saját privát hadserege, amely minden szempontból a Tonton Macoutes modern mása, mindössze a fegyverek kalibere lett nagyobb az eltelt néhány évtized alatt. Rendet pedig tartani kell, hiszen a lakosság több, mint kétharmadának nincs regisztrált munkahelye, nagy részük pedig abban a fővárosban, Port Au Prince-ben él, ahol csatornázás nincs, a bűnözés viszont egészen mesebeli mértékeket ölt. Az a sok balhé, amin az utóbbi hetekben a híradókban volt Haitiról, az mind az Aristide korrupt rezsimjéből is kiábrándult szegények, meg a hatalomhoz még hű, állig felfegyverzett bűnözők összecsapása. Égő autógumik, kődobálás meg a többi szokásos parafernália.

Elnézést, azt terveztem, hogy kitalálok valami hazugságot a végére, amitől ez a történet színesebb lesz, de végül győzött a becsület: Haiti egy szomorú és szegény ország, ahol folyamatosan meghalnak az emberek. Unalmas.

A Matula tippje: Haiti partjainál hamarosan hatalmas olajkészletekre bukkannak, innentől kezdve az ország a Karib-tenger Kuvaitja néven fog futni. Ezt kecskebél-jóslással tudtuk meg.










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum