1995-2006, 11. évf. #051 

hazád
Van most egy nagyon jó szó Magyarországra

Bede Márton - Felejtsük el egy pillanatra, hogy az utóbbi két hónapban történteknek mennyire nincs jelentősége. Mint néznivaló és speciális effektus azért nagyon ott volt a dolog, az augusztus 20-i vihar után fogadjunk, hogy senki nem gondolta, lesz még itt idén valami ennél is látványosabb akció. Nem csak hogy lett, hanem a magyar nemzet vizuális kultúrkincse olyan elemekkel is gazdagodott, mint a tankot vezető tata, a földön fekvő szerencsétleneket csapatosan ütő csuklyás, egyenruhás gecik, és a füstölgő MTV-aulában ordító, magyar zászlót lengető fogalmatlan kopaszok. Aki végigkövette a többfelvonásos éjszakai zavargásokat, az egészen biztosan évek múlva is emlékezni fog a részletekre, és talán arra is, hogy mire gondolt közben. Én először meglepődtem, majd miután a helyszínen tartózkodó újságíró ismerősöktől megtudtam, hogy viszonylag jól megrendezett színdarabról van szó, amelynek szemben álló felei pontosan tudják, hogy mit kell csinálniuk és meddig szabad elmenniük, valamint hogy holnap is lesz kenyér és benzin, nagyjából olyan pártatlan és unatkozó szemlélőként követtem az eseményeket, mint amikor az AC Milan és a Juventus játszották a BL-döntőt. Csak annak tudtam drukkolni, hogy legyen már ennek vége, legalább a hosszabbítást és a tizenegyeseket ne kelljen végigbámulni, álmos is voltam és unalmas is volt a meccs, az meg pláne nem érdekelt, hogy ebben az érdektelen ütközetben ki fog nyerni. Azon viszont egyáltalán nem aggódtam, hogy mit fognak ezek az állatok szétverni.

Közvetlen lakókörnyezetemen kívül viszonylag kevés olyan pontja van Budapestnek, amelynek földig rombolása elszomorítana. A várdombot lehetőleg ne hordják bele a Dunába, a hidakat is hagyják békén, ne vágják ki a fákat az Andrássy úton, meg ne verjék le a cserepeket az Iparművészeti tetejéről, mert akkor már végképp nem lesz miről írni az útikönyvekbe. A balhézók ráadásul mintha direkt olyan célpontokat választottak volna, amelyekkel szemben különleges gyűlölet lobog a szívemben. Az MTV esetében talán az épületet lehetett volna sajnálni, meg esetleg az archívumot, de hát annak egyrészt nem esett semmi baja, másrészt meg csak állítólag létezik, adófizető állampolgár a közelébe sem kerülhet. És az épület térdmagasság alá pusztításával sem lenne igazából baj, mert azért a szép tőzsdepalotáért ugyan kár lenne, de ha így sikerülne teljesen működésképtelenné tenni a benne lakozó rohadt intézményt is, akkor csak 2007-ben nagyjából 27 milliárd forintot spórolnánk meg, amiből bármikor építhetnénk valami sokkal szebbet.

Amikor aztán a balhé második napján az akció átcsoportosult a Blahára és annak közvetlen környékére, a Rákóczi útra és a József körútra, végképp minden aggodalmam elszállt a közvagyon módszeres pusztítását látva. Néha amikor ezen a két. a város kikent-kifent ütőerének szánt sugárúton és boulevardon kénytelen vagyok egy-egy pirosnál megállva oldalra is kinézni a kocsiból, egészen elképesztő dolgokat látok, tényleg csak ajánlani tudom ezt a fajta szemlélődést. Ha valakinek mégsem lenne lelkiereje, az jobb, ha tőlem tudja meg, hogy ezeken az útszakaszokon a szemnek leginkább tetsző részletek azok az egyszínű festékkel felfújt, graffittiül tagnek hívott alkotások, amelyeket jobb helyeken játszi könnyedséggel száműznek oda, ahova való a külvárosi lakótelepekre, elhagyott tűzfalakra és vasúti kocsiszínekbe. Nem is a lerohadt kapualjakkal és a málló vakolattal van igazán baj, hiszen szegények vagyunk, aki a Népszínház utcában lakik az meg pláne, minek is dugdossuk a gatyánkból kilógó seggünket. Az igazán rémisztő dolgok derékmagasság és az első emelet között történnek. Egymáshoz nem illő, önmagukban is irtózatosan ronda reklámtáblák, félig vagy negyedig működő neoncégérek, az egész összegányolt huzalozással, kilógó drótok és lámpabelek, bedeszkázott boltok, vagy összeplakátozott, vagy tessék-lássék fehérre lekent kirakatüvegekkel. Ilyet egyébként nem csak itt látni, hanem talán az Andrássy út Oktogonon belüli részét leszámítva minden egyes reprezentatív közterületen, inkluzíve Váci- és Kossuth Lajos utca. Ja mégsem: az Andrássyn is van ilyen, az egykori Divatcsarnok éppen másfél évtizede rohad szét céltalanul, biztos azért, hogy a Népszabadság Budapest mellékletében évente egyszer be lehessen mutatni a hasznosításával kapcsolatos fantasztikus ötleteket (luxushotel! luxusáruház!).

Azért volt fontos elidőznünk egy kicsit a festői hetedik és a még festőibb nyolcadik kerület határán, mert amit itt láthatunk, az nagyon szépen leképezi, hogy milyen volt Magyarország a balhé előtt, milyen volt alatta, azt meg pláne, hogy milyen lesz utána. A képlet sajnos nagyon egyszerű. Magyarország = szar. Tudom, ez elsőre kényelmetlennek tűnik, és nekem sem volt egy élmény lenyelni, ráadásul ezernyi olyan részletét tudom felsorolni ennek az országnak, amelyik nem hogy nem szar, hanem egyenesen imádnivaló, és ezzel biztosan nem vagyok egyedül. Azonban a balhé után, amelyben mindkét közvetlenül részt vevő fél, a dobálózó barmok és az egyenruhájuk mögé bújva verekedő állatok, valamint az őket háttérből támogató úgynevezett erők egyforma szarok, mint ahogy szar az MTV-t mesterségesen lélegeztető, vagy az ország fővárosának főútvonalait övező városképet rendben tartani képtelen valamennyi illetékes szerv is. Így 2006 novemberében azért ne álltassuk magunkat, mert annak soha nincs jó vége. Magyarország, a hivatalos Magyarország, függetlenül attól, hogy szabadságunk kis körei (JÉZUS ATYA ÚR ISTEN) mennyire elviselhetőek még, egy nagy szar. Ha valamire elég volt ez a két hónap, hát erre mindenképpen. Illúzióim olyan nagyon korábban sem voltak, de most végleg betelt a pohár. Különösen rossz érzés, hogy nem csak eddig volt szar, és szar most is, hanem belátható időn belül ez már így is fog maradni.

--

Azt, hogy a múltunk milyen borzalmas, azt igen szépen példázta az erre a két hónapra eső két darab történelmi léptékű esemény, 1956 október 23-ának ötvenedik évfordulója és Puskás Öcsi halála. Kezdjük az előbbivel, mert azon legalább röhögni lehetett. Nem hiszem, hogy létezne az a pénz, amiért hajlandó lennék Budapest közterületein mászkálni boton lengetett magyar zászlóval, szobrok talapzatára pedig Tescós mécseseket helyezni (azt a köralakú vackot, amit már kerti bulikon is a nem sokkal esztétikusabb, viszont legalább jobban égő, benzinnel feltöltött fáklyákkal helyettesítenek). Szerencse, hogy ezt ennek a városnak majdnem a teljes lakossága ugyanígy gondolja. Idén október 23-án alig néhány tízezren mentek ki az utcára, emlékezni és tiszteletet leróni, azok is szinte kivétel nélkül a hülye Fidesz stratégiailag egy Burger King és egy McDonalds közé szervezett gyűlésére. Rajtuk kívül nem volt élő ember, akit annyira érdekelt volna a kommunista lúzer Nagy Imre meg a mamája szoknyája helyett helyett önmagát megölető Mansfeld Péter, hogy legalább annyira megerőltesse magát, mint amikor leviszi a szemetet. Pedig ha kicsit is elhinnénk azokat a hazugságokat miszerint a Szovjetunió sírját mi ástuk meg, és az '56-ot követő harminc évben már csak a bajszunk alatt somolyogva vártuk a rendszer bukását, ez lenne a minimum. Ezzel szemben az az igazság, hogy ezt nem csak nem gondoljuk, hanem néhány pszichopatán kívül ez az egész nemzeti ünnepesdi – inkluzíve a büntetni való körmenettel inkvizíciósított augusztus 20. és a még viszonylag elviselhető március 15. –, elnöki beszédekkel, piros-fehér-zölddel és az RTL Bud Spencer-ismétléseivel annyira mélyen van, hogy tulajdonképpen dolgozni is jobb lenne helyette. Ha még csak az emlékezésről lenne ilyenkor szó, talán elviselhetőbb lenne a dolog, de amiről itt valójában szó szokott lenni, hogy magunknak örüljünk, mert magyarok vagyunk . Ez minősíthetetlen. Mindjárt átmegyek a szomszédhoz, pedig lassan éjfél van és holnap munkanap, addig dörömbölök az ajtaján, amíg ki nem nyitja, és abban a pillanatban ordítani kezdek tíz centiről a pofájába, hogy Magyaroooooooország. Meg esetleg azt is, hogy faszszopó Újpe-ee-est. És még akkor is lényegesen jobb arcnak fogok tűnni, mint egy katonai tiszteletadással súlyosbított zászlófelvonás a Kossuth téren.

Amióta a magyar történelmet egyáltalán magyarnak lehet nevezni, már ha nem bántom meg a Hunorral, IV. Bélával és Werbőczy Istvánnal lelki és szellemi közösséget vállalókat, mi magyarok keveset értünk el. Nagy magyarok bőven voltak, de olyan, hogy így közösen elkezdjünk és befejezzünk bármit, majd learassuk a munkánk jól megérdemelt gyümölcsét, olyan szinte soha nem történt. Az elmúlt két évszázadban alig néhány év szilveszterén veregethettünk magunkat hátba annak örülve, hogy az előző tizenkét hónapban szép épületeket emeltünk, jól termeltek a gyárak és úgy kollektíve jobb lett nekünk. És azzal ne jöjjön senki, hogy azért, mert el voltunk foglalva meg nyomva, mert ha az utóbbi 16 év nem arról szólt, hogy nekünk e-gye-dül nem megy, akkor nem tudom miről. Közös történelmünk csapnivalóságának okán jobban tennénk, ha azokra a kiemelkedő magyar emberekre koncentrálnánk amikor ránk tör az emlékezés kényszere, akik a hátrányos helyzet ellenére is valami elképesztőt tudtak alkotni. De nekünk ez sem megy.

Puskás Öcsi élete utolsó éveinek, halálának és – ezt borítékoljuk bátran – temetésének körülményei egyaránt gyomorforgató precizitással mutatták be, hogy mennyire elképesztően szarok tudunk lenni. Először is állapodjunk meg abban, hogy Puskás Öcsi nem csak a „legismertebb” magyar volt az utóbbi száz évben, ahogy szégyenteljes módon az általam elviselt összes médium fogalmazni volt képes, hanem a legnagyobb. Ne féljünk a szavaktól. Az ő vezetésével a világ legnépszerűbb szabadidős tevékenységének királyai voltunk. Puskásnál jobban honfitársait soha senki nem tette boldoggá. Amit Puskás csinált, annak nem volt árnyoldala, mint egy atombombának, és nem is lehet kritikai górcső alá venni, mint az egyébként is csak legfeljebb tízmillió ember által ismert magyar műalkotásokat. Mi mégsem adtuk meg és nem adjuk meg most sem amit kiérdemelt, hiszen sportolóról legfeljebb stadiont vagyunk hajlandóak elnevezni, nehogy már Puskás teljesítménye túlléphesse egy focipálya alapvonalát. Ha a hidaink degenerált osztrák császárnékról kapják a nevüket, Magyarország legnagyobb folyóját már rég Puskásnak kellene hívni. És nem a halála után, hanem amíg él, mert elég örömöt szerzett már nekünk ahhoz, hogy kapjon egy kicsit vissza is. Ehelyett élete utolsó éveiben elfeledve haldokolt egy rohadó magyar közkórházban, hogy a megsegítésére rendezett meccsek ellopott kasszáját már inkább ne is idézzük fel. A temetését pedig Koltay Gábor fogja levezényelni, hátha még nem kapott életében elég rúgást, amikor itthon gyakorlatilag ki volt radírozva a történelemkönyvekből. Könnyű megjósolni, hogy a végső búcsú Puskáshoz leginkább méltó mozzanatai mind a népes Real Madrid-küldöttségnek lesznek köszönhetőek, mint ahogy halála után is az egyetlen tisztességes megmozdulás a Madrid első hazai meccsén történt. A világ legjobb játékosai közül tizenegy állt összekapaszkodva a kezdőkörben, kilencvenezer ember meg vigyázzban a lelátón. Van miránk egy nagyon jó szó: ciki.

--

A magyarról két dolgot tudunk. Egyrészt hogy ha a ~ mögötted lép be a forgóajtóba, akkor is előtted jön ki, másrészt pedig hogy a ~ nők a legszebbek a világon. Mindkét legenda elég jó, ezekre jobban lehet nemzeti identitást építeni, mint a csodaszarvasra. Okosak vagyunk és szépek, illetve ha szépek nem is, akkor legalább az asszonyaink azok, akiket mi dugunk, ami még jobb dolog, mint csak úgy szépnek lenni, hiszen az igazi fasza gyerek rondán is csak jó nőket dug meg. Magyarország jelenéről a legtöbbet az mondja el, hogy milyen messze is került a valóság e két közkedvelt tévhittől.

Mindenkinek mástól indul meg a nyála, de hogy a magyar nők lennének a legszebbek a világon, azt azért senki nem gondolhatja komolyan. Két hímcsoport szokta ezt hangoztatni, egyrészt amelyik a tévé előtt ül és nem megy el sehova, másrészt pedig a turisták. Az előbbiek elsírnák magukat, ha megtudnák, a kereskedelmi tévék és a férfimagazinok által felfuttatott és kívánatossá tett, húsz és harminc közötti magyar leányoknak hány százaléka ugrott ki élete során Dubaiba escortként megkeresni néhány ezer dollárt. A turisták meg jobban tennék, ha kicsit hatékonyabban keresnének pornót az interneten, hogy szembesüljenek a ténnyel, a Váci utcában és a Dokkban látott, liberális hozzáállású lányok közül mily sokan gondolták, hogy megéri 150 euróért bevállalni az anált is. A Matula lesz az utolsó a prostitúció elítélésében, azt azonban érdemes észrevenni, hogy azokon a magyar nőkön kívül, akik szigorúan a testükből élnek, nincs nagyon mit nézni az utcán. Szépnek nem születhet mindenki, az ízléshez viszont néha már annyi is elég lenne, hogy ne a Vivától kapja az ember a stílustanácsokat, hanem legalább az MTV-től. Ott legalább kevesebb a segg fölötti tetkó.

Ami meg a magyar agyat illeti, nem véletlen, hogy a forgóajtós mondás Amerikában született meg, és nem itthon. A magyar ember esze jellemzően külföldön szabadult el igazán, és amire sokáig lehetett hivatkozni, tehát hogy azért, mert csak ott volt neki szabad, ma már kifejezetten ciki szöveg. Sok szar dolog történt a magyar rendszerváltás körül és után, de amiért tényleg szégyellhetjük magunkat hogy ebben az országban semmi nem kezdett el gejzírként felfelé törni. Pedig a hosszú elnyomás után a nemzet nyakába szakadó szabadság mindenhol csodálatos dolgokat produkált, a Franco után fellélegző Spanyolországban például Almodóvartól a Zaráig zseniális, világhódító ötletek tömkelege szökkent szárba néhány év alatt. Még azok a balkáni bunkó szerbek is azonnal elkezdtek mozgolódni, amint végre egy kicsit hosszabb lett a takaró. Magyarországon még az 1989-et közvetlenül követő, romantikus években sem született semmi, 1997 óta pedig gyakorlatilag egy helyben állunk. A magyar művészek terméketlenségéről már sokszor sírt a Matula, úgyhogy most ne is menjünk bele abba, hogy 16 év alatt ami viszonylag figyelemre méltó született, azt is idősödő alkotók produkálták, fiatal magyarnak nagy könyvet, nagy filmet, nagy lemezt, nagy képet nem sikerült előállítania.

Foglalkozzunk inkább a sikeres magyar fiatalemberrel, az ifjú lángésszel, az üzleti zsenivel, a new breed of central european entrepeneurrel, ahogy egészen hülye nyugati újságírók nevezni szokták. Illetve nem is vele, hanem a hiányával. Az milyen már, hogy negyven alatt egyetlen magyarnak sem sikerült még egy közép-európai mércével jelentősnek nevezhető céget sem összegrundolnia? Pont abban az időszakban, amikor világszerte egy jó ötletnek ha a befuttatásához nem is, de elindításához már semmiképpen sincs szükség milliárdos banki kölcsönökre, hanem a Google-tól a YouTube-ig abból születnek a világot megváltó és megváltoztató vállalkozások, hogy ketten-hárman összedugják a fejüket. Nekünk meg jutott egy iWiW és az Elendert kétszer eladó Kóka János. A legtöbb honfitársunk sikeres magyar fiatalembernek minden bizonnyal Geszti Pétert nevezné meg, az embert, aki egyrészt már nem fiatal, másrészt ott szop pártfaszt, ahol elé teszik, harmadrészt pedig munkásságának legkiemelkedőbb művei Princz Gábor lopott pénzén írt szóviccek voltak. Amikor a nyugatnak ész kell meg vállalkozó szellem, esetleg csak dugni akar jót, már évek óta keletebbre megy.

--

A dolgok hamarosan rosszabbra fordulnak, aztán úgy is maradnak. Magyarország elképesztően tud dolgokat elromolva hagyni, és most nagyon úgy tűnik, hogy ez a valami éppen saját maga lesz. Cseppet sem pesszimista ez a hozzáállás, hiszen a tapasztalat azt bizonyítja, hogy ami egyszer Magyarországon elromlik, az örökre úgy is marad, és teljesen mindegy, hogy a Moszkva tér rendezéséről, a fociról vagy a felsőoktatásról van szó. A foci azért is jó példa, mert néhány év késéssel az ország egészének sorsa eddig nagyon jól követte a pályán zajló eseményeket. A foci először elromlott, amit mindenki sajnált és senki nem értett, aztán az egész ország a megoldást kezdte keresni, majd szép lassan a tízmillió szövetségi kapitány országából eljutottunk a kétezer szövetségi kapitány országáig. Ma már senkit nem érdekel a foci, lemondtunk róla mindannyian, és a nyolc-tíz éve még viszonylag gyakori kérdést sem teszi fel senki, hogy miért is tud az összes környező ország nálunk jobban labdát rúgni. Egyszerűen jobban tudnak, mi meg nem, baszki, foglalkozzunk mással, ne frusztráljuk magunkat, vízilabdában és női kajakban mi vagyunk a legjobbak, az legyen a világ baja, hogy ezt le se szarja. A következő húsz évben egy vébére és eeebére sem fogunk kijutni, legfeljebb találunk magunknak jobb szórakozást.

A focink életútjára vetítve Magyarország ma ott tart, hogy vannak még velünk szomszédos országok, amelyek bénábbak nálunk is. A szlovákokkal (pedig az nem is egy ország...) nagyjából döntetlenre állunk, a horvátoknak pedig konkrétan az Európai Unión kívülről van arra esélyük, hogy jobb országot csináljanak a mienknél. Az persze elképzelhetetlen, hogy Ukrajna is elénk kerüljön, de ha 1985-ben Magyarországon valaki azt mondja, hogy egyszer kikapunk Máltától, a törökökkel pedig már kiállni sem merünk, annak sem hitt volna senki. Magyarországnak mindig van lejjebb. Amikor biztossá vált az EU-csatlakozás volt egy ilyen össznemzeti meggyőződés, hogy ha nem is lesz egyből (olasz)kolbászból a kerítés, de legalább a brüsszeli főnökök majd biztosítják, hogy akkor se tudjunk valamit nagyon elcseszni, ha már nagyon szeretnénk. Ahogy az utóbbi két év oly szépen bizonyította, a faszt nem. Hamarosan eljutunk abba a fázisba, amikor már csak a széttárt kar marad, és hogy hát akkor mi az istent csináljunk. Esetleg a felelősök felakasztásán ábrándozhatunk még egy kicsit, de aztán foglalkozzunk inkább mással, mert ennek az egésznek már úgyis annyi, ne keseregjünk feleslegesen, mert elfolyik a szemfesték.

Magyarország jövőjét különösen reménytelenné teszi, hogy nem csak a most helyzetben lévők nem képesek és nem is tudnak már a helyzeten javítani, hanem a nemzet ifjúsága, ez a sok erős karú szálfa sem ígér sok jót, ahogy így végignézek a felhozatalon. És egyáltalán nem tudom őket hibáztatni. Az elmúlt két hónap pont arra volt elég, hogy most már őszintén leszarjam, ami ezzel az országgal történt, történik és történni fog.










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum