Mint azt mindenki jól tudja, az első világháború előtt az Osztrák-Magyar Monarchiának nem voltak gyarmatai. A világ nagy részét az angolok és a franciák osztották fel maguk között, és még a németek sem nagyon tudtak beleszólni ebbe a versenybe, hát akkor mit szólhattunk volna mi azzal a rövid tengerpartunkkal?
Más lett a helyzet, amikor jól elkalapáltuk őket! Emlékezhetünk rá, ahogy nyüszítve jöttek békét kötni Potsdamba, Nagy Frigyes híres-nevezetes palotájába, a Sanssouciba. És arra is, ahogyan lógó orral ment onnét haza a brit és az olasz miniszterelnök, a francia és az amerikai elnök. Nem csoda, hiszen vége szakadt az egyeduralmuknak - ki emlékszik már a Brit Birodalomra, Francia Nyugat-Afrikára vagy éppen az olaszok dicstelen tetteire Abesszíniában?
Új világ vette kezdetét, amelyből végre mi, magyarok is megkaptuk a részünket. Az Osztrák-Magyar Monarchia kezére adott gyarmatok közül végül a volt Belga-Kongónak jutott az a sors, hogy a Monarchián belül is kimondva-kimondatlanul magyar ellenőrzés alá került - ezért is nevezték el Magyar-Kongónak. Amikor a charlottenburgi békeegyezmény után (itt határoztak a gyarmatok felosztásáról) megkaptuk ezt a hatalmas afrikai országot, egy anekdota szerint Albert belga király elájult a folyosón. Nem csoda, hiszen elődje, Lipót hihetetlen vagyont harácsolt össze onnét.
A bennszülöttek azonban másként vélekedtek. Amikor 1919 novemberében a magyar flotta Horthy admirális vezetése alatt megérkezett Matadi kikötőjébe, nem várt üdvrivalgás fogadta a megjelenő magyar gyarmati csapatokat. A világ nagy részének számára csak ekkor derült ki, mi volt Lipót király gazdagságának a titka. Bestiálisan kizsigerelte az ott élő néger lakosságot, akik gyűlölték gyarmatosítóikat, és még jól meg is hajigálták a távozó belgákat.
A fővárosban, Léopoldville-ben (ezt hamar átkeresztelték Franz-Josef-Stadtra) tízezrek vártak ujjongva, ahogy a Magyar Királyi Honvédség birtokába vette a várost. Károly királyt a helyi bantu törzsek ajándékokkal halmozták el, és az elsőként érkező derék székely ezredet is soha nem látott szeretet fogadta.
Később kiderült, hogy a belgáknak volt valami igazságuk. Ahogy ugyanis a négerek azt látták, hogy igazságos, becsületes fehér emberekkel van dolguk, hamar elpimaszodtak. Önrendelkezési jogot, vallásszabadságot és hasonló sületlenségeket követeltek, pedig ha egy kicsit is lazítottak a gyeplőjükön, egyből egymásnak mentek, néha még maguk sem tudták, melyik törzs miért is támadja meg a másikat. Így aztán vasfegyelemre volt szükség, és meg kellett erősíteni a magyar gyarmati csapatokat, melyek ugyan nagyrészt besorozott bennszülöttekből álltak, a vezetés azonban természetesen magyar tisztekre hárult.
Ugyanez volt a helyzet a sebtében felállított gyarmati csendőrséggel is: a hagyományos csendőregyenruha és a kakastoll megmaradt, csak a daliás magyarok helyett jó teherbírású négerek viselték. Az uralomváltás tehát nem ment simán, sőt, a Katanga-fennsíkon lázongás vette kezdetét.
A kormányzó, gróf Teleki Pál haladéktalanul erősítést kért a fennsíkon állomásozó magyar csapatok számára. Nem sokkal később egy kipróbált huszárezredes, Prónay Pál vezetésével meg is érkezett egy maroknyi, de annál elszántabb kis csapat, amelyet azonnal rögvest útnak indítottak a kontinens belseje felé.
A tíznapos erőltetett menet maga volt a pokol. A magyar bakáknak nemcsak szokni kellett a szokatlanul párás időjárást, a hőséget, de meg kellett küzdeni a nálunk sosem látott növény- és állatvilággal is, nem is beszélve a rettegett trópusi betegségekről, így a sárgalázról, a maláriáról és az álomkórról. Prónay becsületére legyen mondva, a tornyosuló nehézségekkel nem törődve feszített tempóban haladt a különítmény kelet felé, ám egy kisebb patakon való átkelésnél az egyik altisztje, Vass Jenő mocorgást érzett a nyakán, és valósággal megdermedt.
"Ne mozdulj, Jenő, ez cecelégy!" - kiáltotta az éppen a nyomában lovagoló törzsorvos, Reichard Aladár hadnagy, de már elkésett, és a házilégy nagyságú rovar tövig döfte szúrószervét az őrmester nyakába. Innentől kezdve merő rettegés lett a csapat élete, hiszen várhatták, hogy megjelenik-e napokkal később a csípés helyén az a bizonyos duzzanat. Fokozta a nehézségeket, hogy a lovak sem bírták a terhelést, és nem egyet el kellett pusztítani közülük. A hetedik napon Vass Jenő is összeroppant attól, hogy mindenki a nyakán kereste az álomkór nyomait, és a reggeli sorakozó alatt habzó szájjal, üvöltve vetette magát a dzsungelbe. Mire a többiek összeszedték magukat és utána rohantak, már késő volt - az őrmestert örökre elnyelte az őserdő.
A Prónay-különítmény végül két nap késéssel, megtépázva, legyengülve érkezett meg Mukurruba, ahol már nagyon várta őket a Katanga főispánjának kinevezett Bánffy Richárd gróf, aki a déli rézbányák védelmét szerette volna Prónayék csapatára bízni, míg Prónay utasítása eredendően az volt, hogy csillapítsa le a Luapula-folyó vidékén lázongó buhamba törzset. Mivel nem jutottak dűlőre, salamoni döntés született: a hadoszlop egyik fele Prónay vezetésével tovább halad a Luapula felé, míg a másik fele Héjjas Iván parancsnoksága alatt biztosítja a déli rézbányák nyugalmát.
Legalábbis így szólt a terv. Prónay tehát két nap pihenő után összeszedte embereit, és útnak indult. Aránylag simán el is érte a folyót, ahol azonban zűrzavar fogadta: felgyújtott falvak, menekülő bantuk és mindennek a tetejébe rettenetes maniókaillat. Prónay kemény ember volt, látott már sok mindent, de a manióka szagát egyszerűen nem állhatta. Ezen a ponton egy időre búcsút kell vennünk a derék ezredestől, amint nem messze az Upemba-tótól, füstölgő romok és körülötte alázatosan hajlongó feketék között hősiesen ül a nyeregben, miközben mindent áthat a penetráns maniókaillat.
Ugyanebben a percben ugyanis Héjjas Iván különítménye még nagyobb bajban volt: a tábori csendőrök közé áruló keveredett, aki az egyik éjszaka ráküldte a békésen alvó magyarokra a rettegett muamba törzs harcosait. Elkeseredett küzdelemben sikerült a támadókat elkergetni, de hét magyar katona így is elesett a harcban. Másnap érték el a belgák által alapított Lufui települést, ahonnét már csak kétnapi járóföldre voltak a rézbányák. Ekkor derült ki, hogy a malária ellen alkalmazott kininadagok véletlenül mind a Prónay-különítménynél maradtak, és az újult erővel támadó betegség a fél csapatot ledöntötte a lábáról. "Urunk, Istenünk, könyörülj rajtunk!" - jegyezte fel naplójába Héjjas, aki szintén megkapta a maláriát.
"Fiúk, nem lehetne tenni valamit ez ellen az éktelen bűz ellen?" - kérdezte néhány tucat mérfölddel keletre Prónay, és az egyik néger csendőr végül kibökte, hogy a szorgumból készült főzet valamelyest semlegesíti a manióka kiállhatatlan szagát. "Hát akkor főzzétek be az összeset, de tüstént!" - utasította katonáit az ezredes. Ekkor derült ki a tévedés: míg Héjjaséknak nem jutott kinin, addig hozzájuk került az összes szorgum, amire viszont Prónayéknak lett volna nagy szükségük. Ez volt ám a kutyaszorító!
Most nagyot ugrunk az időben. Mosonmagyaróváron, egy kis mellékutcában lakik Francia Kiss Mihály, egy szerény, csendes férfi. Mindenki becsületes, dolgos, istenfélő magyar emberként ismeri, ám csak kevesen tudják róla, hogy hős lakik a városukban.
Amikor arra kérik, hogy meséljen arról, hogyan mentette meg a Prónay- és a Héjjas-különítményeket, Mihály bácsi csak szerényen mosolyog. "Hát, nagyon meleg volt ott, Afrikában..." - kezdi merengve, de többet nem lehet belőle kihúzni. Még nekem, hírlapírónak sem árulja el, hogyan sikerült egy nap alatt megtenni lóháton azt az utat, ami gépkocsival is legjobb esetben is három nap. Úgy látszik, örökké titok marad, hogyan jutott el időben Lufuiba az életet mentő kinin.
A kapuig kísér, amikor hamiskásan elmosolyodik újra. "Egyet ne felejtsen el, szerkesztő úr" - fordul hozzám. "Dalolni, nótázni kell a legnagyobb baj közepette is. Maguk talán nem is tudják elképzelni, milyen csodálatos élmény, ahogy a Luapula vidékén, menekülő antilopcsordák között egyszerre száz torokból hangzik fel a Hírös Komárom be van véve..." - azzal egy könnycseppet töröl ki a szeméből. Értünk a szóból mindketten.
