1995-2006, 11. évf. #038 

zine
Zenekars with stupid names

Rácz Péter Márton - A Mixtape-kritika nem a Matula találmánya, de jó dolog, úgyhogy átvesszük. Lényege, hogy egy szabadon választott válogatáskazettáról kell írni benyomásainkat hallgatása közben. Az egyetlen szabály, hogy a kazetta lejárta után már csak stilisztikai, nyelvhelyességi javításokat végezhetünk a szövegen, érdemit nem.

Először azért kezdtem el ezt a garázsrock dolgot hallgatni, mert jó volt 2001-ben vagy mikor, amikor kijött az Is This It, felbukkant a Hives és az Interpol, és nagyon emlékeztettek a Velvet Undergroundra. Aztán egyre több olyan zenekart találtam, ami erősen emlékeztetett a Velvet Undergroundra, csak mondjuk volt még benne egy tangóharmonika/tuba/trombita/elektromos orgona, és arról énekeltek, hogy fáj. Az ekképpen körülírható indie rock műfaj legidiótább nevű együtteseiből szeretnék most egy csokornyit átnyújtani a Matula T. olvasóinak. A válogatás szubjektív: kapásból nincs benne Trail of Dead, azon pedig mindenki vitatkozhat, hogy a Death in Vegas jó név-e vagy sem. Más szempontok úgysem érdekelnek.

Interpol: Evil
A maszturbálásról lírai balladát kanyarító New York-i együttes nevében rejlő potenciális hülyeségre akkor ébred rá az ember, amikor a Széna téri Nagyi előtt Interpol pólós turistával találkozik. Az Interpol póló úgy néz ki, hogy rá van írva, hogy Interpol, meg valami logószerűség, egy piros, összeaszott sajt sziluettje. Becsületes magyar ember erről legfeljebb razziára asszociál, ezért talán ésszerű lenne zenekart alapítani BRFK néven, és nyomni a pólókat. Erről mondjuk a polbeat jut eszembe, azon belül is a Gerilla zenekar, amit asszem Vámos Miklós bácsi vezetett. Ez jó, mert végül is hasonlítanak, tehát leírhatjuk, hogy Paul Banks a magyar Vámos Miklós. Egyébként azt is lehet benne szeretni, hogy olyan office bitch arca van, és teljesen hitelesen szomorúan csinálja, amit csinál.

Clap Your Hands Say Yeah: Gimme Some Salt
Alec Ounsworth-el egyébként ugyanúgy elbánt az élet, mint Banks-el. Amíg az utóbbi urat mindenki a Joy Divisionhöz hasonlítja, amióta énekel, Alec zenekaráról még a Pitchforknak is a Talking Heads jutott az eszébe. Miután nemrég valami teljesen nem idevágó együttes énekeséről tudtam meg, hogy David Bryne-hangja van, belenyugodtam, hogy ez valami új jelző, kvázi stílus mostantól, a Bryne-vonyítás, ami felváltja az indie rockot, és új reneszánsz lesz, ebbe bele kell nyugodni. Viszont ez az album frankón jobb mint a Headstől bármi. Totális szétesés, és még tangóharmonika is van benne, tehát minden adott a sikerhez.

The Plot to Blow Up the Eiffel Tower: Johnny, You're All Grown Up
Ehhez a zenekarhoz komoly reményeket fűztem, mert nagyon hülye nevük van, de pocsék punkzenét játszanak, mint a Charles Bronson, simán lehet, hogy a két zenekar azonos, csak váltogatja a nevét, hogy az is elmenjen az Eiffel Tower koncertekre, aki már felírta magának, hogy Charles Bronsonra ne. De ne haragudjon rám senki, szeretem én a pankot, a Burzsoá Nyugdíjasokat például, ami már majdnem indie rock. Ezt a szót többet nem írnám le. Jé, ebben szaxofon is van, mint a Tudósokban. Igyekszem megteremteni a magyar és tengerentúli zenei élet között a párhuzamot.

I Love You But I've Chosen Darkness: I Want to Die in the Hot Summer
A Matula által legviccesebb ironikus nevű zenekarnak kikiáltott ~ viszont nagyjából azt nyújtja, amit vár tőle az ember: szomorkás rock and rollt. Jó, nem akarok a műfaji kategóriákon vitatkozni, legyen rockzene. Időnként elszomorító, hogy milyen tehetséges zenészek írnak szar számokat szar zenekarokba, amikor a Strokes bántóan egyszerű számokkal rakott tele egy albumot, amit máig az évtized albumaként jegyzek, legalábbis ebben a mezőnyben, kezitcsókolom. Hát nem lehet mindennap gyereknap, vagy hogy mondják.

Meanwhile, Back in Communist Russia...: Chinese Lantern
Elegáns, mondhatnónk kecses név: ott van az ember előtt, ahogy a hetvenvalahányas James Bond filmben vágás van, és egy kastély látszik a szirtfokon a hóviharban, kiírják fehér betűkkel, hogy ~, drámai akkord, megint vágás, és egy parafakalapos, bajuszos brit ügynököt pofoz egy nagydarab, bundát és szőrmesapkát viselő KGB tiszt a kesztyűjével, ami viszont bőr. Vagy legyen az ügynök nő, és akkor Bond megmenti. Bajusz maradhat. A szám szép egyébként, egészen a harmadik percig, amikor a zenekar ráhasal a distortion pedálra, de még ez sem rontja el teljesen, mert hallható alatta a szeretet, ami a dolgokat összefogja. És a kötelező repeat to fade riff tiszta elektromos gitáron.

Sorry About Dresden: It's Morning Again in America
A ~ szomorú akusztikus számot csinált, de nem olyan jót, mint majd később a Red House Painters, hanem inkább rosszat. Ha valaki nem tud énekelni, és két gitáron kísérik, akkor nehezen fog meggyőzni arról, hogy érdekelnek a problémái. Persze biztos az én szívem van kőből, és erre ezrek lassúznak az amerikai középnyugat végtelen tornatermeiben. A banda neve viszont csillagos ötös, várjuk szeretettel a Bocsi a Don kanyarért ill. Endschuldigung Coventry nevű formációkat, és akkor szervezhetünk is rá valami megbékélési fesztivált.

Say Hi To Your Mom: Your Brains Vs. My Tractorbeam
A deklaráltan űrzenét játszó egyfős brooklyni együttes a szívem egyik csücske. Képes(ek) a recsegős gitárból és a Roland szintetizátor demo3 gombjából komoly számokat összehegeszteni - arról most nem is írnék, hogy például az énekes nem beszédhibás és kiénekli a hangokat, továbbá a szövegei is ott vannak. Ez a szám például egy retro sci-fi két főhősének és főgonoszának lelki életét dolgozza fel, különös tekintettel a lekoppintott frizurákra és a vonósugárra. Akinek bejön a Queen Flash Gordon című számára szívni, az okvetlen nézzen utána a ~ munkásságának, de a többiek is. Remélhetőleg ők a többség. Ja és a FAQ a szájtjukon szintén igen elmés.

Red House Painters: Golden
Kemény meló volt találni egy számot, ami valamennyire rövid. A Kozelek(?) gyereknek mindig rengeteg a mondanivalója, és nem is sieti el. Az egy darab dobgitár itt is maximálisan elnyomja a zenekart, de ez a jó benne. Tizenöt perces eposzai ideálisak magunkba mélyedve ablakon kibámulásra, de villamoson ne hallgassa senki, mert elfelejt majd leszállni. Ja, és az is remek benne, hogy képes anélkül kitölteni egy negyed órát, hogy basszus szólózna, recsegne, váltogatná a szakaszokat vagy verset szavalna, ami legutoljára talán a Zeppelinnek sikerült a Stairway to Heavennel, ja de az kábé. tíz perces, úgyhogy akkor sőt.

Neutral Milk Hotel: Holland, 1945
Aki csak az Aeroplane albumot ismeri, az elégedjen meg vele, és buddhista szellemben éljen tovább boldogan, mert az Avery Island borzalmas. Komoly (kurva komoly) csalódás volt, miután az Aeroplane-t körülbelül egyfolytában hallgattam napokig. Ebben a számban a torzított ritmusgitár is nagyon állat, főleg amikor hallatszik mellette valami az akusztikus részből is, és Mangum nem a végére zsúfolja a trombitákat, mint a Two-Headed Boyban, hanem hagyja őket szóhoz jutni, ami képzavar, mert a trombita nem beszél. A téma is megható, Anna Frank, mintha valaki nálunk nemecsek ernőről írna albumot, mármint a kötelező olvasmány érzés. Egyébként a múltkor láttam egy képet Anna Frankról. Szerintem ronda.

Architecture in Helsinki: Scissor, Paper, Rock
Ők csak a nevük miatt kerültek be, de jók. Szólhatnának valami bevásárlóközpontban is. Akár.

Free Loan Investments: Rain Go Away
Ez a zenekar asszem svéd. A nő ráadásul hamisan énekel. És halkan. Olyan mintha a Bori énekelne az általánosból, a hátsó padból, akit a szemüvege miatt csúfoltak. Ne.

And Also The Trees: 6th Floor Elevator Blues
Ők szintén a nevük miatt kerültek ide, viszont ők meg jók. Ha a Blues Brothers és a Joy Division csinálna Tarantinonak a Ponyvaregény kettőhöz egy soundtracket, valamilyen hipotetikus párhuzamos valóságban, akkor az lenne olyan, mint az az album, amiről ez a szám származik. Háromcsillagos pesti szállodákban késsel kéjgyilkoláshoz ideális zene kora este-késő délután. A recepciós vértől iszamos kezével nyúlkál a csengő felé, de már nem éri el. Útban volt. A liftesfiú szintén, de élhet, amíg kezeli a liftet. Ja amúgy a Dead Meadow-ra is hasonlít.

Godspeed You! Black Emperor: Storm
Most nem fogom a húsz percet végigírni, hanem lassan repeat to fade-elek. A ~-et egy haverom ajánlotta anno, azt elfelejtette hozzátenni, hogy kell hozzá egy bizonyos fajta tisztelet, ami a szűk zakós, előre fésült hajú, sznob hipszterekben nincs meg, mert lassan indulnak be a számok, és nem kezd el rögtön énekelni egy rekedt művészettörténész hallgató arról, hogy mennyire fáj. Na, ez most kellett. Isten önökkel.

Mindenki készített már válogatáskazettát vagy -cédét. Vagy legalább kapott valakitől. Aki úgy érzi, hogy szívesen alázná meg tinédzser önmagát azzal, hogy megosztja a Matula olvasóival akkori ízlését, az írjon egy olyat, mint a fenti, és küldje el nekünk.










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum