1995-2006, 11. évf. #033 

hazád
Kín a mélyben

Homoki-Szabó Attila - Riadt patkánykölykök figyelik a kínzásokatt a Köztársaság tér alatt. A kis csótányok nem is értik, milyen furcsa tárgyakat majszolnak.

Az egyébként méltóságteljes, idős, de még jó erőben lévő csótány tőle szokatlan izgatottsággal rohant be egy penészes repedésbe. A dohos pincében váratlanul nagy élet volt. Mintha a régi legendák elevenedtek volna meg, amire a legvénebb patkányok is csak homályos regékből emlékeztek. Ismét megtelt emberekkel a föld alatti labirintus. Az Erkel Színház felé menő járatokat valakik tojásos dobozokkal hangszigetelték. Nyüszi, a muzikális csótány alig hallotta a Hunyadi László áriáit, még jó, hogy kívülről tudta az egészet. Az alagútrendszer pártház felőli oldalán viszont kicsit kitakarítottak, a beázó csatornák mentén pedig fénylett a friss glett.

Csaba bácsi, a nagy tekintélyű csótány izgatottan táncoló csápokkal jelentette be a nagycsaládnak: "Elkezdődött! Ahogy a vak patkány megénekelte: foglyokat hoznak megint!" Az izgatott klán felderítőket küldött ki. Az elmúlt években csak műszaki karbantartók jártak erre, leszámítva egy Gyula nevű kis alakot, aki néha félórákra beült az egyik kamrába, és halkan dúdolgatott orosz nyelven. Ott szokott hagyni egy kis palackot, amibe ha belemászik valaki, akkor utána össze-vissza botorkál mind a hat lába.

A felderítők látták, ahogy egy vékony, magas, szőke férfi ül valami széken. Kezeit hátrakötözték. Az előtte álló tiszt egy papírt mutatott fel. "Írja alá. Ne raboljuk egymás drága idejét. Írja alá, és hétfő-kedden az ülésen tegye a dolgát a megbeszéltek szerint."

"Szabad akaratomból nem veszek részt a köztársasági elnök megválasztásán" - közölte idegesen, kicsit elcsukló hangon a lekötözött.

"Mécs már aláírta. Gábor, ő ismeri az eszközeinket. Más kárából tanul az okos."

"Ezt sohasem fogom aláírni."

"Vigyék a százegyesbe. Adjanak neki egy tompa végű ceruzát, egy ív papírt, hogy megírja magának. Ha fél óra múlva nincs kész, hozzátok vissza."

A csótányok izgatottan figyeltek. Egy tejfeles zsemlemorzsa esett a vallató tiszt asztala alá. A legbátrabbak már rohantak is érte. Még sohasem láttak friss tejterméket! Egész este mámorosan nyammogtak a morzsán rágókájukkal. Néhányan visszamentek, hátha megint leesik valami finom.

"Fogd fel úgy, mint egy érettségi vizsgát. Ezen túl kell esni. Tessék aláírni. Ígérem, hogy Szili Katalinra fogok szavazni. Ennyi az egész."

A hórihorgas lekötözött nem reagált. Erre kipeckelték a száját és a vallató tiszt fölé magasodott, lehúzta a sliccét és belevizelt. "Aláírod. Az elvtársaid már mind aláírták. Te már nem kellenél, megvan a többség, de azt akarjuk, hogy egységet mutassunk fel a nép előtt. Meg kell értened, a nép számára az egység erőt jelent. A gyenge hatalom az ország végzete" - filozofált, majd az utolsó cseppeket az öklendező fogoly orrára rázta.

A másik teremben egy patkánypár próbálta elaltatni a kicsinyeit. Az alig néhány centis csupasz kölykök azonban minduntalan felriadtak. A dohos vakolatszagú résben minduntalan fájdalmas sikolyok rázták meg a fáradt levegőt. Priccs, a fiatal apa kinézett.

Egy nő ült lekötözve a széken. "Gabriella, sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok. Pedig bíztunk abban, hogy az asszonyok közti szolidaritás legalább önt jobb belátásra bírja. Úgy tudjuk, hogy hajlott is a jó megoldás felé. Én sajnálom a legjobban, hogy gondot okoz nekünk. Írja alá."

A fogoly nem válaszolt. Erre letépték kosztümje kabátját, a bross tompa csilingeléssel esett a húgyszagot lehelő padlóra. Letépték a melltartót is, Priccs az emlőket látva szemérmesen elfordította a fejét. "Nekem családom van" - gondolta magában. Azonban mégis visszanézett, végül is ez ember, azt szabad, gondolta. A mellbimbókra vezetékeket csatlakoztattak, és egy szerkezeten lehúztak egy kart. Sziszegő zúgás hallatszott és a fogoly rázkódni kezdett, haja égnek állt. És újra azok a sikolyok. "Hát innen" - értette meg Priccs, miért nem jöhet édes álom a kicsik szemére.

"Meghozták a függetleneket" - kiáltotta egy ember a távolból. A csuklyás rabok összekötözve tántorogtak az egyik járatban. Lezsák Sándor csuklyájára egy nagy, szőrös légy telepedett. Első két lábát hangtalanul dörzsölgette, kicsit tanácstalan volt. Szeretett volna visszamenni a napra, de már nem tudta, hogy honnan jöttek. Kapaszkodott hát a maradék négy lábával, de amikor oda-visszakézből hat pofon csattant emberi járműve arcán, lerepült maga is. "Talán a csótányok tudják, hogy mi van itt" - gondolta a légy, és berepült Csabáék klánjához.

Ahogy néhány segítőkész fiatal csótány mutatta az utat a légynek kifele, furcsa tárgyakat kellett megkerülniük egy szobában, ahol égett a villany. A tapasztalatlan csótányok nem értették, hogy mik azok. Kemény, kicsit homorú dolgok voltak, és sötét folyadék száradt rájuk. A légy nem figyelt, örült a fénynek, és a meztelen villanykörte körül repkedett. "Légy bácsi! Légy bácsi! Ez ehető?" - kérdezték a srácok. "Hát gyerekek, biztos van rajta mit zabálni. Ahogy arrafelé szállt, hamar megérezte az alvadt vér illatát. "Nos, ezek körmök, emberi körmök, Attila" - mondta a legértelmesebb tekintetű csótánynak. "Vigyetek be egyet a lárvaiskolába, a biológia tanárotok örülni fog! De előbb vigyetek ki innen."

A szófogadó csótányfiak kikísérték a legyet, majd visszafele megragadtak egyet a körmök közül, és fújtatva hazacipelték.










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum