Matula Magazin - Bëlga: Bokorpuszta/Zsolti a béka; Erik Sumo: My Rocky Mountain; Franz Ferdinand: You Could Have It So Much Better; Ladytron: The Witching Hour

Bëlga: Bokorpuszta/Zsolti a béka

Néhány plakáton kívül nem sok minden utalt arra, hogy kijött a Bëlga harmadik lemeze, pedig elvileg már több mint egy hete megjelent. De ha már így van, akkor meg írjunk róla, nem igaz? Szóval, ez az album kapásból két önálló lemezt jelent, úgyhogy vegyük is külön a kettőt. Itt van először a Bokorpuszta, amely a kereskedelmileg ugyan sikeres, ám sokaknak csalódást jelentő Jön a gólem! hivatalos folytatása (mi itt a Matulán sem értékeltük túl sokra).

Tulajdonképpen egy koncept lemezt hallunk, amelyben a koherenciát az biztosítja, hogy fiatal suttyó honfitársaink szemszögéből láthatjuk az országot, ahol sok a köcsög, akik szar zenéket hallgatnak, rengeteget drogoznak és cigiznek, és lényegesen kevesebbet dugnak, mint szeretnének. Na, ők jól megkapják a lemezen a magukét, de így járnak a politikát túl komolyan vevő fiatalok és a női magazinok szextanácsadói közhelyei is. Ezzel egyáltalán nem nehéz azonosulni, viszont egy idő után már unalmas, sőt, fárasztó ez az álbunkóság, amely a számokban szereplő karakterekből árad.

A témaválasztás sem mindig okés. A béna tinédzser hedonizmus például adja magát, hogy kicsúfolják, de elég lenne erre egy szám is, a téma viszont kap kettőt (Te mit nyomsz, Precíz), és nem biztos, hogy kellett volna számot pazarolni például a szinglikre (Hülye vagy). És ezzel el is érkeztünk ahhoz a problémához, hogy a lemez túl hosszú. Manapság szerencsére ismét az a trend, hogy rövidek a lemezek, és tényleg, egy 45 percnél hosszabb lemeznek már nagyon jónak kell lennie ahhoz, hogy ne unjam el. A Bokorpuszta pedig nem az.

Azt már régóta tudjuk, hogy a Bëlga nem hiphop, most is elég széles a zenei alap. Más kérdés, hogy ez nem feltétlenül jó is. Van ugye rockparódia és metálparódia, és ha vesszük is a poént, akkor sem biztos, hogy túl sokszor meg fogjuk hallgatni a jövőben. A viccre építő zenekarok ugyanis akkor működnek igazán, ha a számok is jók a poénok mellett, viszont a Bokorpusztán három ilyen van (és mit ad isten, véletlenül mindhárom nevezhető hiphopnak): a Ló rider egy újabb szellemes merülés a magyar történelembe, a Precízhez kíváncsi vagyok, mit szól majd az egyre nagyobb tizenéves rajongótábor, míg a Matula olvasóknak is dedikált Egy-két-há megadja a hiányolt trágárkodást. És bár maximálisan azonosulni tudunk ebben az ügyben a Bëlgával, mégis be kell vallanom, hogy én a legnagyobbat azon röhögtem a lemezen, hogy "Egy-két-há, kurva anyád!".

A Bokorpuszta tehát nem az a megnyugtató folytatás, és akár le is írhatnánk a Bëlgát, ha nem hallanánk a gyerekeknek készült Zsolti a békát. Gyereklemezt csinált mostanában a They Might Be Giants vagy a Saint Etienne, és tervezi az Erasure is, most pedig már mi magyarok is hozzátehetjük a magunkét. Ráadásul a Zsolti a béka jó, főleg, ha az ember a harmadik számtól hallgatja csak. Lehet, hogy megint velem van a baj, de szerintem jobban áll a fiúknak, ha azt kérdezik, hogy "ki verte szájon a vetési varjút?", mint amikor komoly társadalmi problémákat próbálnak kivesézni. Érdemes lenne a jövőben ebbe az irányba elindulni, mert ez az arcuk sokkal viccesebb.

5,0; 7,6 - Inkei

Erik Sumo: My Rocky Mountain

- Erik Sumóról minek?
- Objektíve a legtehetségesebb magyar zenész ma az elektronikus zenében. Az, hogy milyen a zenéje, már más kérdés.

Ez a mailváltás a Matula Magazin szupertitkos belső levelezőlistáján zajlott le néhány napja az aktuálisan következő szám tartalmának megvitatása kapcsán, és nem, sem a kérdező, sem a válaszoló nem én voltam. Viszont mindenképpen a válaszolóval értek egyet, Tövisházi Ambrus megkerülhetetlen csávó a magyar popzenében. Együttese, az Amorf Ördögök nem a szívem csücske, néhány jó dalra jut túl sok olyan, ami a Szájbergyerek című Kistehén-slágerrel mozog egy szinten. Ennek ellenére ha Ambrus aka Erik Sumo bármit csinál, hangmérnökösködik, mixel vagy éppen szólólemezt ad ki, arra oda szoktam figyelni, mert egyszerűen muszáj odafigyelni, és figyeljetek oda ti is, bunkók, arra a néhány popzenei tehetségre, ami jutott nekünk ide Budapestre.

A My Rocky Mountain, az első Erik Sumo név alatt kiadott nagylemez már hónapok óta a levegőben lógott, mindenféle ismerősök, akik hallottak belőle ezt vagy azt, mondták, hogy jó, meg azt is, hogy nem jó. Ambrus közben segített elkészíteni a Pannonia Allstars Ska Orchestra új lemezét, ezért adtam neki egy újabb piros pontot, azért meg még egyet, hogy a My Rocky Mountain borítóját Bereznyei Róbert, azaz Tigrics festette. Szeretem én azt, amikor legjobbjaink összefognak, a végén még lesz valamink, amit szcénának lehet nevezni. Ez a sok jó után igazán kár, hogy pont a lényeg, az első szólóalbum nem lett valami parádés.

Az tulajdonképpen a legfrusztrálóbb, hogy amit már előre tudtam, tehát hogy objektíve a legtehetségesebb, az ez a lemez alapján is teljesen egyértelmű. Szemben mondjuk Yonderboijal vagy Zságer Balázzsal, akik jobb napjaikon szintén tudnak a fülnek kellemes dallamokat kicsiholni hangszereikből meg kütyüikből, Ambrus - aki mellesleg szintén képes ilyesmire - úgy tűnik, pontosan tudja, mi ennek a szakmának az alfája, origója és a kályha, ahonnét el kell indulni: a három és öt perc közötti, minden flancot nélkülöző, dúdolható és lábdobogással kísérhető popdal. Szerencsére ilyenekből jutott a My Rocky Mountainre is, először is a címadó dal, amelyen maga főhősünk énekel, aztán az ártatlan kis Friday I´ll Be Dead, vagy a spagetti-westernes Left My Heart in the Saloon.

Az alapvető baj a lemezzel az egysíkúsága. Ismerve Erik Sumo vonzódását a barkácspop olyan nagymestereihez, mint Beck, meglepő, hogy mennyire egybefüggő folyamot alkotnak az egyes számok, és hogy az egészen túl mély nyomot hagyott a downtempo nevű, ezerszer elátkozott zenei irányzat. Az ilyesmit szokás filmzene-lemeznek hívni, ez nekem mindig inkább sértésnek tűnt, mint dicséretnek, egyrészt mert benne van, hogy "jól van öcsi, valami mögött rendben van a zenéd, de kurvára elalszom, ha magában kell hallgatnom", másrészt pedig azért, mert az igazán jó lassú lemezek a Boards of Canadától Fenneszig soha nem lennének alkalmasak filmzenének. Ha a nemzetközi termésből kellene egy hasonlót mondanom, David Holmes Bow Down to the Exit Signját említeném, ami ugyan egy korrekt darab, de hát egyrészt már ötéves, másrészt meg azért messze van Beck, vagy éppen Cornelius, de még Money Mark jó albumaitól is, hogy csak további barkácsoló ezermestereket említsek.

Furcsa, hogy egy bemutatkozó lemezre ennyire hasonló ötletek fértek csak fel, egy Amorf Ördögök lemez ennél - ha nem is jobb - viszont mindenképpen változatosabb. Azt pedig külön sajnálom, hogy amikor Erik Sumo megpróbál a downtempóból kitörni, akkor a Balkán felé indul. A The Real Moustache, különösen pedig a Sirens of the Dead Sea sokkal több umca-umcát tartalmaz, mint amennyit az én, Boban Markovictól és a Besh-o-Dromtól könnyen felforduló gyomrom elbír. Talán a három feldolgozás helyett befért volna ide valami rock vagy gitárpop, ezek a számok úgysem adnak hozzá sokat a lemezhez. A Lovasi- és a digówestern betétdal nem sok vizet zavar, viszont Gershwin Summertime-jának reciklálása a lemez mélypontja, tele olyan dorfmeisterizmusokkal és thievertycorporationizmusokkal, amelyek már a maguk idejében is kínosan modorosak voltak.

Erik Sumo hangszerelő kvalitásaihoz kétség nem fér, a lemez úgy össze van rakva, ahogy azt ebben az országban kevesen tudnák összerakni, például meg sem lehet róla mondani, hogy itt készült, még az énekesek angol akcentusa is rendben van. Közülük egyértelműen Fábián Julié az erősebb produkció, őt egész egyszerűen kellemesebb hallgatni, Kiss Erzsi avantgárdnak minősülő előadásmódja inkább csak zavaró, ráadásul a már kifogásolt balkánizálásban is ő tűnik az egyik főkolomposnak.

Kicsit csalódtam.

5,5 - Bede

Franz Ferdinand: You Could Have It So Much Better

Táncolni nagyon-nagyon jó dolog. Olyan kár, hogy a kilencvenes években tánc alatt azt értettük, hogy reggel nyolcig ugrálni és visítani valami Budapest melletti katlanban monoton teknóra. Az sem volt rossz, de a jó tánc az legyen vicces, szexi és a legritmusképtelenebb fehér ember számára is élvezhető. A Franz Ferdinandot én elsősorban azért szerettem meg, mert amikor 2003-ban néhány éves kihagyás után visszatértem Budapest táncparkettjeire, az akkor felfutó FF (barátoknak Franzi, sőt, Franci) első kislemezeire tudtam a legjobban segget rázni.

A Franz Ferdinand magyarországi népszerűsítésében szerénytelenül állíthatjuk, hogy vezető szerep jutott a Matula Magazinnak, és hiába nyomja az új klipjüket a Viva és ír méltató kritikát még a Magyar Narancs is, továbbra is igen közel állnak a szívünkhöz. Az enyémhez például elsősorban ez a táncos kaland miatt. Parádés első albumuk az utóbbi öt év egyik legfontosabb lemeze, a másodikat nem csak mi vártuk feszülten (pláne azután, hogy a Szigetes fellépésükön játszott új számok mind sokat ígértek), hanem a népes drukker- és ellendrukker-tábor is.

A másodiklemez-szindróma a kritikusok által kitalált hülye betegség, az viszont kétségtelen, hogy nagyon erős első lemezeket kiadó együttesek szinte mindig ugyanolyan irányban változnak a folytatásnál, és nincs ez másképp a Franz Ferdinand esetében sem. Először is a tempóból vissza lett véve. Most már nyilván tudják, hogy bőven van idejük kifejteni a dolgokat, lesz itt még harmadik, negyedik és ötödik album is, felesleges most ellőni minden puskaport. Másrészt pedig ennek megfelelően nem is kell annyira egymásra zsúfolni az ötleteket. A bemutatkozó lemez szinte összes dala két-három, a lábán önmagától is megállni képes számból volt összegyúrva, emlékezzünk a Matinee-re vagy a Darts of Pleasure-re. A You Could Have It...-en az egyetlen ilyen korcs az egyébként kiváló első kislemez, a Do You Want To.

Ez a lemez tehát az előzőnél sokkal megfontoltabban halad, és sokkal letisztultabbak rajta a dalok, a címében és hangulatában egyaránt a Beatles előtt tisztelgő Eleanor Put Your Boots On lágy popja a debütalbumon egyszerűen elképzelhetetlen lett volt. Annyi csupán a baj, hogy ez a megfontolás meg letisztulás nem használt a Franz Ferdinandnak. Talán túl gyorsan találták meg a saját hangjukat, amihez aztán most annyira ragaszkodtak, hogy az összehozott számok helyenként bizony laposak lettek. Az első lemez szinte valamennyi számában volt valami emlékezetes, itt meg sokszor tör elő az unalom, nehezen hinném, el, hogy mondjuk a Walk Away bárkinek is megdobogtatná a szívét.

Amikor működik a FF, akkor most is nagyon működik, a már dicsért első kislemez mellett ott van a dög meg a potencia a This Boyban vagy az Evil and the Heathenben is, már most látom magam, ahogy minden budapesti jó nő örömére ezekkel a háttérben mutatom be, hogy milyen egy igazi férfi a tánctéren.

A You Could Have It So Much Better egyértelműen gyengébb, mint a Franz Ferdinand első lemeze, ám a rossztól még jó messze áll. A világ nem omlott össze, a süllyesztőnek kevés valószínűségét látom, az újabb kiváló lemezek sorának, meg annak, hogy az FF az évtized egyik meghatározó brit zenekara lesz (jó, már most is az), annál többet.

6,9 - Bede

Ladytron: The Witching Hour

A két fiúból és két lányból álló Ladytron nevével először 1999-ben lehetett találkozni, amikor fillérekért felvették első kislemezüket, a He Took Her To A Movie-t, amely gyakorlatilag a Kraftwerk Das Modeljének átdolgozása volt, megbolondítva egy kis ezredfordulós technológiával. Talán már kevesen emlékszünk erre, de akkoriban még egyáltalán nem számított coolnak a nyolcvanas évek retró, és a Ladytron kapásból úgy hangzott, mint akkortájt senki. A következő kislemez, a Playgirl még slágeresebb volt: egyszerre idézte fel a hatvanas évek álomszerű melódiáit, illetve a nyolcvanas évek elejének szintipopját.

Engem például kapásból meghódított, és ennek hatására lelkesen meg is rendeltem a 604 című bemutatkozó lemezüket az Indie-Go!-ban (Jesszus!). Nem kellett csalódnom, a fenti recept szerint ügyesen keverték a jéghideg, újhullámos szintihangzást a csajpopos dallamokkal. Aztán mire a második lemez kijött, beütött az electroclash, és a Ladytron felkapott lett: koncertek és DJ-fellépések, klubslágerek világszerte, és kiadtak egy kvázi mixlemezt is.

Mire aztán nekilátott a zenekar a harmadik lemeznek, lecsengett az electroclash, de Danny, Reuben, Mira és Helen szerencsére tisztában voltak vele, hogy változtatni kell a recepten. Mindenesetre nem ment könnyen: a lemez már úgy volt, hogy tavaly kijön, aztán mégis tolták egy évvel a megjelenést. Elsőként a Sugart hallhattuk az albumról: sodró lendületű, monoton gitárzaj, és a korai Stereolab ugrik be róla.

Ez az egész albumra stimmel: effektezett, cipőbámulós hangzás, de azért nem kell félni, a szintiket nem nyugdíjazták. A naiv kislányos dallamok viszont átadták a helyüket egy sötétebb, helyenként kimondottan baljós atmoszférának. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek slágerek: a Destroy Everything You Touch, a Weekend vagy a Last One Standing elsőrangú popdalok, ám szervesebb hangzással bírnak, mint az első két album kislemezes számai. Van aztán még tisztelgés a My Bloody Valentine és a Soon előtt (White Light Generation), Mira szokásos bolgár mondókája (Fighting In Built Up Area) és két fagyos lassú szám a végén.

Nem vált kárára tehát a Ladytronnak, hogy fejlesztett a C64-hangzáson, sem pedig az, hogy a dallamvilágot is felfrissítette kicsit. És igen, a kis lépések is naggyá tehetnek egy zenekart.

8,2 - Inkei